A mindenkori köztársasági elnök nem testesítette meg, nem testesíti meg, és nem is fogja megtestesíteni a "nemzet egységét". Ezt elvárni politikai álszentség.

Előrebocsájtom, hogy a most következő írás egyféle hibrid lesz. Mégpedig azért, mert keveredni fognak benne a jogi, a (közelmúlton alapuló) történeti és az aktuálpolitikai érvek - és lesz benne latin kifejezés is. Ha ezek szolgálnak majd a kritikák alapjául, akkor vállalom, na.

Az alaptézis az az, hogy a korábbi alkotmányban is szereplő, majd az új Alaptörvénybe szintén bekerült tétel, miszerint a köztársasági elnök "kifejezi a nemzet egységét", politikai értelemben hamis, pontosabban szólva számonkérhetetlen "követelmény". Modoros, a közéleti "elitnek", de még inkább a szélesebb társadalmi nyilvánosságnak álszent hivatkozási alapot biztosít a folyamatos számonkérésre, hőbörgésre.

Nyilvánvaló, hogy ez a szándékoltan álnaiv magatartás valójában valamennyi politikai pozícióval kapcsolatban igaz. Az egyének azokat a hibákat, "bocsánatos bűnöket", stikliket, amelyet a maguk hétköznapi életében megengedhetőnek tartanak, kíméletlenül számon kérik "vezetőiken". Tudatosan álszent, felvett kritikus pozitúra ez: a politikust hibáztatni azért, hogy miért "hataloméhes" - heh, a politika erről szól, a hatalomról -, hogy miért nem makulátlan erkölcsű - miért, a "szakemberek", a "civilek" egytől-egyig gerincesek? -, hogy miért nem ajánlja fel saját és családja keresetét, egész vagyonát a Négy Mancs és a "Morzsákat Lázárnak" Jótékonysági Alapítvány egyesüléséből létrejött szuperkaritásznak, stb.? Miért, "mi, civilek" felajánljuk? (Btw. az áthallások elkerülése végett: utóbbi református alapítvány létező szervezet)

Természetesen ebben nyakig ludasak azok is, akikről a történet szól: hiszen a politikusok - tisztelet a kivételnek - mindenben igyekeznek megfelelni a politikai korrektség-mániás, tabuállító médiának. Igen, ludas a média is. Hiszen tudjuk: jaj annak, aki ki mer mondani non-konformnak, nem-européernek minősített dolgokat. Olyat, ami nem tartozik bele a "common values, that we all share" értéksemleges, neutralista kánonjába.

Ezen közéleti tabuk és megdönthetetlen vélelmek egyike a köztársasági elnök "nemzetegységesítő" mítosza is. Persze, lehet mondani, hogy a köztársasági elnöki pozícióról, (jog)történetileg az államfőről szóló vita régi keletű, lerágott csont - azonban én arról beszélek, ami itt és most van: a rendszerváltás utáni Magyarországról. (Bele lehetne menni annak részletes elemzésébe, hogyan változott az államfői (királyi, császári, stb.) státusz akár szakrális jelentéstartalma itthon és külföldön - de az egyszerűség kedvéért ezt most nem teszem.)

Annyit azonban érdemes megjegyezni - és ez a nulladik probléma a jelenleg honos, pártok- és érdekcsoportok felettiséget vizionáló tévképzettel -, hogy a magyar köztársasági elnöki pozíciónak egész egyszerűen nincs olyan előképe, amely megalapozná, akár csak minimálisan is, a hivatal "nemzetegységes" megítélését. Kossuth? Nem volt ő köztársasági, csak kormányzó-elnök. Károlyi Mihály? Mint egységesen megítélt előkép? Tildy, Szakasits, netán Straub F. Brúnó? Ugye viccelünk? Igen, ahogy a mai napig nehéz megmagyarázni ma Magyarországon, hogy mi az a "köztársasági hagyomány", úgy talán még nehezebb olyan történelmi példaképet találni, aki kiállítható a Nagy Képzeletbeli Nemzeti Panteonba, hogy: íme, a magyar köztársasági elnökök prototípusa, tessék csak jól megnézni, baljában republikanizmus, jobbjában nemzetegység.

De visszatérve az aktuális helyzetre: mivel jó konzervatívok vagyunk, és így jó realisták is, elfogadjuk, hogy ez a jelenlegi helyzet, amin nem érdemes és lehetséges változtatni. XXI. századi köztársaságból nem lesz XIX. századi királyság. Oké. Azonban egyben pozőrködő és végtelenül maníros elvárni a mindenkori magyar köztársasági elnöktől, hogy "ott üljön a Várban, a pártok fölött". Ez egész egyszerűen egy olyan mesebeli várakozás, ami soha nem teljesíthető be. És nem úgy nem teljesíthető be, hogy "jaj de kár, hogy nem teljesíthető be", hanem úgy nem teljesíthető be, hogy "persze, hogy nem teljesíthető be", mert a köztársasági elnök politikus, a politikai rendszer része, mindennapi szereplője. Ahogy Áder János nagyon helyesen fogalmazott: ez egy "politikai megbízatás". Rákényszeríteni az erőltetett emelkedettséget, magasztosságot, pátoszt - és ezt el is várni, megkövetelni: felesleges, sőt, ártalmas.

Mert ebből következnek a végeláthatatlan viták, hogy de miért nem küldte vissza, miért nem írta alá, miért nevezte ki, miért nem tud felülemelkedni a pártpolitikai vitákon... Miért nem testesíti meg a nemzet egységét... Miért? Mert politikai döntéseket hoz, azért. Mert ebben a szférában mozog, mert parlamenti képviselők jelölik, mert a parlamenti pártok választják meg. Van, mikor biztos többséggel, és van, mikor fortéllyal. És igen, "legrosszabb" esetben a jelen lévő képviselők egyszerű többségével: akárcsak egy szimpla törvényjavaslatot.

Nézzünk végig az 1990 óta (nem ideiglenesként) regnáló köztársasági elnökök során! Göncz Árpád: az SZDSZ alapítója, ügyvivője, országgyűlési képviselője, akinek államfőként esze ágában sem volt megkönnyíteni az Antall-kormány sorsát (ld. taxisblokád) - annál inkább a Horn Gyuláét (összesen két törvényt nem írt alá 1994 és 1998 között, azokat is politikai vétóval küldte vissza). Ami rendben is van - persze nincs rendben -, de akkor ne játsszuk azt, hogy ő "mindenki Árpi bácsija" volt. Mádl Ferenc elismert, konzervatív jogtudós, az Antall- és a Boross-kormány minisztere, aki az Orbán-kormány életét összesen három, a Medgyessy- és Gyurcsány-kormányét tizenhárom vétóval keserítette meg - és aki politikai szimpátiáját nem rejtette véka alá tisztsége lejárta után sem (személyesen ő a legszimpatikusabb, Isten nyugosztalja). Sólyom László: az MDF alapítója és elnökségi tagja, aki bár szeretett volna valamiféle "civil", pártokfeletti/melletti köztársasági elnök lenni - és éppen ez a legjobb bizonyíték mindarra, amit érzékeltetni próbálok -, ez viszont akarata, legjobb tudása ellenére sem jött neki össze (nyilvánvalóvá lett mindez 2006 őszén és azután). Ha megengedik, Schmitt Pálra nem vesztegetek sok szót. Ő is megpróbált az "emberek embere" lenni. Nem jött be. (Bár a teljesség kedvéért hozzá kell fűzni - pozitívumként! -, hogy minden, általános iskolai tornateremben történő zongorázás mellett, minden felszínességre ellenére, még ő állt a legközelebb ahhoz, hogy végre szó szerint kimondja: "igen, (párt)politikus vagyok".)

Most pedig Áder Jánost választotta meg a Fidesz-KDNP többség köztársasági elnöknek, aki tény, hogy súlyosabb pártpolitikai múlttal rendelkezik elődeinél. Ami éppen, hogy nem jelenti azt, hogy ne tudná jól betölteni a rá bízott pozíciót! Sőt, ha lehántjuk a "nemzetegységes" mázt, még előnyére is válhat (ti. például Sólyom Lászlóval ellentétben nem kerül ellentmondásba civil-neutrális habitusa a reálpolitika valóságával). A "demokratikus ellenzék" távol maradt a szavazástól, az MSZP frakcióvezetője kezet sem volt hajlandó fogni az újonnan megválasztott államfővel, hiszen Áder - arcátlan impertinencia! - pártpolitikus. Egy pártpolitikus nem fog kezet egy másik pártpolitikussal, mert az pártpolitikus. Értjük, ugye?

Korábban persze az ilyesmi nem volt baj. Mondok négy nevet: Szili Katalin, Glatz Ferenc, Horn Gyula, Bárándy Péter. Ők voltak a szocialisták "eredeti" köztársasági elnökjelölt-jelöltjei 2005-ben. Pártfüggetlen, semleges, közmegbecsülésnek örvendő államasszony, államférfiak (remélem mindenki emlékszik, hogy akkor a kurázsijáról mindig is híres SZDSZ találta ki, hogy pártapparatcsikot nem szavaznak meg).

Látjuk ugye, hogy hová vezet a folytonos köntörfalazás, hamukázás, fennkölt elvek hirdetése, aztán a hirtelen pálfordulás, amikor a politikai szükség úgy kívánja? Szó se róla, még egyszer mondom: teljesen reális, hogy egy politikai erő az aktuális helyzethez igazítja a mondandóját, de mennyivel, mennyivel egyszerűbb lenne, ha legalább a köztársasági elnökkel kapcsolatban hagynánk a frászba ezt a "megtestesíti a nemzet egységét" maszlagot, és végre beismernénk, hogy ez is egy ugyanolyan politikai funkció, mint bármelyik másik, ergo soha nem lesz képes még jelképesen se visszatükrözni a rá vonatkozó, fenti fordulatot?

"Nemzeti egység" szempontjából nem hiába divergensek a témába vágó alkotmánybírósági határozatok. A testület már 1991-ben azt állapította meg, hogy a kitétel "sokkal inkább a köztársasági elnöki funkció pártatlanságát fejezi ki", semmint azt, hogy az államfő egy megítélés alá esne pl. a nemzeti jelképekkel. 2007-ben ezen is túllépve úgy ítélte meg, hogy az említett alkotmányi rendelkezés "szimbolikus kifejezés", és így pl. az államfő által adományozott kitüntetések "mögött" nem állhat szükségszerűen a "nemzet egészének, minden egyes tagjának egységes, és azonos — pozitív — értékítélete".

És még ennél is még tovább menve: a köztársasági elnökre bár szigorú összeférhetetlenségi szabályok vonatkoznak, téves az a meggyőződés, miszerint a szó szoros értelmében "pártatlannak" vagy "párton kívülinek" kell lennie. A korábbi alkotmány és a jelenlegi Alaptörvény csupán annyit ír elő, hogy a "tisztség összeegyeztethetetlen minden más állami, társadalmi, gazdasági és politikai tisztséggel vagy megbízatással" - azaz párt vagy más társadalmi szervezet tagja még nyugodtan lehet. Másik oldalról megközelítve: "köztársasági elnökké megválasztható bármely magyar állampolgár, aki a harmincötödik életévét betöltötte" - azaz elviekben 35 év felett bármelyikünk lehetne köztársasági elnök, nincs és nem is volt semmi olyan negatív rendelkezés, mely előírná, hogy "párt tagja nem lehet(ett)", stb.

Első blikkre marhaságnak tűnik, de létezik fentiekben vázolt probléma megoldására egy remek "jogintézmény", a desuetudo: ez az, mikor egy érvényes és hatályos jogszabályhelyet egész egyszerűen nem alkalmaznak. Vagy azért, mert történeti okokból értelmét vesztette, vagy azért, mert eredendően tévesen alkották meg, alkalmazhatatlanná vált. Kérem, félig poénból, félig komolyan, csak egy pillanatig gondoljunk bele: mennyivel egyszerűbb lenne a (politikai) élet a ránk erőltetett, már-már önálló életre kelt tabuk nélkül. Mennyivel egyszerűbb...