Megyesi Gusztáv két fontos tényt felejtett el (???) megemlíteni.
Sok tanulsággal szolgálhat minden jelenlegi és leendő újságíró számára a Népszabadság szombati számában megjelent, Megyesi Gusztáv (az Élet és Irodalom munkatársa) nevével fémjelzett véleménycikk. Ékes példája ugyanis annak, hogyan nem érdemes írni - még publicisztikát sem. A szerző bemutatja, hogyan lehet belerúgni jónéhányat egy politikusba az igazság fontos részleteinek elhallgatása mellett úgy, hogy közben semmilyen hozzáadott értéket nem sikerült felmutatni.
A kezdő állítás egyszerű: "egy hadbírósági tárgyaláson derült ki, hogy az Afganisztánban szolgáló magyar csapatok fegyverzete nem feltétlenül hatékonyabb, mint egy Mária Terézia korabeli huszár kardja." A két héttel ezelőtt napvilágot látott "fegyver-meghibásodási ügy" kapcsán a szerző sajnálat vagy aggodalom megfogalmazása helyett annyit tart még fontosnak megjegyezni: "csoda, hogy a katonák életben maradtak." (Persze, hiszen a páncélozott harcjárműben nem a páncél, hanem a toronyfegyver védi őket.) Innentől kezdve az írás már csak keres, kutat, kapkod jobbra, balra, hogy újabb fogódzókat keressen, hol a palotaőrségbe, hol a huszárokba rúg egyet-egyet, hol a Magyar Honvédség és a főváros közötti együttműködést gyalázza. Céltalanul teszi mindezt, legalábbis látszólag, se egy kérdés, se egy üzenet, egy tanulság vagy egy következtetés.
De vissza az afganisztáni parancsmegtagadás miatt először elítélt, majd felmentett szakaszvezető ügyére. Megyesi két fontos tényt felejt el (???) megemlíteni. (1.) Az eset, amire utal, 2010 nyarán, néhány hónappal a kormányváltást és egy hónappal az akkor hivatalába lépő új miniszter első afganisztáni útját követően történt. (2.) Az említett DSK fegyverek - épp az eset kivizsgálásának következményeképpen - rég nincsenek már használatban.
Ha ezeket az általa minden bizonnyal ismert tényeket Megyesi nem hallgatná el, kénytelen lenne azt írni: a honvédelmi miniszter az esetet azonnal kivizsgáltatta, és intézkedett a fegyverek cseréjéről, így honvédeink ma nagyobb biztonságban vannak már a műveleti területen. A szerző azonban ehelyett inkább azt írja, hogy a minisztérium nem tartotta szignifikánsnak a meghibásodások számát, majd kétségbe vonja, hogy a magyar katonák képesek lennének magas színvonalon végezni munkájukat, sőt, operett-hadseregezésével vérig is sérti a hivatásuk gyakorlása közben gyakran hazai terepen is ténylegesen az életüket kockáztató (lásd tűzszerészek) katonákat. Akik egyébként novemberben magas szintű elismerést vehettek át Michael Repass vezérőrnagytól, az Amerikai Egyesült Államok Európai Különleges Műveleti Parancsnokságának parancsnokától, néhány napja pedig Brüsszelben John R. Allen, az ISAF főparancsnoka emelt kalapot előttük a NATO kül- és védelmi minisztereinek ülésén.
Az előbbiek fényében már meg sem lepődünk, az újságírói etika (avagy ez esetben etikátlanság) teljeskörű bemutatása miatt azonban meg kell emlékeznünk arról is, hogy Megyesi szerint a sajtó, amikor rákérdezett az esetre, a minisztériumtól azt a választ kapta, hogy az adott géppuskát világszerte használják, és "nem jellemzők a meghibásodások." A valóság ezzel szemben az, hogy a sajtó kérdése kétféle fegyverre irányult, az idézett válasz pedig nem a meghibásodott puskákra, hanem egy másik típusra (PKM) vonatkozott.
(A jobbklikken a hozzászóláshoz regisztráció szükséges.)
Vén Csataló | 2012. április 24. | 13:22
#
1
De hát Megyesinek pont ez, pont a szándékos félretájékoztatás
a célja. Nem „elfelejti” megírni a vonatkozó tényeket, hanem tudatosan
elhallgatja azokat, mert nem tájékoztatni akar, hanem rombolni.
Ma az ellenzéki
sajtóban napi, bevett rutin ez a tudatos hamisítás és dezinformálás. És úgy
gondolják, hogy ezek korrekt, tökéletesen megengedhető eszközök, hiszen ez a
kormány súlyosan „csorbítja” a sajtószabadságot – legalább is a balliberális véleményformálók
virtuális valóságában, amit egyszerűen nem tud megingatni sajtó- és véleményszabadság
tényleges, gyakorlatilag létező állapota, hiszen ez a mesterséges hisztéria az az eszköz,
ami indokot szolgáltat minden sajtóetikai norma felrúgására.
Azt gondolom, elborzasztó állapot, hogy újságíró kaliberű
(és morálú) emberek kezében olyan hatalom összpontosulhat, mint amit ma
láthatunk – nem csak nálunk, de az egész úgynevezett fejlett világban. Ez az jelenség
oly mértékben degenerálja és torzítja a tömegdemokráciát, hogy számomra már az
is kérdés, hogy egyáltalán lehet-e demokráciának nevezni azt, ahol ilyen
mértékben manipulálják az információt.
butapesti | 2012. május 7. | 00:22
#
2
Mindig kiütést kapok, ha valaki Afganisztán emlegeti. Valaki kitalálta(?) hogy egy Oszma bin Laden nevű ősellenség támadt az USA-ra és Afganisztánból, egy mély barlang fenekéről írányitotta a New York-i merénylőket. Nos ez még elmegy, mint bulvárkacsa, de amikor a világ legerősebb országa, velünk szüvetségben (sajnos) elkezdi bombázni a félsivatagos Afganisztánt, amely területileg nagyobb, mint Franciaország, Belgium és Hollandia együtt, majd bevonulnak és lövik azokat az afgánokat akik nem is értik mit keresnek itt ezek a fehérek.. Erre nincsen mentség és nincsen magyarázat.
Ez a legszemetebb, hazugságra épült rablóháború.
ui.
Azóta Oszama bin Ladent (ha ő volt) Pakisztánban eltették láb alól.
Egyetlen ember (aki már halott), egy vélt ellenség miatt még mindig ott vannak a sz@ros pusztában a NATO csapatok és rettegnek, hogy az elkeseredett afgánok mikor lőnek vissza.
A szalonképes konzervatív tudja, hogy a liberalizmus és más baloldaliságok olyanok, mint az iszlám: betérni lehet, kitérni azonban nem, azért halál jár.
What we now call “civil resistance" often takes the form of mass rallies and demonstrations, as in Prague in 1989 and Tehran in 2009. People also engage in strikes, boycotts, fasts, and refusals to obey the law.
Alain de Benoist's 1985 book length essay, The Problem of Democracy is now available from the Arktos publishing house. Outside of specialist circles, and certainly within English speaking countries, Alain de Benoist may not be particularly well known.
Discussion of the political impact of social media has focused on the power of mass protests to topple governments. In fact, social media's real potential lies in supporting civil society and the public sphere - which will produce change over years and decades, not weeks or months.
