A nagy gazdasági világválság idején is felmerült, hogy a kapitalizmusnak vége van, Adam Smith láthatatlan keze pedig nem létezik. Nyolcvan évvel később sem merték tesztelni az állítólag ismét döglődő kapitalizmus öntisztítási folyamatát. A katasztrófát követő globális gazdasági böjt ismét elmaradt.

"Egyszer majd jön egy nagy eső, és elmossa az összes szemetet az utcákról." A taxisofőr. 1976

A ’30-as években meggyőződéssel hirdették, hogy a globális recesszió a szabadversenyes kapitalizmus miatt alakult ki, amelynek alaptermészete a válság. Vagyis felélesztették Marx évszázados tételét, amely szerint a "tőkés gazdasági rendszer" nem más, mint a folyamatos tőkekoncentrációt kísérő krízisek sorozata, amely a kapitalizmus alapvetően destruktív természetét bizonyítja. Tehát nem lehet más a kapitalizmus. Ennek következtében hamar lábra kapott az a vélemény, hogy a piacgazdaság ismert modelljétől meg kell szabadulni, amelyet aláhúzni látszott, hogy Ázsiában a kommunista tervgazdaság, Németországban a nemzetiszocialista típusú etatizmus, Olaszországban pedig a korporativizmus dívott. Eközben az Amerikában Keynes elveit a gyakorlatba átültető Roosevelt New Deal-je lenyűgözte a világot. A világháború szintén nem a szabadpiaci kapitalizmus híveinek kedvezett, majd az ’50-es, ’60-as években kiépülő jóléti állam modellje szorította háttérbe a klasszikus piacgazdaság modellét, amelyben az állam nem gyakorolt befolyást a gazdasági folyamatokra, amelyek alapvetően a piacon dőltek el. Hiába érvelt Hayek már 1944-ben amellett, hogy ha így folytatódik a gazdaságba való állami beleszólás, akkor úton leszünk a szolgaságba, az ő nyomdokán járó Milton Friedman-nel együtt 1976-ban közgazdasági Nobel-díjjal jutalmazott ökonómus eszméi csak a ’80-as években érvényesültek kormányzati szinten Washingtonban és Londonban.

Manapság ismét temetni illik a kapitalizmust, de minimum azt szokás hangoztatni, hogy a klasszikus, vagy "neoliberális", azaz tisztán piaci modell helyett a szabályozott, az állami felügyelet alá vett, esetleg félig-meddig államosított kapitalizmus lehet az egyedül jó megoldás. (Mindez azon az alaposan megkérdőjelezhető felfogáson alapul, hogy léteznek egyedül jó és univerzális, végleges megoldások gazdasági, társadalmi, politikai kérdésekben.) És példa persze ma is akad, mégpedig a kínai bezzeg-modell. Az elfelejtődni látszik, hogy a 2008-ban induló gazdasági válság egyfelől nem a teljesen állami felügyelet nélkül hagyott szabadpiac miatt következett be, hanem éppenséggel fordítva, másfelől kialakulását leginkább a kapitalizmust megteremtő szellemiséggel és a józanésszel is szembe menő hitelezési spekuláció-spirálnak köszönhetjük. Egyszóval, a jelenlegi gazdasági válság éppen hogy a túlzott állami szabályozás és a felelőtlen, illetőleg kapzsi hitelezési gyakorlat gyilkos kombinációjában gyökerezik.

Hitelrontók

Nagy vonalakban ugyanis az történt, hogy az amerikai lakáspiacon mesterséges túlkínálatot idézett elő a kormány, amikor abból indult ki a washingtoni döntéshozatal, hogy a szövetségi adóztatás egyik alapját jelentő lakástulajdonlás mennyiségét növelni kell, amely majd a központi bevételeket is megsokszorozza. (Mindez együtt járt azzal a tipikusan amerikai meggyőződéssel, hogy a tulajdonossá válás az állampolgári felelősségvállalás elsajátításával és a közügyekben aktív állampolgár megszületésével is együtt jár. Ám ez a nagyon helyes gondolat csak akkor érvényes, ha a tulajdonossá válást szorgalmas munka és takarékoskodás előzte meg.) 1992-ben, még idősebb George Bush idején született meg a Housing and Community Developing Act, amelyet - a ’94-es nemzeti lakástulajdonlási stratégia alapján - hét évvel később a Clinton-adminisztráció a négyzetre emelt azzal, hogy olyanok számára is lehetővé tette a lakáshitelhez jutást, akiknek az állami "korrekció" nélkül működő lakás- és hitelpiacon esélyük sem lett volna otthon jutniuk. Ezzel az állam óriási kockázatot vállalt, amelyet leginkább a Fannie Mae és a Freddie Mac állami támogatásban részesülő jelzálog-értékesítő vállalatok (Government-Sponsored Enterprises) viseltek azzal, hogy az elsődleges jelzálogpiacon kialakuló óriási jelzálog-mennyiséget tömbösítve tovább értékesítették jelzáloghitellel fedezett értékpapír formájában. Röviden: a ’38-ban létrehozott Fannie Mae és az 1970-es alapítású Freddie Mac állami pénzzel adott fedezetet az államilag szorgalmazott módon, felelőtlenül túlhitelező bankoknak.

A lakásárak megsokszorozódásához vezető gyakorlat végül egy lakáshitelezési buborék kialakulásához vezetett, amelynek nagyra fújásához tevékenyen hozzájárultak azok a piaci szereplők, főként hitelminősítők (Standard & Poor’s, Moody’s) is, amelyek felelőtlenül eljárva biztonságosnak és fenntarthatónak minősítettek olyasmit, ami nem volt az. Az történt tehát, hogy az állam eltorzította a lakáspiacot, amelybe óriási hiteleket pumpált, a piaci előrejelzőként működő szervek pedig mindehhez asszisztáltak. A gazdasági krízis alapja persze szellemi-kulturális volt, hiszen minden abból indult ki, hogy a fogyasztási javakhoz (jelen esetben saját tulajdonlású otthonhoz) való hozzájutás mindenkinek alanyi jogon jár. A folyamat vége ismert: az öt év alatt megkétszereződő lakásárak megfizetése csak újabb hitelezéssel volt megoldható, amely Amerikában 2007-re egyre nyilvánvalóbb válsághoz vezetett, míg végül 2008 második felére kipukkadt a lakáshitel-piaci lufi, amely magával rántotta az egész hitelpiacot, és egy lassan fél évtizede tartó - minimum két hullámban jelentkező - gazdasági recesszióhoz vezetett.

A Ludwig von Mises Institute libertárius közgazdászai már 2003-ban figyelmeztettek rá, hogy a lakáspiaci buborék kritikus szintet ért el. A válságosra forduló helyzetet a szövetségi intézményrendszer 2007-2008-ban azzal igyekezett orvosolni, hogy előbb a Fed, majd a pénzügyminisztérium beavatkozott, és utóbbi lényegében államosította a két jelzálog-közvetítő gigacéget, majd egy sor bankot mentett meg szövetségi forrásból - amely egy "szebb" szó az adófizetők pénzére - azon az alapon, hogy azok túl nagyok ahhoz, hogy bedőljenek. A "too big to fail" elve szerint ugyanis a csődbe jutó óriások elbukásukkor egy sor hitelintézetet és vállalkozást rántanak magukkal. Az elv először 1984-ben jelent meg, amikor az amerikai kormány megmentette a Continental Illionois-t. Ettől kezdve vált gyakorlattá a módszer, hogy a "bukáshoz túl nagy" bankokat a kormányzat kisegíti, amely sok esetben oda vezet, hogy a megmentett intézmények menedzsmentje tovább folytatja felelőtlen gazdálkodását és kockázatos befektetéseit (meg persze fenntartja csillagászati prémium-rendszerét), hiszen ha nagy a baj, a kormány úgyis megmenti őket.

Megállapíthatjuk tehát, hogy a kormányzat először felborította a lakáshitel-piac egyensúlyát, a hitelezés összes kockázata a pénzügyi szektornak erre a felére allokálódott, és miközben egyre feljebb mentek az árak, egyre több és több - fedezetlen - hitelt bocsátottak ki, mire végül a játék elérte végpontját, és az egész rendszer összeomlott. Ekkor olyan szituáció alakult ki, mint 1929-30-ban, ugyanis két lehetőség közül lehetett választani: (1.) vagy hagyni a csudába az egészet, és kivárni, amíg helyreáll a piaci egyensúly, és regenerálja magát a kereslet-kínálat reális viszonyainak visszaállásával, (2.) vagy az állami beavatkozás eszközéhez nyúlni. Azaz vagy Adam Smith láthatatlan kezére bízzák a dolgokat, vagy az állam nagyon is valóságos kezére.

Hadd hulljon!

Utóbbi történt. A TARP, vagyis a "bajba került vagyontárgyak mentőprogramja" 700 milliárd dolláros kerettel indult. Az Obama-adminisztráció először a két jelzálog-hitelező céget vette állami kezelésbe azzal, hogy állami garanciát nyújtott a kihelyezett jelzálogkölcsönökre, amely 2008 szeptembere és 2011 szeptembere között összesen 65,4 milliárd dollárba került. A Fed 2007 tavasza és 2010 tavasza között összesen 1,2 ezer milliárd dollár értékben helyezett ki forrásokat az adófizetők pénzéből olyan bankoknak, mint a Morgan Stanley, a Citigroup, a Bank of America, az American Express, és a Goldman Sachs brókercégnek. Az Obama-kormány ezen kívül egy 787 milliárdos gazdaságélénkítő tőkeinjekcióval is beoltotta az amerikai gazdaságot, amely 2008 és 2010 között nem sok eredményre vezetett, a munkanélküliség pedig továbbra is 9-10%-on maradt. A 2010 júliusában aláírt Dodd-Frank törvény - vagyis a Wall Street megregulázásáról szóló jogszabály - ráadásul törvényesítette a kivételes helyzetet, hiszen lehetővé tette közpénzek felhasználását a "too big to fail" hatálya alá tartozó pénzintézetek esetében.

A bankmentés gyakorlatában Európa kissé lemaradva, de követte Amerikát: 2008 ősze és 2009 nyara között 2900 milliárd eurót hagytak jóvá bankoknak nyújtott állami garanciára, és további 313 milliárdot a pénzintézetek feltöltésére. Ez az EU összes GDP-jének 31%-át tette ki, de a ténylegesen elköltött összeg sem volt kevesebb, mint az összes hazai EU-s össztermék 12,6%-a. Ebben az időszakban a 27 EU-tag országban csak kilenc nem költött közpénzt bankmentésre, de Dánia például GDP-je majd 260%-át hagyta jóvá ilyen célokra. Németország széles körű feltőkésítést végzett, Nagy Britannia államosította a Royal Bank of Scotland-et, amely lépések azzal jártak, hogy többnyire többségi állami részesedést szereztek a pénzintézetekben. 2010-től egy másik probléma vált igen súlyossá, mégpedig az, hogy Görögországot az államcsőd fenyegeti. A nemzetközi hitelpiacról finanszírozhatatlannak bizonyuló balkáni állam megmentésének szükségességét az euró-zóna bedőlésének megelőzősével magyarázták, amelynek köszönhetően Athén Berlin nyomására két éve egy 110 milliárd eurós mentőcsomagot kapott, majd nemrég egy újabb 130 milliárdos pénzügyi mentőövet dobott neki a német kormány.

Görögország válsága kiválóan demonstrálja a 2008 óta állandósult válságot, ugyanis Görögország tényleges gazdasági állapota soha nem tette volna lehetővé azt, hogy a közös fizetőeszközt bevezesse. (Ahogyan sokan nem lettek volna képesek lakáshoz jutni normális körülmények között.) Athénnak a közös valuta 1999-es bevezetése óta eltelt tíz évben csupán egy alkalommal sikerült az elvárt 3% alá csökkentenie államháztartási hiányát, valós helyzetét pedig úgy sikerült lepleznie, hogy az ezredforduló óta minden évben kozmetikázta a deficitet. (Ennek feleltethető meg, hogy a jelzálog-hitelezés gyakorlata és a hitelminősítők tevékenysége nem a reális állapotokat tükrözte.) Görögországban a pénzügyi mentőcsomagokért cserébe elvárt reformok rendre elmaradtak. (A bankmentések óriási pénzeket felemésztő gyakorlata nem változtatott semmit a megmentettek gazdasági viselkedésén.)

Érdekes jelenség, hogy a görögök megmentésében élen járó Németország lakosságának több mint 60%-a ellenzi a déli országnak nyújtott segítséget. Az amerikai libertárius Reason magazin több szerzője is úgy véli, hogy az lett volna a legjobb, ha Görögországot egyszerűen sorsára hagyják. Ennek következtében önmaga kényszerült volna rá a kiadáscsökkentésre, és miután visszatért volna az elértéktelenedett drachmára, hitelei visszafizetése is fájdalom mentesebben menne. Mindettől persze elválaszthatatlan, hogy egy olyan országról van szó, amely hozzászokott a hitelből finanszírozott jóléthez, politikai elitje tíz éven keresztül meghamisította az ország mutatóit, a lakosság elvárta a kevés munkával összehozható viszonylag magas minimálbért, az ország pedig az évek óta ingyen és ellenszolgáltatás nélkül megkapott segítséget. Németország és Franciaország persze nem hagyhatja, hogy az Európai Unió egyik állama kihulljon a rendszerből, és EU-tagsága elvesztésével járva lemondjon az euróról. A két ország amúgy is a közös pénzügypolitika híve, amit jelez, hogy vezetői 2011 végén megállapodtak az európai bankrendszer megmentéséről, és 2012 elején az euró-jegybank 500 milliárdnyi közös valutát pumpált a tagállamok bankrendszerébe azok likviditását fenntartandó.

Összességében tehát elmondható, hogy a 2008-as elhúzódó gazdasági válság során sem próbálták ki azt a katasztrofista forgatókönyvet, amely az elhibázott állami és piaci viselkedés miatt becsődölt intézményeket és államokat sorsára hagyná, hogy egy természetes tisztulási folyamat során visszaálljon az a működő egyensúly, amelyet az állami befolyás és az etikátlan viselkedés forgatott fel.

Ne kezeld a válságot!

A nyolcvan évvel ezelőtti nagy gazdasági világválság idején egy elképzelés szerint nagyjából azokat a hibákat követték el, mint amiket 2008-at megelőzően, illetve azt követően. Azaz akkor sem a kapitalizmus inherens hibái okozták a válságot, hanem éppen az állami belenyúlás tehető felelőssé érte, sőt elhúzódása is a maihoz hasonló okok miatt következett be.

Murray Rothbard, az újosztrák iskola jeles közgazdásza America’s Great Depression című 1963-as vaskos könyvében foglalta össze meglátásait. A három fő részre tagolt kötet szerint (1.) a kapitalizmus természetéhez tartoznak a gazdasági ciklusok, amelyek egyike volt a ’20-as évek Amerikájának felívelő és hanyatló korszaka; (2.) a központi jegybank expanzív monetáris politikája okolható leginkább a válságért, hiszen túlzott pénzkínálatot generált, amely inflációhoz vezetett; (3.) a Hoover-adminisztráció válságkezelése csak súlyosbított a dolgon, ahelyett, hogy a ’30-as évek első harmadában tartózkodott volna az állami beavatkozástól, és hagyta volna, hogy a piac megtisztítsa magát, amely 1929-30 fordulóján el is kezdődött.

Az úgynevezett "progresszív korszakban", vagyis Theodore Roosevelt, Taft és Wilson elnökségei idején a XIX. század második felére jellemző korlátlan szabadpiaci működést már jelentősen szabályozták, majd az I. világháború után gazdasági fellendülés indult, amely a mezőgazdaságban már a ’20-as évek első harmadában lelassult, az 1929-es összeomlás pedig végleg megakasztott. A ’20-as évek végétől a ’30-as évek végéig elhúzódó válság valójában sokkal súlyosabb volt, mint a mostani: az Egyesült Államokban 13 millió munkanélküli volt, minden négy munkás közül egy elvesztette munkáját, bankok ezrei mentek csődbe és vállalkozások százezrei mentek tönkre, farmerek milliói nem tudták fizetni hiteleiket. A Wall Street indexei 1939 szeptemberében álltak vissza 1929-es szintjükre.

Rothbard meglátása szerint az 1920-21-es gazdasági virágzást leginkább azért követte a ’20-as évek végén lassulás, majd stagnálás, mert a Fed olcsó pénzzel és könnyű hitelekkel árasztotta el a pénzpiacot, amely megbontotta az egyensúlyt. A fél évtizedig tartó gazdasági boom 1924-ben kezdődött, amikor a központi bank 500 millió dollár értékű hitelt pumpált a gazdaságba, amely általános hitelexpanzióhoz vezetett. Ez már 1927-ben érezhető inflációhoz vezetett, amely együtt járt a növekvő eladósodottsággal, az ingatlanok és a részvények árrobbanásával. A pénzkínálat-növekedés és a kamatlábcsökkenés a gazdaság pörgésének hamis látszatát keltette, amely helytelen vállalati döntésekhez vezetett, és elhomályosította a gazdaság reális állapotát. A lufi 1929 végén pukkadt ki, de Rothbard szerint 1930-ban még csak mérsékelt recesszióról lehetett beszélni, és lehetőség volt arra, hogy tartózkodó állami viselkedés és a piaci egyensúly helyreállásának kivárása mellett ez rövid idő alatt véget is érjen. Ám a Hoover-adminisztráció és a New Deal révén a válság mélyült és egyben el is húzódott.

Habár a republikánus Hoovert a szabadpiaci kapitalizmus híveként szokás még mindig emlegetni, valójában pályája kezdeteitől fogva az állami beavatkozás híve volt. Steven Horowitz közgazdász - Mises első amerikai doktori mentoráltja - tanulmánya szerint a kormányzati költekezés 1929 és 1933 közötti elnöksége idején éppen a kétszeresére emelkedett, és az olyan intézkedései, mint a Szövetségi Farmtanács felállítása vagy az állami hajóépítés bevezetése megelőzte Roosevelt intézkedéseit. Hoover ráadásul éppenséggel a válságot mélyítette el akkor, mikor a vállalkozásokat a bérszínvonal fenntartására ösztönözte, és azt tanácsolta, hogy továbbra is olyan szinten ruházzanak be, mintha mi sem történt volna. Ezzel ugyanis éppen hogy nőtt a munkanélküliség, amely a továbbra sem csökkentett volumenben előállított áruk iránti kereslet visszaesésével járt. Az amerikai gazdaságnak a kegyelemdöfést végül az adta meg, hogy Hoover 1930-ban bevezette a protekcionista védővámot, amely negatívan hatott az amerikai termékek iránti külföldi keresletre, ez pedig oda vezetett, hogy még több eladatlan áru maradt a raktárakban, amely még alacsonyabb foglalkoztatást váltott ki. Eközben ráadásul új adónemeket vezettek be, és növelték a már meglévő állami terheket, amelynek következtében bizonyos esetekben előfordult, hogy 25%-ról 63%-ra nőtt az adószint, a jövedelemadó pedig általánosságban véve megkétszereződött.

"Hoover a kormányzat nagyon is érezhető öklét preferálta a piac láthatatlan keze helyett" - írja Horowitz, aki úgy foglalja össze az elnök tevékenységét, hogy ideje leszámolni azzal a felfogással, hogy a ’29-es válság idején a laissez faire fordította még rosszabbra a dolgokat, ugyanis a helyzet éppen az ellenkező! Ennek felismeréséhez azonban az kellene, hogy a válság mélyítéséért felelős Hoover-adminisztrációt - cselekvése alapján - végre helyesen lássuk. Ennek következményeként be kellene látni: a dolgokat rosszabbra fordító elnök nem a laissez faire, hanem az állami beavatkozás pártján állt, a válság mélyüléséért tehát utóbbi megoldás okolható.

A válság legrosszabb éve 1931 és a rákövetkező esztendő volt, a bérek és beruházások válság előtti szintjének fenntartására ösztönző állami szándék oda vezetett, hogy a 8 milliós munkanélküliség ekkor 12,4 millióra nőtt. Rothbard kimutatása szerint Hoover gigantikus adóemelései önmagában is megbénítottak volna egy működő gazdaságot, nem hogy segítettek volna az infláció és a recesszió, valamint a munkanélküliség és a rugalmatlan bérek által sújtott amerikai gazdaságnak talpra állni. Végül FDR New Deal programja 1933-tól átvette Hoover kapkodó, ad hoc típusú "pre-New Deal-jének" helyét, és egy teljes egészében átgondolt keynesiánus beavatkozáshoz vezetett. Vagyis keresleti oldalon fogta meg a válságot, amikor állami segítséggel mesterséges munkaerő- és termék-keresletet igyekezett támasztani, ám 1938-39-ben még mindig a kétszámjegyű érték határán mozgott a munkanélküliségi ráta. Végső soron az amerikai gazdaság - akár republikánus, akár demokrata elnök is volt hatalmon - egy egész évtizedig nem talált magára, amelyet meglehetősen szomorú módon csak a világháború oldott meg, amikor éppen 10 millió munkaképes férfit fegyvereztek fel, és a hatalmas infláció végül lényegében csökkentette a munka valódi árát.

Katasztrófa kedvező kilátásokkal

A tanulság ismét az, amit Paul Johnson is megjegyez Rothbard könyvének hatodik, 1999-ben megjelent kiadásához írott előszava végén: "A nagy gazdasági válság nem a kapitalizmus, hanem a hiperaktív állam hibájából következett be."

Amit Hoover és ifjabb Bush republikánus oldalról elrontott, azt Roosevelt és Obama folytatta. Ám mind a XX. század első felében, mind a XXI. század elején volt és van olyan alternatíva, amely a kisebb részt a kapitalizmus természetéből fakadó, nagyobb részt az állami beavatkozás által előidézett, majd tovább rontott gazdasági válság kezelésének katasztrofista nézőpontját kínálja; abból kiindulva, hogy a kormányzati intézkedések csak még rosszabbá teszik, ráadásul el is nyújtják a válságot. E felfogás szerint az azonnali segítséget ígérő, de hosszú távon rossz megoldásnak bizonyuló állami beavatkozás helyett a nem-cselekvő, de már középtávon eredményes megoldást érdemes preferálni.

Calvin Coolidge, avagy "Hallgatag Cal" Harding alelnökeként annak halála után vette át a kormányt, majd 1924 és 1928 között volt az Egyesült Államok elnöke. 1923 és 1924 közé eső első ciklusa idején aktívan kormányzott, fontosabb döntései közé az adócsökkentés, a bevándorlás korlátozása és a lincselés büntetése, a gyermekmunka betiltása, valamint a kormányzat hatékony átszervezése tartozott. Megválasztását követően azonban visszavonult, rengeteget aludt és depresszió gyötörte, amelyet egyik gyermekének a kampány időszaka alatt bekövetkező halálára szoktak visszavezetni. A New England-i puritán családból származó Coolidge a kemény munka, az iparkodás és a takarékos-szerény életmód által meghatározott protestáns etikára esküdött, és nemcsak saját lelki állapota, hanem elvei sem engedték, hogy aktívan beavatkozzon a gazdaságba.

Ennek megfelelően Coolidge a ’20-as évek középső harmadában súlyosbodó és kialakulásában, lefolyásában a nagy gazdasági válságot megelőző - egy úgynevezett földhitel-buborék miatt létrejövő - mezőgazdasági válságot nem kezelte, amikor nem engedett a nyomásnak, hogy a piaci áron felüli szinten államilag vásárolják fel a farmok termékeit, illetve nyújtsanak garanciát az agrárszféra adósságaira. "Mit lehet tenni a válság ellen?" - kérdezték ekkor tőle. "Legfeljebb imádkozni" - válaszolta az anekdota szerint Calvin Coolidge. Az 1933-ban végül Roosevelt által a New Deal nyitányaként a Tennessee folyó szabályzására bevezetett állami "munkahadsereg" ötletét hivatalban töltött ideje alatt végig ellenezte, akárcsak az elektromos hálózat állami felügyeletét. Mivel az utolsó hivatalban töltött napja, 1929. március 4. után nyolc hónappal bekövetkező Fekete Kedd időben igencsak közel esett a Coolidge-adminisztrációhoz, így rendszeresen fel szokták vetni, hogy a "do-nothing" elnök nem sietett a válság megelőzésével, és nem tett semmit előzményei hatásainak mérsékléséért, így végső soron az állami beavatkozástól tartózkodó végrehajtó hatalom hibájából következett be a krízis. Láttuk azonban, hogy a válság leginkább a - valóban Coolidge idején - elszabaduló állami monetáris expanzió miatt alakult ki, és a gazdasági összeomlás elmélyüléséért és elhúzódásáért pedig - a Coolidge kabinetjében a kereskedelmi tárcát birtokló - Hoover elnök alatti állami beavatkozás okolható. Coolidge valójában szó szerint semmi rosszat nem tett azzal, hogy nem csinált semmit. (A végeredmény tekintetében nem-cselekvésének motivációja másodlagos jelentőségű.)

A jelenleg folyó republikánus előválasztáson a párt establishmentje által támogatott és a kormányzósága alatti Massachusetts-ben az ObamaCare-hez ötletet adó egészségügyi rendszert kiépítő Mitt Romney, az ultrakonzervatív üzenetek megfogalmazásán kívül semmi máshoz nem értő Rick Santorum, és az egykori jobboldali házelnök - majd a hol a két jelzálog-hitelező cég által foglalkoztatott, hol lobbistaként dolgozó - félszeg New Gingrich mellett a negyedik helyen álló Ron Paul texasi képviselőnek van egyedül hiteles és konzekvens programja. Amely tulajdonképpen egy katasztrófa forgatókönyve, afféle tisztító erejű mini-apokalipszis. Az idős, vagány veterán-politikus több mint negyed százada vallja purista libertárius elveit, amelyek jegyében 1988-ban szabadpiaci jelöltként indult az elnökségért, négy éve esélytelenként vágott bele a republikánus elnökjelölt-jelöltségbe, idén azonban már itt-ott meg tudta szorongatni pártbéli ellenfeleit. Akik leginkább attól tartanak, hogy annak ellenére - vagy éppen azért! - fog a Republikánus Párton belül egy sajátos irányzatot elindítani Ron Paul, hogy a Fehér Ház-béli pozíció elnyerésére nyilván nincs esélye.

Arról van szó, hogy az 1976-ban mindössze negyedmagával támogatott Ronald Reagan mellett kiálló életvédő szülész-nőgyógyász és háború-ellenes hazafias ex-pilóta egyfajta "katasztrófa koalíciót" hozhat létre, már ami a hivatalos republikánus és demokrata táborok viszonylatát illeti. Nem véletlen ugyanis, hogy egyfelől a hadsereg tagjainak többsége Pault támogatja, másfelől az ifjúság körében olyan népszerűségnek örvend a republikánus jelöltek közül, mint Obama országosan 2008-ban. Paul az egyetlen jobboldali jelölt, aki markáns programjával képes megszólítani az amerikai értékek mellett elkötelezett konzervatív szavazókat, a jobb- és baloldali libertáriusokat, és a jelenlegi kormányzatból kiábrándult demokratákat, sőt a függetlenek között is népszerű. Az egészségügyi reform ellen szerveződő adóellenes Tea Party és a nagyvállalatok, valamint a pénzügyi rendszer ellen lázadó baloldali Occupy Wall Street csoport bizonyos tagjai által is favorizált Ron Paul úgy populista, hogy valójában a legcsekélyebb mértékben sem az.

Javaslatai ugyanis a gazdasági válság hatásainak kitett, de annak orvoslásába belecsömörlött rétegekhez szólnak, amelyek legkevésbé az állam méretének további növelését, a jóléti kiadások szintjének emelését, az adó formájában történő elvonások folytatását szeretnék látni, hanem pontosan fordítva. Emiatt széles körökben népszerű az a kijelentése, amely szerint "az Alapító Atyák sohasem akartak olyasmit, hogy keresetünk felét adjuk oda az államnak." Az Alkotmány szoros értelmezésére hivatkozó Ron Paul sem a külföldi beavatkozásokat, sem az egyre több mindenre kiterjedő állami beavatkozást nem támogatja, így nem szavazta meg az afganisztáni és iraki háború elindítását, a Patriot Act-et, az ObamaCare-t, vagy a TARP-t. Ígéretei között szerepel a katonák hazahozatala, a kiegyensúlyozott államháztartás megteremtése, egy sor extra adóval együtt a személyi jövedelemadó eltörlése, a társasági adó radikális csökkentése, az egészségügyi törvény ismételt szavazásra bocsátása, a szövetségi kiadások egy év alatt ezermilliárd dollárral való csökkentése, valamint több minisztérium és szövetségi hivatal megszüntetése. Jellemző - egyszerre ókonzervatív/tradicionalista, lokalista és libertárius - követelése például, hogy az oktatási tárcát egyszerűen töröljék el, hiszen sok pénzt emészt fel, ráadásul az oktatás nem központi állami feladat, hanem a tagállamok és a helyi közösségek, végső soron pedig a szülők dolga. Ron Paul távlatos célja az aranyalapra való visszatérés és a Fed megszüntetése, amely bizonyos körökben jelentős felháborodást váltott ki.

Amerika katonáinak hazahozatala, az ezermilliárdos kiadáscsökkentés, az adóztatás visszavágása, a minisztériumok feloszlatása, a bankmentések beszüntetése, az egészségügyi szektor privatizálása, a jóléti kiadások drasztikus lefaragása valójában egy olyan vízióból táplálkozik, amely nem elképzelhető a politikailag korrekt beszédmód diktatórikus és "demokratikus öncenzúrára" kényszerítő világában, a jóléti juttatásokat alanyi jogon járónak elkönyvelő egyenlőség-párti szocializmusban, és a munkaetikát elfelejtő, állami garanciákkal bebiztosított bankszektor világában. Ezen túlmenően Paul javaslatainak megvalósulása csak egy olyan egyszerre individualista és (kis)közösség-elvű társadalomban lenne elképzelhető, amely gyökeresen szakít a modern jóléti állam transzfereken alapuló újraelosztásával, a hatalmas hitelpiaci zsonglőrködésekkel, és visszatér egy olyan korábbi - méghozzá a modern ipari-jóléti Nagy Társadalom előtti - állapothoz, ahol az államnak eleve nincs gazdasági befolyása, központi jóléti juttatások helyett a családok és az egyének önmagukról gondoskodnak, és önmaguknak tesznek félre, a reális javakhoz (munka, áru, aranyfedezet) nem kötött pénz helyett pedig a monetáris gondolkodás és gyakorlat egy sokkal korábbi változata érvényesül.

"Mi nagyon veszélyesek vagyunk a status quo-ra ebben az országban" - mondta New Hampshire-i támogatóinak az államban rendezett republikánus kaukusz második helyén végző Ron Paul. Valóban, hiszen tucatnyi kialakult, a két párt és az állami-üzleti élet által felállított tabu ellen intézett támadást. Ron Paul leginkább azzal dühíti fel az "állami-pénzügyi komplexumot", hogy egy szükséges katasztrófa ígéretével lepte meg a túlbiztosításra és a kockázatok végleges elkerülésére játszó hazug berendezkedést.

(Képünkön Calvin Coolidge republikánus elnökjelölt reklámszelvényének részlete látható, az 1924-es választás idejéből.)