„Vagyok pedig kormány embere a szónak azon értelmében, hogy kárhoztatok minden működést, minden elvet, melyek törvényes és hathatós kormányzást lehetetlenítenek.” gróf Dessewffy Aurél
VSZ: Kozma Gina | 2012. május 14.  | 10:00
Legyünk-e racionálisak?!
Ha a racionalizmus nevében elnyomják a más gondolkodásúakat, és univerzalizmusra törekednek, akkor megszűnik a szabadság. A gondolkodás szabadsága.
Képzeljünk el egy másik univerzumot! Egy olyan másik világot, ahol az értelmünkkel irányítunk mindent, az összes felmerülő problémára létezik ésszerű megoldás, amit természetesen mindig, méghozzá kétséget kizáróan csak az "Ésszel”"oldunk meg. Ha aztán mégis annyira férgessé válna világunk, fognánk, és mint egy könyv elhasználódott, anakronizmussal megfertőződött lapját,egyszerűen kitépnénk, és a következő, hófehér lapra újra felvésnénk a történetet.

Mindenki racionális, hiszen az értelem használata tanítható. És nem is akárhogyan. Könyvekből. Szabályokból. Meghatároznánk egy kort, amikor is mindenki megkapja a receptet. A józan ész, az értelem, és végső soron a boldogság receptjét. És más dolgunk nincs is, mint azt megtanulni (akár egy lakatlan szigeten élve is mindezt magunkévá tehetjük). Aztán kapnánk egy papírdarabot (nevezzük diplomának), amely bizonyítéka annak, hogy mi értelmes lények vagyunk. S a sztori vége: happy end.

Ez a történet akár egy forgatókönyv alapja is lehetne (nem biztos, hogy egy izgalmas film kerekedne belőle), ha viszont túl komolyan vesszük, vallásként tekintünk rá, akár még ideológiának is hívhatjuk.

Ha megvizsgáljuk az előbbiekben felskiccelt csodavilágot (vagy maradjunk inkább csak -országban), azontúl, hogy utópisztikusnak tűnik, felmerül vele kapcsolatban néhány ellentmondás. Alapvetően azt a gondolkodásmódot vegyük górcső alá, amelynek egy lehetséges végső produktuma a korábban (kissé karikírozottan) felvázolt helyzetben való hit. Ezt a gondolkodási stílust nevezi Oakeshott racionalizmusnak, és az e logika mentén gondolkodókat racionalistának.

De mielőtt rátérnénk konkrétan a racionalizmus, mint gondolkodásmód kognitív disszonanciáira, világossá kell tenni, hogy nem kizárólag egy gondolkodásmód létezik, és ha pusztán a viták természetét, illetve ennek természetességét nézzük, nem is kell egyetlen igaz, helyes gondolkodásmódnak abszolút győztessé avanzsálnia. Ha pedig ennek nevében elnyomják a más gondolkodásúakat, és univerzálisra törekednek, megszűnik a szabadság. A gondolkodás szabadsága.

A megértéshez vezető út első lépése nem normatív, tehát nem annak megállapítása, hogy melyik gondolkodásmód a jó vagy rossz, hanem annak elismerése, hogy nem egy gondolkodásmód létezik, hanem több, és ezek differenciáltak. A különbségeket pedig respektálni kell, és végső soron nem Victory or Death csatakiáltással egymásnak esni. Mert abban a pillanatban, amikor erőszak által megszűnik a diverzitás, elporlad a szabadság is. Ahol pedig nincs alternatíva, ott a totalitarizmus szörnyetege szabadul el, és eszkalálódik. Ez az egyformaság politikája.

A racionalista tévedése


Sok gondolkodási stílus, mód, ha tetszik, "divat" létezik, amelyek közül vannak tartósabbak, és vannak tiszavirág életűek. Ezek közül a racionalizmus a mérce, még mind a mai napig. A racionalista aforizmája a mindenre létező, univerzális gyógymódban való hit. Emellett meg van győződve arról, hogy akárki, aki helyesen gondolkodik, ugyanarra a végeredményre kell, hogy jusson, mint ő.

Ami talán a legmegfoghatóbb indikátora annak, hogy léteznek különböző gondolkodásmódok, az a tudásról alkotott elképzelések közötti distinkció. A racionalista gondolkodásmód differencia specifikuma éppen a tudásfelfogásban ragadható meg. Nem feltétlenül szükséges episztemológiai elmélkedéssé emelni ezt a kérdést, elég, ha csak a gyakorlati oldalról közelítjük meg.

A tudás minden esetben kétféle. Megkülönböztethetjük a technikai és a gyakorlati tudást. Ezek minden emberi tevékenységben fellelhetők. A technikai ismeret a legtöbb esetben szabályokban megfogalmazható, megtanulható, és a későbbiekben átültethető a gyakorlatba is. Az egyik legfontosabb tulajdonsága, hogy pontosan megfogalmazható. A gyakorlati tudás pontos megfogalmazása ezzel szemben nem lehetséges, értelmét csak használatában pillanthatjuk meg. A jobb megérthetőség reményében ezt tradicionális tudásnak is nevezhetjük. E két tudás együttesen, egymástól elválaszthatatlanul van jelen az emberi cselekedetekben. Ha egy olyan egyszerű példát nézünk, mint a főzés, akkor ezen tevékenység technikai ismerete megtalálható, hozzáférhető mindenki számára a szakácskönyvek receptjeiben. De attól nem válik senki mesterszakáccsá vagy séffé, ha elolvassa, esetleg megtanulja a receptet, ugyanis korántsem biztos, hogy egyáltalán el tudja készíteni az ételt pusztán ez alapján. A tradicionális tudás is szükséges ahhoz, hogy főzni tudjunk. Kell egy hozzáértő, aki már birtokában van a főzés fogásainak, aki megmutatja az étel elkészítés lépéseit, segít felismerni, hogy néz ki a gyakorlatban az, amit előtte a leírt szavak a képzeletünkben megjelenítettek. Egyszerűen fogalmazva, kell egy "mester", aki fogja a kezünket. És így van ez a művészetek, a tudományok és a politika terén is. Egyiket sem lehet kizárólag könyvekből megtanulni.

A racionalista gondolkodásmód immanens princípiuma a technikai tudás kánonjának primátusa minden egyéb tudásformával szemben.

Viszont bármely emberi tevékenységet nézzük is, így a politikai cselekvést, nem lehet univerzális, egyetlen igazságot megalkotni, nem lehet mindenre ugyanazt az univerzális gyógymódot alkalmazni, nem létezik a bölcsek köve, hiszen a tér és az idő komponenseit nem lehet kizárni a politikából. A politika nem tabula rasa. Helyhez, időhöz mérten kell döntéseket hozni, figyelembe kell venni a kontextust, a döntéseket nem lehet abból kiszakítani. Ez természetesen nem jelent erkölcsi relativizmust, nem is jelenthet. Csupán annyit, hogy az adott helyhez és időhöz, társadalmi lelkiállapothoz mérten kell kormányozni, ugyanúgy, ahogy a hajóskapitány sem tekinthet el a tenger állapotától, a hullámoktól, az esetleges viharoktól. Ismernie kell a hajóvezetés szabályait, de ezen felül olyan tudással is rendelkeznie kell, amelyet nem lehet könyvekből, csupán száraz tananyagból megtanulni. Tudni kell váratlan és nem várt helyzetekre is reagálni, és nem béníthatja meg egy-egy nagyobb vihar előszele.

Ha életre kel az egyetem


A tudás racionalista felfogása, vagyis a technika szuverenitásának kanonizálása, nem csupán a politikában, a kormányzás művészetében jelenik meg, hanem a felsőoktatás terén is. A mai egyetemi oktatás krédója sokszor a technikai tudás abszolutizálása. Ez az egyik legfőbb oka annak, hogy tömegesen lépnek ki a diákok az egyetemről azzal a fájdalmas felismeréssel, hogy a hosszú évek munkájának prosperitása elmarad.

Az oktatás terén nemcsak hasztalan, de egyúttal lehetetlen de novo kezdeni mindent, és szinte teljes egészében elhatárolódni a társadalom tradicionális tudásától. A racionalista hajlamos elfeledkezni arról, hogy az egyetemet sem a priori tudás nélkül kezdjük el. Itt nem az előítéletekről van szó, és még csak nem is az alapvető beállítottságról, hanem olyan bázistudásról, amit folyamatosan szerzünk meg a tapasztalatok útján, s a későbbiekben majd erre építkezünk. Ha például egy tudományos módszer szabályait szeretnénk elsajátítani, vajmi kevés lenne az esély arra, hogy sikerül, ha előtte soha, semmilyen szabályt nem ismertünk volna. Hogyan magyaráznánk el egy olyan személynek az asztali tenisz szabályait, aki soha életében nem játszott még semmit? (Természetesen ez az elképzelés sem áll sziklaszilárdan a hihetőség talaján.)

Nem lehet eliminálni az oktatás azon értéket hordozó részét, amely többet, minőségileg egészen mást jelent egy technika átadásánál.

A racionalistával szemben e sorok írója úgy véli, hogy az egyetemnek többet kell adnia, illetve jelentenie pusztán a technikai tudás átadásánál, és megszerzésénél. Nem tekinthetünk rá pusztán a tudás tárházaként, vagy csupán egy épületként. Az egyetem nélkülözhetetlen része a társadalmi rendnek, egy közösség, amelyben a diákok nem kizárólag információt kapnak, hanem szemléletmódot, gondolkodásmódot, stílust. Mint a pótolhatatlan értékek intézményére, úgy kell rá tekinteni! A több százfős előadások alkalmakor inkább a technikát lehet elsajátítani (az előadó egyirányú kommunikációja ezt erősíti), amivel semmi gond, ha mellé kiscsoportos szemináriumokat szerveznek, ahol a passzív tudást úgymond ki lehet, sőt ki kell próbálni.

A racionalista tragikomikuma


Az egyik alapvető probléma ezzel a gondolkodásmóddal éppen abban lelhető fel, hogy nem a helyzet megértésére, felmérésére törekszik, majd ez alapján felteszi magának a kérdést, hogy ezzel mit kellene kezdeni, vagyis a cél nem a problémák észlelése és eztán egyfajta diagnózis felállítása, hanem saját gondolkodásmódjának kanonizálása. Egy átfogó utópiában gondolkodik, miközben a körülményektől elszakítottan lokalizálja a problémákat.

A racionalista addig plurális, amíg az ő szabályai szerint játszanak, és előfeltevései teljesülnek. Vagyis a saját gondolkodási paradigmájába zárva, azon belül hajlandó csak előfeltevésinek érintetlenül hagyásával saját gondolkodásmódjától pusztán kismértékben eltérő módozatokkal tarkítani észlelési palettáját.

Az emberi természet diverzitását nem szabad figyelmen kívül hagyni, illetve a polgárokat polarizáló kérdések megértésekor mindenekelőtt az ellenfeleket megkülönböztető gondolkodásmódokig kell visszanyúlni. Ha valami probléma merül fel, nem feltétlenül kell előröl kezdeni annak javítását, minden esetben mérlegelni kell. És ehhez szükséges annak elismerése, hogy nem feltétlenül létezik mindenre segítséget nyújtó, univerzális gyógymód.

Így a racionalista tragikomikuma éppen az, hogy miközben folyton folyvást arra törekszik, hogy mértéktelen racionalizmusával elkerülje a totalitarizmus szörnyét, rugalmatlansága folytán, illetve mérhetetlen bizalmatlansága miatt (a tőle merőben eltérő prognózis, és megoldási alternatíva teljes elutasítása miatt), egyformaságra kényszerít mindenkit, ami pedig a legbőségesebb táptalajt biztosíthatja az önkényuralomnak. Ez a kizáró jellegű gondolkodásmód a pluralitás megszüntetésével jár, amely végső soron magát a politikát szünteti meg.

(Illusztrációnkhoz lásd a Mandiner posztját.)
(A jobbklikken a hozzászóláshoz regisztráció szükséges.)
Az alkotmányozás kezd igazán mulattatóvá válni.
A szalonképes konzervatív tudja, hogy a liberalizmus és más baloldaliságok olyanok, mint az iszlám: betérni lehet, kitérni azonban nem, azért halál jár.
What we now call “civil resistance" often takes the form of mass rallies and demonstrations, as in Prague in 1989 and Tehran in 2009. People also engage in strikes, boycotts, fasts, and refusals to obey the law.
Alain de Benoist's 1985 book length essay, The Problem of Democracy is now available from the Arktos publishing house. Outside of specialist circles, and certainly within English speaking countries, Alain de Benoist may not be particularly well known.
Reagan accomplished an historical remoralization — not in the sense of renewing morality, but in restoring morale.
Discussion of the political impact of social media has focused on the power of mass protests to topple governments. In fact, social media's real potential lies in supporting civil society and the public sphere - which will produce change over years and decades, not weeks or months.