„Vagyok pedig kormány embere a szónak azon értelmében, hogy kárhoztatok minden működést, minden elvet, melyek törvényes és hathatós kormányzást lehetetlenítenek.” gróf Dessewffy Aurél
VSZ: Mosonyi Kata | 2012. május 11.  | 10:00
Csillagszórás
Kedves Olvasó! Ha nem értesz egyet Puzsér Róbert mondanivalójával a Csillag születikben, ne olvass tovább. Illetve... de. Ha nem érted, miről és miért beszél, pont neked szól ez az írás.
"Azért vagyok itt, hogy ne szülessen meg túl könnyen az a valami, amit elnevezünk csillagnak, aztán félév múlva, vagy egy év múlva kiderül, hogy nem is az, és szemétre hányjuk." Puzsér Róbert

Sok oka van annak, hogy sosem néztem tehetségkutatókat. Egyrészt futószalagon dobnak ki évente kb. hatvan közepes minőségű előadóművészt, akik egy Magyarországnál hatvanszor nagyobb országban sem kapnának megfelelő piacot, főként mert a jó hanghoz ritkán társul stílus, egyéni előadásmód vagy épp zenei különlegesség. Egyszerűen azt a fajta popszerűségecskét játsszák, amelyet még a megboldogult Danubius is csak kevéske elvük elfojtása árán volt hajlandó az éterbe bocsájtani. Másrészt a zsűri tagjai érthetetlen módon mindig is képtelenek voltak vagy felismerni, hogy még a kiváló adottság sem elég ahhoz, hogy valaki jó (de legalább sikeres) énekes legyen, vagy pedig kimondani, hogy édes fiam, ha ebből akarsz megélni, ennél jóval többre van szükség. Bármelyik is legyen igaz, mindenképp káros. Az első esetben nem nekik kellene ott ülniük, míg az utóbbinál nem pusztán a hozzá-nem-értésről van szó, sokkal rosszabbról annál: úgy vélik, pont erre a középszerűségre van szükségünk.

(És itt hosszasan lehetne elmélkedni arról, hogy kell-e a TV-nek formálni a közízlést, vagy csak kiszolgálni azt, és ezzel vissza is kanyarodnánk a régi kérdéshez: azért vannak szar műsorok, mert erre van igény, vagy azért nézzük, mert ezt kapjuk. De ez már egy másik - igen fontos - kérdés.)

Harmadrészt nem kifejezetten tartom fairnek, hogy a közönség döntse el, ki jusson tovább, mert általában csak azon kevés fanatikus küld sms-t, akik szerint Márió, a harmonikás a szórakozás-szórakoztatás alfája és omegája. (Sosem felejtem el azt a sokkot, amit pl. az emtíví nagyjából 10 évvel ezelőtti, az eladási adatok alapján készült magyarországi toplistája okozott - Márió, Romantic, stb. Még jó, hogy a Happy Gang nem bukkant fel hirtelen valami szívszorító visszatérőalbummal, mert abból is biztosan platinalemezt csináltunk volna.) Negyedrészt pedig, az általam kedvelt zenével a kutya sem nyerne közízlésen alapuló tehetségkutatót. Mondjuk azt is igen nehezen tudnám elképzelni, hogy a Dead Kennedys, a Pennywise vagy akár The Offspring elindulna egy ilyenen. De a téma szempontjából ez a legkevésbé releváns érv.

Idén az RTL Klub - az eddigi legjobb döntéseként, ha már mindenképp úgy érezte, folytatnia kell ezt a nemes hagyományt - úgy határozott, szükség van a zsűriben (nyilván elsősorban a nézettség miatt) egy olyan emberre, aki nemcsak hajlandó keményen véleményt nyilvánítani a jelentkezőkről, de mindezt meglehetőst szórakoztató módon teszi. A közízlés szerencséjére az erre a szerepre kiválasztott Puzsér nem vaktában lövi el - finoman szólva - vitriolos megjegyzéseit, hanem pontosan akkor, amikor erre szükség van, megmentve ezzel az országot egy újabb Tóth Gabitól. Nem akarja az egész világot a keblére ölelni, nem simogatja meg szülői lelkesedéssel minden döntőbe jutott előadó buksiját. Felismeri, hogy bár lenyűgöző, óriási dolog, ha valaki hátrányos körülmények között élve a zenéhez és nem a Technocolhoz nyúl, ez önmagában még kevés a sztársághoz.

Tudja, és a maga módján el is mondja, hogy a sikerhez adottság, kitartás, kemény munka (és szerencse - megérintett a Szerencsejáték Zrt. legújabb reklámja) szükséges. Meg persze a teljesen egyedi stílus, mellyel legalább a társadalom egy kicsinyke csoportja tud azonosulni, sőt, élete adott időszakában úgy véli, semmi sincs, ami jobban kifejezné dühét, fájdalmát, és/vagy gondolatait a világról, vagy egyszerűen csak a legjobb bulikelléknek tartja, nem pedig ezerszer hallott szavakkal és ütemmel mondja el, nehéz az élet, de főleg a szerelem bonyolult. És nem mellesleg, Puzsér pontszámai is tükrözik véleményét, amely nem feltétlenül jellemző mindenkire, aki a zsűriben helyet foglal. Hiszen láttunk már olyat, hogy egy-egy zsűritag elmondja kivételesen negatív kritikáját, noszogatja az aspiránst (persze csak finoman, hiszen olyan kis helyes, ahogy ott áll és próbálkozik), hogy tud ő ennél jobbat is, ahogy ezt korábban már bizonyította, majd pár perccel később ugyanolyan széles mosollyal lengeti a táblát valahol a 6 és a 8 pontszám között, ahogyan tette ezt a korábbi, agyondicsért produkció esetében is.

Elfogadom, hogy Puzsér is tévedhet (sőt), hogy az ízlésnél még olyan kevés univerzális érvényű dologról sem beszélhetünk, mint az igazság esetében, de akkor is. Nagyon kellett már valaki, aki kíméletlenül, rendíthetetlen bozótharccal rendet próbál tenni a fejekben a szórakoztatóiparral, az eredetiséggel, az előadásmóddal, a valódi produkcióval kapcsolatban (régi igazság, bár frissítésre szorul: attól, hogy nem értenek meg, még nem leszel művész), és aki konzekvensen és hangosan, nem otthona magányában puffogva bírálja azt, ami szerinte túl gyenge vagy akár egyenesen minősíthetetlen. Vagyis egyszerűen túllép azon a teljesen érthetetlen hallgatólagos társadalmi megállapodáson, miszerint ha valaki minimális kis tudást mutat, feltétlenül éljeneznünk és vállba veregetnünk kell, és hogy ha arcunkat/valódi nevünket adjuk véleményünkhöz, azt feltétlenül a finomkodás hazug álcája mögé kell rejteni. (Érdekes módon, senki sem érez elismerést azon lesajnáltak felé, akik miatt elsősorban nézzük a válogatókat, hogy legalább volt merszük kiállni.)

Persze, a popszakma kemény műfaj, a színpad azon oldalán állni a legkevésbé sem egyszerű, de ez nem jelenti azt, hogy a középszerűség mocsarának minden egyes dalolni/gitározni tudó lakója vastapsot érdemel. És még valami: könnyű móka kritizálni, azonban érdemes kritikát megfogalmazni - miközben valaki álmát zúzzuk le, még ha vállalta is ennek ódiumát, amikor színpadra lépett - ugyanolyan nehéz, mint azt meghallgatni vagy megfogadni. És Puzsér ezt eddig nem felejtette el, és remélem, a jövőben sem fogja.

Talán kicsit más megvilágításba helyezi a mesterségesen összerakott zenészeket, énekeseket, együtteseket (mert itt sincs másról szó, például a döntőben már nem ők választanak ruhát, és valószínűleg zenét sem), ha a történelmi hűség kedvéért egy pillanatra megállunk, és megemlékezünk Kozsó munkásságról az általános ízlés szempontjából láthatóan a középkornál is sötétebb 1990-es évek végéről. Igen, a legszomorúbb szamuráj nemcsak a spirituális hajtincset adta az országnak, de neki köszönhetjük a Shygyst (!), a Bestiákat és a Picasso Branch-et is. Ők voltak például a lányok, akik szerint, mivel a reggel túl messze van, kell egy kis őrület, és... a másik két együttestől, ha agyonütnének, sem jutna eszembe semmi, pedig a Shygys - oh, boy - még aranylemezt is kapott.

És persze ne feledkezzünk el az All 4 Love-ról, amelyet szintén Kozsónak és az RTL Klubnak köszönhetünk: az Üstökös című tehetségkutató megnyerése után Claire, MC Lovely, Sofie és Vivien alakították a már sokat emlegetett művész irányításával. Annak oka, hogy róluk szinte semmit nem tudunk a Megasztárban, az X-faktorban és ki tudja még, milyen tehetségkutatón részt vett sztárokkal ellentétben, egyedül az online és nyomtatott pletykalapok egyre fokozódó (és aggasztó) népszerűsége, amelyek semmi mást nem tesznek, mint kiszolgálják mohó kis vágyunkat, hogy megtudjunk mindent azok életéről, akik legalább egyszer megkapták a mindenkinek kijáró tizenöt percet.

Ez a kitüntető figyelem pedig nemcsak szellemi fejlődésünk miatt káros, de az ominózus sztárok maguk is elhiszik, jobbak bárkinél. Kitűnő példa erre az Euróvíziós Dalfesztivál válogatója, amikor is kiesése után a már emlegetett Tóth Gabi teljesen döbbenten nyilatkozta, nem érti, miért kapott olyan alacsony pontszámot, hiszen őt annyian szeretik és elismerik. Mert lehet nem szeretni a Compact Discot (és a végletekig unni a Sound Of My Heart című számukat, elsősorban a Petőfi Rádiónak köszönhetően - bár tudnám, mi történt ezzel a kezdetekben nagyreményű adóval), azzal azért mindenkinek egyet kell értenie, hogy a Compact Disco és nagyjából az összes többi előadó között fényévnyi távolságok voltak színvonal tekintetében.

És igen, tisztában vagyok azzal, hogy Puzsér bevonásával engem és több sorstársamat is, akik eddig őszintén hittük, hogy a tehetségkutatók műfaja nem más, mint a néphülyítés legújabb kori módszere, szépen behúzott a kereskedelmi média (megnézem a teljes adást a Youtube-on, az Isten szerelmére!). Ahogyan azt is tudom, hogy kedvenc magányos harcosom nem fogja megváltani a világot, de azért még hiszek a csodás végkifejletben. Addig is, hajrá Quantum XXL, Plazma és Juhász Marci! És őszintén sajnálom, hogy a nyálas britpopot játszó Immigrants kiesett. Olyan cukik voltak.
(A jobbklikken a hozzászóláshoz regisztráció szükséges.)
vitriol | 2012. május 14.  | 17:19
# 1
Az alapvető probléma éppen az, hogy a magyar értelmiség elszokott attól, hogy cizelláltan, mégis kellően markáns módon mondjon ki alapigazságokat. Ebben óriási szerepe van a mögöttünk hagyott évtizedben a kereskedelmi csatornákon feltűnt népbutítóknak is. Üdítő színfolt volt a fentebb említett kritikus megjelenése. A cikkre reflektálva pedig mindenkinek ajánlom szíves figyelmébe a vitriol.gportal.h -n \"Nem félünk a farkastól\" címmel megjelent véleményt. cikk
Az alkotmányozás kezd igazán mulattatóvá válni.
A szalonképes konzervatív tudja, hogy a liberalizmus és más baloldaliságok olyanok, mint az iszlám: betérni lehet, kitérni azonban nem, azért halál jár.
What we now call “civil resistance" often takes the form of mass rallies and demonstrations, as in Prague in 1989 and Tehran in 2009. People also engage in strikes, boycotts, fasts, and refusals to obey the law.
Alain de Benoist's 1985 book length essay, The Problem of Democracy is now available from the Arktos publishing house. Outside of specialist circles, and certainly within English speaking countries, Alain de Benoist may not be particularly well known.
Reagan accomplished an historical remoralization — not in the sense of renewing morality, but in restoring morale.
Discussion of the political impact of social media has focused on the power of mass protests to topple governments. In fact, social media's real potential lies in supporting civil society and the public sphere - which will produce change over years and decades, not weeks or months.