„Vagyok pedig kormány embere a szónak azon értelmében, hogy kárhoztatok minden működést, minden elvet, melyek törvényes és hathatós kormányzást lehetetlenítenek.” gróf Dessewffy Aurél
VSZ: Kozma Gina | 2012. június 3.  | 21:19
Kis magyar conservativ
A consevativ nem egy ideológiát, elméletet, receptet takar. Hanem gondolkodásmódot. Attitűdöt. Mindent, ami a zoón politikonon belül van, és nem az ideák világában.
A közelmúltban ismételten a konzervativizmus fogalmán gondolkodtam. Sajnos még mindig nem sikerült az első lépésen túljutnom, hogy a bennem zakatoló kérdés esetleges megválaszolásáig eljussak, vagyis, hogy létezik-e a mi korunkban konzervativizmus? Az én szélmalomharcom a konzervativizmus fogalma. Vagy inkább a kétség, hogy létezik-e egy konzervativizmus fogalom mind fölött? Vajon milyen nyelvet használjak? Már a címnél napokat hezitáltam. Magyar konzervativizmus vagy konzervatív gondolkodásmód? Jelzőként használjam, vagy főnévként? Mit árul el egy-egy szó annak jelentéséről? Egészen ésszerű, hogy vannak szavaink, amelyek használatakor egyértelmű képek jelennek meg belső szemeink előtt. Ilyen például a szék, asztal, ember, stb. Még az érzéseket jelölő kifejezések sem jelentenek feltétlenül problémát, tudjuk, mit jelent a szeretet, a harag, a kíváncsiság. De mit takar a konzervativizmus fogalma? Persze, egészen egyszerű rávágni a választ, hogy egy eszmerendszert, a káromkodók válasza az ideológia lenne. Végső soron óvnék minden bölcselőt, hogy a szavak zsarnokságának engedve, már rögtön az első csapdába beleessen.

Mindig gyanakodva figyelem az olyan nagy volumenű kitöréseket, amikor is egyetlen "elméleten" belül, leegyszerűsítve fogalmaznak meg kijelentő (!) mondatokban, kétséget kizáróan "tényeket" a konzervativizmussal kapcsolatban.

Vagyis véleményem szerint, egészen egyszerűen szólva, ideológiát kreálnak valamiből, ami nem is biztos (sőt), hogy bármi kapcsolatban van a valósággal. Üssünk fel egy ideológiákkal foglalkozó művet, vagy bármi politikatudományi tankönyvet az ideológiák fejezeténél, és máris azt látjuk, hogy taxatíve felsorolják a legfontosabb jellemzőit a konzervativizmusnak. Nyilván el lehet fogadni, hogy a téma iránt kevés ismeretekkel rendelkező kezdő philosopher nem is kezdhetné másképpen, de valóban bölcs dolog meghagyni őt abban a tudatban, hogy lehetséges egy konzervatív kánon megalkotása, vagy rosszabb esetben már létezik is, valahol a fejünk felett, csak elég magasra kell szállni hozzá? Arról ne is beszéljünk, hogy a társalgás kultúráját felváltja a technikai tudás szuverenitása, és futószalagon lehet gyártani a Don Quijote de la Mancha-kat. Vagy szálljunk le végre a földre, térjünk vissza a valóságba, nyissuk ki a szemünket, és figyeljük meg, mi történik!

A tudomány számára igen nagy kihívás az ideológiák kutatása. Véleményem szerint abszolút mértékben elfogadható a tudomány azon, sokszor útvesztő iránya, amely szükségét érzi az időt és a helyet figyelembe venni, mielőtt bármit is mondana egy ideológia tartalmáról. Vagyis kontextusba helyez. Vajon megkérdőjelezhető-e annak elfogadása, hogy nem jelenti, nem is jelentheti ugyanazt például a liberalizmus a XIX. században, és ma, illetve Franciaországban és Magyarországon?

Végső soron dönteni kell. A címben megjelenő, a szokványostól eltérő írásmóddal használt consevativ nem egy ideológiát, elméletet, receptet takar. Gondolkodásmódot. Attitűdöt. Mindent, ami a zoón politikonon belül van, és nem az ideák világában. (Nem kívánok állást foglalni azzal kapcsolatban, hogy vajon létezik-e az ideák világa, kizárólag azt szeretném deklarálni, hogy az általam használt consevativ inkább empirikus, mint elméleti, inkább emberi, mint természetfölötti.) A conservativ szóhasználat másik célja, hogy ténylegesen a jelenlévő, fiatal gondolkodásmódot jelöljem vele, ami eltér más gondolkodásmódoktól (pl. a racionalistáétól, a liberálisétól, a nacionalistáétól, az újbaloldaliétól, az anarchistáétól, stb.).

Lehet-e forró a conservativ?


Tehát visszatérve az első gondolathoz. Több empirikus vizsgálat is bizonyítékként szolgálhat ahhoz az intuícióhoz, hogy a fiatalok (többek között) a politikában is a lendületet, a mozgást, a "forróságot" preferálják. Nem szívlelem azokat a próbálkozásokat, amelyek leegyszerűsítve tárják elénk az alapvető emberi természetet, főként ha ezek a jellemzések csupán szavak ("jó", "rossz"), vagy tőmondatok. Ildomos az empíriából kiindulni, és bizonyos, enyhe megszorításokkal lehetséges megállapításokat tenni egy-egy korcsoportról, generációról, tehát a parttalan relativizmust is el lehet, sőt el kell kerülni.

Gyakran halljuk azt, hogy a konzervativizmus öreges, idős emberekre jellemző, nyugodt, mozdulatlan, erősen fogalmazva: színtelen, szagtalan. Ha fiatalon konzervatívnak vallod magad, unalmas vagy (a megfontolt helyett), szívtelen (mert ha nem vagy szociáldemokrata, akkor abból egyértelműen következik, hogy szociálisan nemcsak, hogy érzéketlen vagy, de még bele is rúgsz a földön fekvőbe), politikailag netalántán prűd (holott pont a szabadság és pluralizmus pártján állsz), stb. Ha viszont kiállsz a szabadság és pluralizmus mellett, akár politikai értelemben, akár a gondolkodásmódok terén, és nemcsak tiszteletben tartod, de még harcolsz is érte, akkor rád aggatják, hogy minden szándékod tovább polarizálni az ellentéteket, harcot szítani a polgárok között. Ha elfogadod Carl Schmitt barát és ellenség dichotómiájának politikára vonatkoztatott elképzelését, egyenesen háborúba taszítod a nemzetet.

A konzervatív gondolkodásban jelen van a szabadság eszméje. Schmitt barát-ellenség dichotómiája nem háborút akar szítani, hanem azt deklarálja, hogy mindig lesznek másképp gondolkodók, amit a politikának figyelembe kell vennie. Ez a politika természete. Az emberek különbözőek, és diverzív módon gondolkodnak. Gyakran hangoztatják azt az érvet Schmitt politikafelfogásával szemben, hogy nem a kompromisszumot preferálja, hanem egyenesen ellene ágál, sőt, maga az emberiség ellen vall. Annak elismerése, hogy az emberek között érdek- és értékkülönbségek állnak fenn, nem jelenti azt, hogy erre az alapvetően konfliktusos állapot rendezésére az erőszakot kell, mint gyógymódot ajánlani. Az a háború műfaja. És ha el akarjuk kerülni a háborút, a másik mód a polgárok közötti viszony koordinálására, a politika. Tehát itt nem a kompromisszum vagy erőszak között lehet választani, hanem a politika és a háború között.

Átgondoltan mozgékony


A mozgalmi jelleg valóban deklaráltabban, tisztábban látható a fiatal újbaloldali (netalántán liberális) fiatalok között, vagy az erőteljesen nemzeti oldalon (szélsőjobboldaliak között), hiszen ők "hajlandóak" utcára vonulni, a béke és szeretet nevében blokkolni a társadalom mindennapi működését, vagy rombolni, törni-zúzni, ha valami nem a kedvükre való. De nem lehetséges-e az, hogy ezeket azért teszik, tehetik meg, mert a felelősségérzet nem olyan erős bennük? Ha számításba vesszük a következményeket (legyen szó a város infrastruktúrájáról, a társadalom lélekállapotáról), és nem feledkezünk meg arról, hogy a jog nem pusztán önmagában áll, hanem mindig párosul mellé kötelezettség, felelősség is, akkor a fontolva haladás nem feltétlenül öreges, vagy bátortalan (esetleg gyáva) lépés, sőt, inkább az átgondoltság, a tudatosság, a bátorság jellemzi. Egyszerűen arról van szó, hogy elég bátorság kell ahhoz, hogy ne a könnyebb utat válassza az elégedetlen, és minden, a következményeket ignoráló, számításba nem vevő lépés előtt kétszer meggondolja, mit tehet, és mi az, amivel többet árt, mint használ. És csak ha megszólal a vészharang, és minden egyéb utat bejárt, harcolt, akkor fordul radikálisabb eszközökhöz, de ha lehetséges, az erőszakot akkor is elkerüli.

Vagyis a conservativ gondolkodású fiatal nem unalmas, nem öreges, nem gyáva, csak átgondolt. Nem rohan az utcára rombolni, nem keveri össze a lobbanékonyságot és az erőszakot a politikával. Viszont ha szükséges, természetesen nem futamodik meg a kihívások elől, csupán számításba veszi a lehetséges kimeneteleket.
(A jobbklikken a hozzászóláshoz regisztráció szükséges.)
Az alkotmányozás kezd igazán mulattatóvá válni.
A szalonképes konzervatív tudja, hogy a liberalizmus és más baloldaliságok olyanok, mint az iszlám: betérni lehet, kitérni azonban nem, azért halál jár.
What we now call “civil resistance" often takes the form of mass rallies and demonstrations, as in Prague in 1989 and Tehran in 2009. People also engage in strikes, boycotts, fasts, and refusals to obey the law.
Alain de Benoist's 1985 book length essay, The Problem of Democracy is now available from the Arktos publishing house. Outside of specialist circles, and certainly within English speaking countries, Alain de Benoist may not be particularly well known.
Reagan accomplished an historical remoralization — not in the sense of renewing morality, but in restoring morale.
Discussion of the political impact of social media has focused on the power of mass protests to topple governments. In fact, social media's real potential lies in supporting civil society and the public sphere - which will produce change over years and decades, not weeks or months.