„Vagyok pedig kormány embere a szónak azon értelmében, hogy kárhoztatok minden működést, minden elvet, melyek törvényes és hathatós kormányzást lehetetlenítenek.” gróf Dessewffy Aurél
VSZ: Kozma Georgina | 2012. április 12.  | 10:00
Fiatal konzervatívnak lenni Magyarországon
Létezhet-e konzervativizmus egy olyan társadalomban, ahol nincs konzervatív közelmúlt, nincs gyökér, amibe kapaszkodni lehet? Igen, maga a helyzet teremti meg a mai konzervatív fiatalt.
"Egyes szerencsétlen emberek, mint például William Pitt, öregen születnek, s szinte már a bölcsőben politikai potentátoknak számítanak; más - talán szerencsésebb - emberek meghazudtolják a mondást, miszerint csak egyszer vagyunk fiatalok, és soha nem nőnek föl." Oakeshott

Ha idős lennék, konzervatív lennék I.

Elsőként azt kell meghatározni, ki a konzervatív? Most attól a kérdéstől eltekintenék, hogy mi a konzervativizmus, egyrészről mert nem hiszem, hogy létezne egyetlen konzervativizmus fogalom is, amely primátust élvezhetne a többi alternatív olvasattal szemben, másrészről pedig elfogadom Oakeshott felfogását a konzervatív hajlamról. Persze nem kritikátlanul, hiszen Oakeshott más időben, más helyen, más "emberi természetből" vezette le saját meglátását a "konzervatív hajlamú ember" képéről.

Azt hiszem, nem nehéz belátni annak tarthatóságát, amelyet Oakeshott fogalmazott meg az emberi természetről, vagyis, hogy ez nem állandó dolog. A vizsgálat tárgyát ebből a szempontból tehát nem alkothatja egy homályos, spekulációval terhes "örök igazságként" felfogott általános emberkép. Sokkal közelebb vihet minket a jelen megértéséhez, ha, amint Oakeshott is, a "jelen lévő emberi természetet", vagyis "önmagunk vizsgálatát" tesszük meg kiindulási pontként. És akkor talán annak megválaszolásához is közelebb kerülhetünk, hogy valóban nem létezhetnek-e fiatal konzervatívok Magyarországon, vagy csak nem jó terminust használunk? Vajon, ha "nyelvet váltunk", megérhetjük-e, miért is van igen nagy esély arra, hogy kialakuljon egy fiatal konzervatív generáció Magyarországon? Ez nem a Történelem megváltoztathatatlan következménye, semmi szükségszerűség nincs benne. Nem kötelező jellegű, hogy márpedig minden társadalomban kell, hogy legyen konzervativizmus. Ez pedig abból következik, hogy a konzervativizmust nem mint hitvallást vagy tant, hanem mint hajlamot vagy érzületet fogjuk fel.

Ki a konzervatív? Oakeshott közismert módon így fogalmazza meg: "Konzervatívnak lenni azt jelenti: az ember hajlik arra, hogy bizonyos módokon gondolkodjék és viselkedjék; hogy bizonyos magatartásmódokat és az emberi életviszonyok bizonyos állapotait előnyben részesítse másmilyenekkel szemben; jelenti továbbá azt is, hogy az ember hajlik bizonyosfajta választásokra." Nem áll szándékomban ezt a fajta konzervatív felfogást revideálni, hiszen úgy gondolom, hogy az az érzékenység, amellyel Oakeshott megközelíti ezt a kérdést, segít nekünk távol tartani magunkat a nagy, univerzális és általánosító vágytól, amivel egy örök igazságot szeretnénk bizonyítani. Hiszen nagyon fontos, hogy ne felejtsük el azt a diverzitást, ami az emberi természeteket jellemzi!

A legfontosabb kérdés, hogy létezhet-e konzervativizmus egy olyan társadalomban, ahol nincs konzervatív közelmúlt, nincs gyökér, amibe kapaszkodni lehet? Igen jelentős kérdés, hogy Magyarországon egy több évtizedes kommunista diktatórikus elnyomás után - amikor is az egyeduralkodó állampárt egyik fő célja minden tradicionális társadalmi kapcsolat elszakítása volt -, s az emberi történelemhez viszonyítva egy igen rövid demokratikus időszak után, mi az, amihez egy konzervatív hajlamú ember vissza tud nyúlni?

A kommunizmus előtti időkre már nem emlékezhetünk mi, fiatalok, a demokratikus rendszerváltoztatás utáni időszakban pedig nem alakultak ki olyan reflexek, amik hosszú távon elősegíthetnék a fiatalok jövőképében és perspektívákban való hitét. A rendszerváltás után a politikai rendszer alkotmányos és politikai alapszerkezete igen rövid idő alatt megváltozott, de a politikai kultúra, és főként a politikai és közéleti gondolkodás majdnem csak egyhelyben maradt. Ralf Dahrendorf tézise, amely szerint egy politikai rendszert hat hónap alatt le lehet váltani, egy gazdasági rendszert hat év alatt át lehet alakítani, a társadalmihoz viszont hatvan év kell, kellő mértékben érzékelteti, hogy a rendszerváltás részleteiben történik, nem lehet egyik nap alatt a másikra egy egész kultúrát, társadalmi atmoszférát megváltoztatni.

Magyarnak lenni. Vagy európainak. Vagy kozmopolitának. Avagy kik vagyunk mi?

A jelen lévő magyar társadalomnak, ezen belül főként a fiatalabb korosztálynak komoly gondot okoz definiálni saját magát. A politikai kampányok, televíziós műsorok, bulvárlapok mind-mind azt sugalmazzák, hogy egyrészt európaiak vagyunk, másrészt a legkívánatosabb tulajdonságok, amivel egy fiatal rendelkezhet, a következők: népszerűség, kozmopolitizmus, individualizmus, de jellemző a külcsínekért való felfokozott rajongás, az "online-álarc" minél tökéletesebb kialakítása a tényleges tulajdonságaink trenírozásánál, a virtuális baráti hálózat minél szélesebb körben való kiszélesítése a valódi barátságok megkötése és ápolása helyett, stb. Emellett jó ideje jellemző, hogy a mennyiséget preferáljuk a minőség helyett (legyen szó különböző jószágokról, ingóságokról, de ide sorolhatjuk az oktatást, ruházkodást, szórakozást, és a posztmateriális értékek egész sorát, mint például a barátságot, önbecsülést, tisztelet, tehetséget, stb.).

Alapvetően nem lenne baj, ha önmeghatározásunk részét képezné európaiságunk. A probléma abban lelhető fel, hogy egyrészt, nem tudjuk, kik vagyunk (magyarok, európaiak, stb.), vagy ha mégis van némi elképzelésünk, gyakran túlzásokba esünk, és valamilyen végleteket közelítünk meg (sovinizmus, kozmopolitizmus). Az öndefiníció meglehetősen komplex folyamat, hiszen egyszerre lehetünk európaiak, magyarok, vidékiek, háziasszonyok, valamilyen foglalkozásúak, különböző értékek hordozói, stb.

Ami igazán számít, hogy társadalomról beszélhessünk, az valamilyen kötőanyag, ami összeköt minket. Legyen szó vallásról, egy hely iránti szeretetünkről és tiszteletünkről (megkülönböztetve a patriotizmust a nacionalizmustól vagy sovinizmustól), "bajtársi összetartásról", bármi, ami elősegít valamilyen érzelmi kapcsolódást egy bizonyos csoporthoz, csoportokhoz. Az európaiság erőteljes propagálásának problematikája éppen az, hogy megpróbálja elhitetni velünk, hogy nincs különbség egy francia, egy angol, egy magyar vagy egy szlovák között, vagy legalább is olyan hitet erősít bennünk, hogy bárhol otthon lehetünk. Aki ezzel nem ért egyet, nem feltétlenül euroszkeptikus vagy globalizáció-ellenes, hiszen a magyarság és az európaiság nincsenek antagonisztikus viszonyban egymással, sőt, önképünkben mindkettőnek meg kell jelennie.

E kérdés felvetése nem anakronisztikus a mai Magyarországon, főként a fiatalok körében, hiszen pont közöttük kezd kialakulni két generáció, akiket (csupán munkahipotézisként használva a fogalmakat) akár "kurucinfós" és "critical mass"-es generációnak is hívhatunk. E két, főként fiatalokból álló csoport egyik közös jellemzője az identifikáció akarása, illetve az, hogy mindenképpen dönteni akarnak azzal kapcsolatban, hogy inkább európainak (esetenként kozmopolitának), avagy nacionalistának (néhol sovinizmusba átnyúlva) vallják magukat.

Egy óriási spirituális űr tátong, amelyet véleményem szerint korábban a vallással, majd a mindent átható szekularizálódás során a politikával, s annak diszkreditálódásával jelenleg a médiával próbálnak kipótolni. A média ilyenféle szerepét, pláne ennek diszfunkciós jellegét azonban eliminálják.

Ha idős lennék, konzervatív lennék II.

Mindezek fényében, tegyük fel még egyszer azt a kérdést, hogy valóban elképzelhetetlen-e, hogy ma Magyarországon egy fiatal, konzervatív generáció alakuljon ki? Az előzőekből következik, hogy ha valaki ma fiatal, és Magyarországon él, kettős nehézségbe ütközik, ha konzervatív hajlamúnak vallja magát. (Egyrészt az életkora, másrészt a magyar történelem sajátossága miatt.)

De mi van akkor, ha azt mondjuk: azért vagyok konzervatív, mert hiányzik valami: a stabilitás, az emberi kapcsolatok, a hűség, a türelem, az összetartás, a valahova való tartozás, az udvariasság, a patriotizmus, a perspektíva a jövőben, stb. Emellett pedig olyan hajlamok erősödnek fel egy fiatalban, mint a hazaszeretet, a hagyományos család utáni vágy, a munka értékének felismerése, az elismerés, a minőség utáni vágy, a társalgás kultúrája iránti rajongás, a tekintély keresése, a rohanás helyett a nyugalom, és biztonság érzésének vágya. Előre nem jó tekinteni, a múltba pedig látható távolságon belül nincs semmi kapaszkodó.

Vágyak, értékek, választások azok, amelyek konzervatívvá tehetnek egy fiatalt egy olyan elveszett világban, ahol nincsenek kapaszkodók, nincs "útmutatás" a helyénvaló, értékes magatartáshoz az erkölcs és moralitás hiányában, ahol a diverzitás "hiánycikk", hiszen minden és mindenki ugyanolyan. Nem tudunk distinkciót tenni a minőség és a mennyiség között, a jó és a rossz között, a belső én fejlődésünkben a szabad és a tiltott között, és nincs különbség a jövőbe és a múltba tekintés között, mert mindenhol csak egy utat találunk.

Oakeshott szerint a konzervatív hajlam inkább az időseket jellemzi. De Oakeshott egy egészen más "jelen lévő ember természetét" vizsgálta. Felvetődik a kérdés, hogy mi van akkor, ha egy "elveszett világban" egyre több fiatal érzi azt, hogy azt a fajta gyökértelenséget, illetve az emberi kapcsolatok klasszikus formáját nem a médiával vagy technológiával, hanem valami egészen mással kellene helyettesíteni? Nincs mihez visszanyúlni, hiszen a ma fiataljának emlékezete nem nyúlik vissza olyan messzire a múltba, ahol is konzervatív hajlamának megfelelő viselkedésminták, gondolati struktúrák elérhetőek lennének számára.

Ki válik konzervatívvá? Oakeshott szerint "néhány embernél ez maga is választás, másoknál hajlam, mely változó gyakorisággal megjelenik preferenciáikban és ellenérzéseikben, anélkül, hogy választanák vagy kimondottan ápolnák magukban."

Nem marad más, mint hogy a konzervatív hajlamú fiatal értékeket válasszon, hogy saját maga alakítson ki válaszokat bizonyos kérdésekre, hogy egy erkölcsösebb életformát teremtsen meg, ahol a tradicionális család, a munka szeretete, a barátok közelsége, a tekintély keresése, a tisztelet, a hűség, a türelem az értékhierarchia csúcsán helyezkednek el. Hiszen felfoghatjuk a konzervativizmust mint hajlamot vagy érzületet is. A megoldás kulcsa talán az, hogy ha a konzervatív hajlamot inkább egyfajta gondolkodásmódban keressük, amely kívül esik az uralkodó liberális paradigmán, s ennek nyomán más életstílust, viselkedési mintákat és szabályokat, más ízlésvilágot és értékrendet teremt egyre több fiatal számára. Maga a helyzet teremti meg a konzervatív fiatalt.

(Képünkön fiatal republikánusok ünneplik Ronald Reagan amerikai elnököt a `80-as évek elején.)
(A jobbklikken a hozzászóláshoz regisztráció szükséges.)
kérdés | 2012. április 12.  | 12:25
# 1

Tetszik a cikk hangneme, nyugodtsága, tisztasága.

 

Vannak korok, amikor cifrázhatjuk ráérő időnkben a teóriákat, elemezhetjük, könyveket írhatunk és cseveghetünk vég nélkül. Ilyenkor elkezdődik a barokkosítás, a rokokósítás, netán útkeresés, mindenféle új kipróbálása.

Aztán vannak idők, periodikusan, amikor kijózanítanak, alapjáratra pofozzák a lelkünket, s akkor nincs más, a konzervatív gyökerekbe kapaszkodva vészeljük a terhes időket át.

Betartjuk a Tízparancsolatot, az erőt csak arra koncentráljuk.

Talán ezért kell átesnünk újra és újra megpróbáltatásakon, hogy meglássuk a lényeget.

 

Az elmúlt hatvanvalahányév agymosása, valamivel több is az tán, de a konzervatív gyökereket gondosan őrizték mindig .... a litánián összegyűlő asszonyok, akik reggelente mindig gondosan beágyaznak, a férfiak, akik akkor is újravetettek, ha elverte a jég, a gyerekek, akik a rabló-pandúrost játszák(hamis és igaz értékek megtanulása) ... a diák, aki alaposan átgondolja dolgozatát ...  lám nem ugyanez érték szerint ellenőrzi keze, értelme munkáját?

Az anyukák és apukák, akik szintén lelkiismeretességre nevelik majd az utánpótlást.

 

Ennyi a  konzervatívizmus, nem is kell, hogy több legyen. Az csak bajt hoz ránk.

Így őrizzük mi is, ahogy megőrizték nekünk annyi generáción át. 

 

Az egy egész más dolog, amikor politikából mindenáron tőkévé kovácsolják.

 

 

kérdés | 2012. április 12.  | 12:32
# 2

\"Egy óriási spirituális űr tátong, amelyet véleményem szerint korábban a vallással, majd a mindent átható szekularizálódás során a politikával, s annak diszkreditálódásával jelenleg a médiával próbálnak kipótolni. A média ilyenféle szerepét, pláne ennek diszfunkciós jellegét azonban eliminálják.\"

 

Ezt a bekezdést külön kiemelném, mert az elébb említett Tízparancsolatnál, mint konzevatív mércénél szabatosabbat, tömörebbet nem tanált még ki egy társadalom sem.

Viszont nemcsak spirituális jelentősge van, hiszen a joga-, és törvényalkotás, betartatás is erre épül.

Tehát a különválni látszó ifjú értelmiségnek nem a különbözőségeket kellene hangsúlyosabbá tenni, hanem a közös értékeket felfedezni, megbecsülni ... a másikban is.

 

Muszáj. Nem szeparálódni kell, hanem közelíteni.

Közös az előttünk álló probléma, ha mindent bedobunk, akkor talán közösen megoldjuk. Ha nem, akkor egyesével elpusztulunk.

kérdés | 2012. április 12.  | 13:12
# 5

A következő könyvet ajánlanám mindenki figyelmébe:

 

 http://www.nzz.ch/nachrichten/wirtschaft/aktuell/oekonomie-sollte-alle-tugenden-umfassen_1.16384897.html

 

Mivel linkelni ezen a blogon képtelenség, akinek ideje van, kérem tisztelettel, feltétlenül olvassa el legalább az interjút.

 

Úgy gondolom, hogy nem a táborok közötti távolodás, hanem a közeledés jelei ezek. Nem kiélezni, hanem simítani kell tudni a különbözőségeket, ez vár a mai aktív korosztályra.

Az alkotmányozás kezd igazán mulattatóvá válni.
A szalonképes konzervatív tudja, hogy a liberalizmus és más baloldaliságok olyanok, mint az iszlám: betérni lehet, kitérni azonban nem, azért halál jár.
What we now call “civil resistance" often takes the form of mass rallies and demonstrations, as in Prague in 1989 and Tehran in 2009. People also engage in strikes, boycotts, fasts, and refusals to obey the law.
Alain de Benoist's 1985 book length essay, The Problem of Democracy is now available from the Arktos publishing house. Outside of specialist circles, and certainly within English speaking countries, Alain de Benoist may not be particularly well known.
Reagan accomplished an historical remoralization — not in the sense of renewing morality, but in restoring morale.
Discussion of the political impact of social media has focused on the power of mass protests to topple governments. In fact, social media's real potential lies in supporting civil society and the public sphere - which will produce change over years and decades, not weeks or months.