A globális utópia audiovizuális csírája, vagyis a televízió nyíltan hazudik, a monitor viszont ellenőrizhetetlenül vezet félre. Utolsó menedékünk: a könyv.

"A televízió elménk szemének retinája."
Brian O’Blivion, Videodrome (1983)

"Mindig az emberrel rokonszenvezem a géppel szemben."
Kurt Vonnegut: Gépzongora/Utópia 14 (1952)

A könyvolvasási kedv másfél évtized óta érezhető apadása, a funkcionális analfabetizmus terjedése és a könyvvásárlási szokások kedvezőtlen megváltozása közepette két okra szokták visszavezetni a könyvek iránti érdeklődés mindennap tapasztalható csökkenését. Egyfelől a digitális úton elérhető szövegeket, másfelől pedig a gazdasági válság kulturális termék-vásárlásra gyakorolt hatását emelik ki.

A digitális tartalmak terjedése valójában a számítógépek életünkre gyakorolt befolyása extrém megnövekedésének egyik mellékhatása, illetve a képernyőktől való függőségünk újabb lehangoló bizonyítéka. Nem szabad elfelejteni, hogy míg a könyv felfedezésre, megismerésre, továbbgondolásra és szkepszisre, vagy éppen rajongásra bír, addig a monitor misztifikációja egy szimulált, csupán virtuálisan létező világ bálványozásával egyenlő, amelynek tökéletessége nem több puszta illúziónál.

Kultúrspam

Az internet (és főként az internetes keresés!), az e-könyvek terjedése, illetve ezek minél könnyebb és gyorsabb elérhetősége (iPad, Kindle, tablet) azt sugallja, hogy a könyv, mint tartalom megmarad, noha a formája változik. Ez a nézet szándékosan figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy a könyv esetében a forma - vagyis a két borító közé zárt, összefűzött lapok sokasága - sokkal több, mint egyszerű funkcionális hordozó. A digitális forradalom jakobinusai szerint a könyv alkonya közeleg, hiszen nincs igény a régimódi, kinyitható, lapozható, "illatos" kötetekre, amelyeket helyettesítenek, és lassacskán fel is váltanak a csupán virtuálisan megjelenő betűk. Mindez nem több elbizakodott tévedésnél. Míg az e-book virtuális, addig a könyv reális. Amíg az embereknek szükségük lesz a valóságban is tapintható tárgyakra, konkrét szellemi tapasztalatokra, addig a könyvnek mindig lesz jövője. Úgy is mondhatnánk, hogy az elektronikus/digitális "könyv" ugyanaz a könyvolvasás számára, mint a szex relációjában az internetes pornó. Kiválthatja megközelítőleg a hasonló hatást, de azért mégsem ugyanaz.

Ha nem is az elektronikus könyv és az Amazon alkalmazásai jelentenek veszélyt a könyvre, de a képernyők zsarnoksága biztosan összefüggésben áll a könyvolvasási kedv csökkenésével. Ha összeszámoljuk, hogy egy nap egy átlagos média-fogyasztó hány képernyővel kerül interakcióba, akkor azt látjuk, hogy a mobil- és okostelefon, a GPS-kijelző, a TV-képernyők sokasága, legalább féltucatnyi számítógép monitora és reklámfelületek rengetege kísér bennünket nap, mint nap. Mérgező kultúra - A mentális szennyezés egységes elmélete - szól a kanadai posztbaloldali anarchista lap, az Adbusters erről szóló cikkének címe, amely az Apokaliptikus Unalomról szóló tematikus számban (2011. július-augusztus) jelent meg. Végtelenül unalmassá váló, bár vizuálisan felülingerelt, sőt általában véve túlstimulált korban élünk, ahol a különböző látható-hallható tartalmak iparosított előállításánál már csak ezek befogadása zavarosabb és követhetetlenebb. A mediatizált tömegkultúra - ahol a mindenkinek mindent elve szerint a fogyasztás lapos egyenlőség érvényesül - valóban visszaszorítja a könyvolvasást, de mindez nem a számítógéppel, hanem a TV-vel kezdődött. A kulturális spamek, amelyek elárasztják környezetünket, a monitorok diktatúrája révén közvetlen közelről ostromolják mentális határainkat. Szükségtelen impulzusok ezreinek 24 órás hatása alatt állva valóban "kép-junkie"-vá (Susan Sontag) váltunk, amelyre manapság még inkább ráerősít a monitorokról áradó információk többnyire teljességgel felesleges tömkelege.

Marshall McLuhan, a televíziózás legismertebb kutatója, az elektronikus hálózatot az emberi idegrendszer kiterjesztett, mesterséges hálózatának tartotta, a tévét pedig "félénk óriásnak" nevezve úgy írta le, mint amely egyfelől a passzív befogadást igényli, másfelől önmagunknak az általa közvetített élmény befolyásának való átengedését, és nem a benne foglaltak megértését követeli (Understanding Media: The Extensions of Man. 1964). Ebből a szempontból mindkét strukturális jellemzője ellenétes a könyvével, amely az aktív, kritikai megismerésre ösztönöz. A könyv tehát nem csak a kézbe vehető, látható, tapintható, érezhető fizikális jelenléte okán hatalmasabb, ősibb és érvényesebb a televíziónál és más monitorral ellátott elektronikus eszközöknél, hanem azért is, mert felfedezést és kalandot ígér, amelyet mindig teljesít is. "Engem a televízió műveltté tesz. Ha valaki bekapcsolja, mindig kimegyek a másik szobába könyvet olvasni" - mondta állítólag Groucho Marx amerikai humorista. De ezúttal nem viccelt.

"Megtört a gerincünk" - kiáltott fel Ottlik Géza a televízió megjelenésekor. Ray Bradbury pedig egyenesen ezt mondta: "A televízió, ez az alattomos szörny, a Medúza, amely emberek millióit merevíti bámuló kőbálvánnyá minden egyes este, és ez a Szirén, amely hívogat, énekel, és oly sokat ígérve annyira keveset ad." Noha természetesen a TV nem az emberi hanyatlás végső jele - bár a modernitás kulturális apokalipszise leginkább a tévé meg-megszakadó, zavaros adásának "háttérzörejével" képzelhető el igazán -, de a lakótelepek betonrengetegébe sokszor egyedül fényt vivő, az ablakok mögül esténként kékesen villódzó ezernyi gonosz kis képcső mégis valami olyasmit juttat eszünkbe, amiről a 451 Fahrenheitben és a Szép új világban olvashattunk. A felmérések szerint az ’50-es évek közepétől a ’90-es évek közepéig - vagyis a televízió elterjedt eszközzé válásának csúcsidejében - Nyugat-Európában felére csökkent a szabadidőnek az a része, amelyet azelőtt könyvolvasással töltöttek az emberek.

Programozott élet

A mechanikus, majd a digitális technika diadalútját az ember elgépiesedése elleni tiltakozások szegélyezték, olyanok révén, mint William Morris, Thomas Carlyle, Henry D. Thoreau, John Ruskin, Baudelaire, Oswald Spengler, Jacques Ellul, Lewis Mumford, Theodore Roszak, Geoerges Bernanos és Molnár Tamás vagy Jan Patočka és John Zerzan. Bár nagyon eltérő világnézetűek voltak, azt a XVIII. század közepétől a XX. század végéig tartó viharos technikai fejlődés bizonyos szakaszait megfigyelve mindannyian kiemelték, hogy az ipari forradalom aláveti az embert a gépnek, amely többé nem képes kibontakozni egykori szolgája immár föléje kerekedő hatalmából. Carlyle, az angol romantikus történeti iskola kulcsalakja szerint a "Gépezet korszaka" elszemélyteleníti és dehumanizálja előbb a munkásokat, majd a gyárak vezetőit is, az arisztokráciát pedig megfosztja természetes uralmi lehetőségeitől és ösztöneitől. Az Egykor és most (1843) érzékletesen fejezi ki, milyen hatalmas változás állt be pár évtized alatt Angliában azzal, hogy a gőzgépnek köszönhetően a természet helyébe az indusztriális táj lépett: "Hegyeket fúrtatok át, a kemény vas úgy olvadt meg kezeitek között, mint a gyurma, az erdőóriások helyén gabona nő." Kortársa, a francia monarchista Chateaubriand már 1823-ban megállapította ugyanerről: "Anglia eladta magát az iparnak, amely tönkreteszi ezt a csodálatos tájat."

Spengler a Nyugat alkonyában egyenesen úgy látta, hogy mivel a "fausti civilizáció” valójában nem a természet megismerését, hanem leigázását célozza, ezért végül a nyugati ember „az egész földet behálózó saját teremtménye rabszolgája" lesz. Noha a kérdést továbbgondoló 1931-es Ember és gépben a technikai civilizáció hanyatlását jósolta meg, ma mégis mintha inkább legsötétebb sejtései nyernének egyre élesebb formát. Az emberi lélek hatalmassága ugyanis nem látszik felülemelkedni az önnön ciklusát beteljesítő és visszafejlődő technológia fölött. Mindezt éppen Molnár Tamás regisztrálta (Lélek és gép. 2000), amikor úgy fogalmazott, hogy a mechanikus világkép gyakorlatba ültetésével megszülető gépi kultúra az emberi lelket materializálta, majd mechanizálta. Innen pedig nagyon nehéz a visszatérés. Isten és az emberi lélek létezésének elpárologtatása után ugyanis hogyan állítjuk vissza azt, ami a tudomány laboratóriumában már régóta gőzzé vált?

A Gép végtelenül rafinált és korántsem lelketlen valami. A lelket éppen az őt teremtő - és ezzel Istentől kapott lelke egy részéről talán lemondó - embertől kapja, aki kénytelen fenntartani a gépek uralmát, ha maga uralkodni akar a természeten. Éppen az az olyan mozgalmak, mint a ludditizmus és az anarcho-primitivizmus nagy dilemmája, hogy ha a technológiától - sőt már annak folyton-folyvást való előrefejlődésétől is - függő ember megszabadulna a Géptől, akkor minden összeomlana. A technológia humanizálása - amint Ivan Illich óhajtotta (Tools for Convivality. 1973) - nem tűnik lehetségesnek, de míg a géptelenített állapot katasztrofális következményekkel járna, addig a gépesítettség úgyszintén. A gépi technológia használata és szervezetének beépülése, nagyon gyakran beékelődése, megváltoztatja az emberi civilizáció szerkezetét, az ember viszonyát a természethez, és ezen túlmenően a gondolkodását is átformálja, állapította meg Lewis Mumford jó rég (Technics and Civilization. 1934).

A Gép akkor vált valóban "ezoterikussá és misztikussá" (Spengler kifejezése közel száz évvel korábbról!), amikortól a puszta mechanikai törvényszerűségeken túl már finomabb és csupán néhány technikus által értett törvényszerűségnek engedelmeskedik. Míg az acélból készült és olajjal működő gép az ember mellérendelt eszköze volt, a szilíciumból és műanyagból gyártott változat már veszélyes baráttá vált. Mindez a fogyasztói társadalom elterjedésével és a globális jólétre áhítozók igényeinek megteremtésével, egyenlősítésével és kiszolgálásával érvényesül igazán. A francia teológus, keresztény anarchistának is nevezett Jacques Ellul sötét és találó megfigyelése szerint (La Technique. 1954) a technika valójában totalitárius és univerzális jelenség, amely az emberi létezést már teljesen átfogta. A gyorsuló ütemben önmagát újrateremtő technika leállíthatatlan folyamata egy olyan technológiai jellegű társadalomban kulminál, amelyben az egyes ember konformista életre kondicionált tömeg-alkatrész csupán. "Az egész elkúrt nemzedékünk benzint csapol, kaját tálal vagy nyakkendős rabszolgának állt. Reklámok parancsára kocsikra gyűjtünk, melózunk, hogy legyen pénzünk a sok felesleges cuccra. A történelem zabigyerekei vagyunk" - szól a Harcosok klubjának egyik elhíresült szövege fél évszázad múlva, pontosan ugyanerről.

A technikai fejlődésben a gépi technika legalább akkora szerepet játszik, mint az újkor történetében, amelynek egyszersmind "metafizikai lényegét" is adja (Heidegger), miközben minden más metafizikát kiszárít, elsenyveszt, mivel létokait brutálisan vagy észrevétlenül szünteti meg. A technológia működési logikája lényegileg totalitárius, mivel a világ sokféleségét redukálja, a különböző természetű Dolgokat integrálja. Emlékezzünk csak Zamjatyin Mi című 1920-ban kiadott antiutópiájának megsemmisítő szörnyetegére, az INTEGRÁL-ra, amely a totális ellenőrzés és a teljes átláthatóság megvalósítása érdekében matematikai alapra helyezte a társadalom működését, amelyből így kiküszöbölhetővé vált a kiszámíthatatlanság és a véletlen, hiszen "megzaboláztuk az összes elemet, katasztrófáról már szó sem lehet". Ennek köszönhetően az egalitárius igényekre kondicionált emberek sorsa teljesen azonos lett. Akik eddig "a szabadság vad állapotában tengődtek", azoknak "a matematikailag hibátlan boldogságot hoztuk el", de hogy az egyensúly mindörökké fennmaradjon, "kötelességünk belekényszeríteni őket a boldogságba."

A technológia eltörli a mássá tevő, jellemző tulajdonságokat, az egyéniséget megsemmisíti, és helyébe a könnyen kezelhető, önkényesen tagolható egyformaságot helyezi. Ezzel központosít, eredetileg máshová tartozó jelenségeket centralizál, az irányítást megszüli, egyszerűsíti és egyirányúsítja. Totalitást hoz létre, amikor a kezdetben nem összetartozókat masszává olvasztja. A technológia a különbségtevés, az azon alapuló konfliktus és végül a történelem végét megcélzó emberalkotta, de az emberen túlnőtt jelenség. Tovább menve: "A gép nem más - írja Molnár Tamás -, mint a legutolsó termékünk, a technológia pedig a végső ideológia." Az utolsó ideológia, amely megszünteti a Történelem folyamatát, majd annak nyugvópontra jutását mechanikus/digitális úton tökéletes ellenőrzése alatt tartja.

"A történelem problémáját azonban nem szabad végleg megoldani, hanem problémának kell maradnia" - figyelmeztetett a cseh esszéista, Jan Patočka. Kiválóan rámutatva egyúttal arra, hogy a történelem folyamatának véget vető emberi érzelem, vagyis a Ciorannak is annyi fejfájást okozó Unalom a technológia révén immár világméretűvé vált. A fojtogató mindennapiság, a szürke eseménytelenség, az univerzális azonosság és a hétköznapokat egyre sűrűbben átszövő trivialitás elterjedése elválaszthatatlan a technikai fejlődéstől, amelynek eredményeként "az unalom nem elhanyagolható, puszta hangulat, egyéni állapot, hanem az emberiség ontológiai állapota" - írta. Végül a metafizikailag és szó szerint is otthontalanná lett, ontológiai alapjaitól és a lélektől megfosztott ember programozott életét nem más teljesíti be, mint a fogyasztás és a technológia frigye, amikor is "a kötelező szórakozás [!] formájában az unalom kollektív metafizikai tapasztalattá válik."

Mivel az ipari forradalom, majd a technológiai fejlődés révén mindig újabb és újabb, fejlettebbnél fejlettebb gépek (autók, fegyverek, teflonborítású edények, számítógépek, mobiltelefonok - mindegy) követték egymást, így elterjedt az a nehezen cáfolható filozófiai nézet, amely rögtön mélységes közmeggyőződéssé vált, hogy a gép mindig előre fejlődik. Azaz önmaga a Haladás bizonyítéka. Korunkat semmivel sem kevésbé jellemzi ez a hit, mint H. G. Wells egykori naiv technicista sci-fijeit. A helyzet annyiban változott, hogy ma mindezt elmélyíti a legújabb digitális termékekhez való viszonylag könnyű és olcsó hozzáférés lehetősége, és az a feltételezés, hogy a tévedhetetlen számítógépek biztosan jó irányba vezetik világunkat, sőt nyugodtan rájuk bízhatjuk az embert. A XX. század végének és a XXI. század elejének tanulsága az, hogy a függés a mechanikus gépről a digitális gép korszakára való áttéréssel csak még inkább megnövekedett, ráadásul e függés leplezetté, észrevétlenné, átláthatatlanná, és még inkább kívánatossá vált.

Faust ükunokái

A totális technológia a képernyők révén, de még inkább az infokommunikációs technológia alattomos térnyerésével vált igazán valóságossá. Theodore Roszak világított rá (Az információ kultusza. 1986), hogy az infotech köré szőtt kereskedelmi-marketinges és kulturális kultusz oda vezetett, hogy a számítógépet egyszerű eszköz helyett minden problémánkra megoldást hozó mágikus eszköznek tekintjük. Legfontosabb megállapítása szerint a computer világa szimulált és zárt világ, ahol az adattá redukált tények kombinációja kizárja az eszmék, a spontaneitás, a hibázás és az intuíció megannyi emberi lehetőségét. Ezért "meg sem közelítjük [emberi] képességeink teljességét, amikor komputerrel dolgozunk." A bornírt technofília a fogyasztási javakba épített "elavulási idő", a gazdasági működés fenntartása és a konzumálás szintjének növelése érdekében állva korunk legelterjedtebb és egyúttal legostobább babonája.

(Jöjjön néhány érzékletes példa. 1) Az androidok, vagyis emberszabású robotok legújabb verzióinak testét plasztikból készült mű bőrrel vonják be, emberi arcvonásokkal, hajjal látják el őket, és "robotizált szerveik" az emberi mozgásra nagyon hasonlító mozgáskultúrát tesznek lehetővé számukra. A fejlesztők azonban hamarosan rájöttek, hogy bár "morál-szoftvert" építettek beléjük, de lelkiismeretük - vagyis belső erkölcsi mércéjük - sohasem lesz, ráadásul merev arckifejezésük és darabos mozgásuk viszolygást, sőt ellenségességet vált ki. [Chris Carroll: Ő, a robot. National Geographic Magyarország, 2011. augusztus]) 2) Egy újságcikk szerint az Ericson olyan alkalmazást [Connected Me] kíván kifejleszteni, amelynek révén a mobiltelefon és a táblagép közötti vezeték nélküli információáramlást saját testünk biztosítaná, sőt továbbmenve, a testünkben haladó adat révén érzékelős ajtót nyithatnánk ki, vagy a jövőben akár fizethetnénk is egy érintéssel. Az emberi test gépalkatrésszé válik, a bennünk haladó vénák puszta drótokként értelmeződnek. 3) Egy nemrég megjelent könyv [Michael Chorost: World Wide Mind: The Coming Integration of Humanity, Mechines, and the Internet. 2011] szerzője arról ábrándozik, hogy a fejbe ültetett mini-számítógép révén agyunkkal kapcsolódhatnánk a világhálóra. Ami nem több, mint két évtizede még az X-akták bizarr témája volt (Ghost in the Mashine, 1993), az ma szervesen a technológiai fejlődés perspektívájához tartozik. Aki az útjában áll, már-már az emberi haladás ellenségévé válik, aki hátráltat minket.)

Roger Scuton idézi Samuel Butler 1872-es Erewhon című regényét A pesszimizmus haszna című 2011-es könyvében, amelynek szereplői elpusztítják gépeiket, mert tudják, hogy fejükre fognak nőni, hiszen mindig jobbak és tökéletesebbek lesznek náluk. Az emberi önhittség lehetőségét korlátlanul kitáró modernitás nem szereti ezt a perspektívát, mert az Isten társaságától megfosztott embert eredendő-alapvető romlottságára figyelmezteti. Jelzésértékű, hogy Scruton könyvének - amely a progresszív hübrisz katalógusaként is olvasható - rögtön első fejezetében veszi számba a "transzhumán" jövő lehetőségébe vetett hitet. A technológiai fejlődés ugyanis azt a széles körben elterjedt nézetet táplálja, hogy a technikai haladás végtelen, leállíthatatlan, és kizárólag pozitív eredményekre vezet. Eközben ráadásul a korlátlan progresszió metafizikai bizonyságát is nyújtja, amely a technológia és az ember együttélésével, majd egymásban élésével érné el tetőpontját.

Tehát egy újabb (Hegelét, Marxét és Fukuyamáét is meghaladó) Végső Állomást jelentene, ahol a Történelem megszűnik majd létezni, és a technológia alig hallható halk zümmögése váltja fel a csaták zaját. Nem véletlen, hogy Norbert Wiener matematikus, aki 1948-ban kiötlötte a "kibernetika" szót, a "második ipari forradalom" révén lehetőnek tartotta a világot kormányzó, és minden munkát elvégezni képes komputerizációt. Négy évet kellett csak várni, hogy Kurt Vonnegut korai, tudományos-fantasztikus korszakának mesterművét, a Gépzongorát (más néven Utópia 14) a technológiai fejlődés által okozott tömeges munkanélküliség és az ez által kiváltott radikális ludditizmus közös csődjének szentelje. Wienert egyébként a számítógépes sakkjátékok inspirálták, amely a regényben is megjelenik, csak ott az ember legyőzi a masinát.

A képzeletbeli, illuzórikus, a technológia által közvetített és virtuális térben működő világ kitüntetett példája, a Facebook szintén úgy szokott szerepelni, mint a könyvkultúra ellensége. Valójában arról van szó, hogy a Second Life legvalósághűbb és a valóság legilluzórikusabb terét megvalósító közösségi hálózat egy folyamat természetes velejárójaként jelent meg a már addig is létező "banalitások tengerében" (Molnár Tamás). A jóléti társadalmak "magány-járványa" már a FB előtt is létezett, de aminek igazán kedvezett, az leginkább a nárcizmus fokozott ki- és megélhetővé tétele volt, méghozzá reális társadalmi hálónk ritkábbá válása és a fokozódó izoláció közepette (Stephen Marche: Is Facebook Making Us Lonely? The Atlantic, 2012. május). A nárcizmus globális patológikus jelenséggé nőtte ki magát, amely szoros kapcsolatban van az ellenőrzéssel, a függéssel, a megtévesztéssel és a manipulációval (Adbusters, 2011. szeptember). A social media a mediatizált fogyasztói tömegtársadalom autentikus jellemzője, egyszersmind látható meta-egója is.

Nem volt túl meglepő, hogy a Time Mark Zuckerberget választotta az év emberének 2010-ben (Lev Grossman: Mark Zuckerberg. Time, 2010. december 10.), megjegyezve, hogy ahhoz a generációhoz tartozik, amely már nemigen emlékszik az internet-előtti világra. Ha a változás nagyságát szeretnénk felmérni, akkor a FB előtti egyéni-személyes net-használatot a Google előtti interneten való kereséshez hasonlíthatnánk. "A Facebook benépesítette a vadont, az antiszociális, társtalan vidéket egy barátságos, rengeteg választási lehetőséggel bíró tájjá varázsolta" - szólt a méltatás. Hiszen itt, folytassuk a gondolatot, megvalósul a globális összekötöttség, valamint az egyetemes transzparencia, amely nem más, mint a planetáris illúziók legvégsőbbike, és az évszázados utópikus elvárások közös magja.

Zuckerberg korunk meghatározó vízionáriusa, aki saját elképzelésére formálta teremtményét, általa pedig azokat, akik önként csatlakoznak hozzá. "A helyzet az, hogy a világot sokkal nyitottabbnak és összekötöttebbnek szeretném tenni. A nyitott ez esetben azt jelenti, hogy több információhoz férünk hozzá, nem igaz? Emellett több átláthatóság megteremtéséről is szó van, dolgok megosztásáról, és arról, hogy hallasd a hangod a világban! Az összeköttetés kapcsán pedig arra gondolok, hogy segítsünk az embereknek kapcsolatban lenni egymással, és odafigyelni a másikra" - idézi Grossman az alapítót. A többes (online és offline, reális és virtuális) identitás lehetősége, az átlátható világ képzete, a virtuális világközösség igenlése, a magán- és a közélet bonyolult rétegeinek szándékos egybemosása, a baráti kapcsolat kizárólagossá tétele arról tanúskodik, hogy a haladás szokásos célkitűzéseinek legpopulárisabb és legbárgyúbb verzióját hallottuk. A kiábrándító felületesség és a szomorú naivitás kettőssége szólalt meg ugyanis.

A személyes intim-szféra külvilág felé kialakított kulturális határainak elmosódása állt Sherry Turkle 2011-es könyvének középpontjában (Alone Together: Why We Expect More from Technology and Less from Each Other). A médiakutató kifejti, hogy a virtuális kapcsolatteremtés intenzitásának növekedése az érzelmi élet kiüresedésével jár, a technológia nyújtotta új kommunikációs lehetőségek pedig szeparációhoz vezetnek. Félő ugyanis, hogy "társas robotokat" csinál belőlünk a technológiával kapcsolatos túlzott optimizmus és a társas érintkezés bizalmasságának eltűnése. Turkle egyébként már korábban úgy kritizálta a számítógépet, mint az önmagunkhoz és egymáshoz való viszonyt megváltoztató, az emberi identitást módosító médiumot (The Second Self. 1984), amelyet meggyőző erővel vitt filmre ekkoriban David Cronenberg, a bio-horrorok nagymestere.

Az 1983-as Videodrome a képernyőtől való, a test szintjén megjelenő legbelsőbb félelem hiteles megjelenítőjeként és a manipuláció rémálmaként valóságos kultuszfilmmé vált, amely a ’80-as évek kazettáról-kazettára másolós VHS-korszakában a reveláció erejével ért fel. A film nagyszerűen eltalálta a kor hangulatát, úgy kulturális mondanivaló, mint esztétikai megjelenés tekintetében. Nem meglepő, ha Andy Warhol nagyon plasztikusan "a ’80-as évek Gépnarancsának" nevezte a ma is élvezhető alkotást. A techno-szürrealista moziban egy csupán zsigerekre ható - a filmben elhangzó "from softcore porn to hardcore violence" formulának megfelelő - kábeltévét üzemeltető médiatulajdonos a nézői érdeklődés fenntartása érdekében egyre durvább és durvább filmeket akar sugározni, mígnem rátalál egy Videodrome nevű kalózcsatornára, amelynek szadista képsorai valósághűségükkel sokkolnak. A megtekintés után hallucinációk kezdik el gyötörni, mígnem a saját test, az önálló tudat és az illúzió, valamint a közvetített kép és a valóság határa összemosódik benne. Végső soron a képernyő és az ember különbsége, még pontosabban a kettő elhatároltsága szűnik meg.

A Cronenberg-klasszikus ismét a test és a környezet, brutálisabban fogalmazva a hús és az anyag fúzióját vette filmre (az 1975-ös Paraziták után, és a ’86-os A légy, meg az egy évtizeddel későbbi Karambol előtt), de itt a tudat és a test média általi transzformációját mutatta be, pontosabban az emberi test és az média összeolvadására koncentrált. A Videodrome hipnotizáló képsorai oda vezetnek ugyanis, hogy Max Rennt szadomazochisztikus víziók kerítik hatalmukba, kezében lélegezni kezd a videókazetta, hasa időnként tátongó sebként nyílik meg, és miután pisztolya lassacskán eggyé nő kezével, "Éljen az Új Hús!" felkiáltással főbe lövi magát egy mocskos csövestanyán. A film leginkább emblematikus része mégis az, amikor a képernyőről csábító hatalmas szájat megcsókolva a főhős beleolvad a tévébe. Amelyből egyébként húsz év múlva egy házi készítésű videókazettának köszönhetően egy rémisztő kislány fog kimászni, immár a 2002-es A kör képsorain. Ennél jobban nem lehet lefesteni azt a mentális fordulatot, amelyet a képernyők zsarnoksága idézett elő életünkben alig negyedszázad alatt.

Mindez nem más jelképez, mint a képernyős fikció és az emberi realitás határvonalának elmosódását, majd visszafordíthatatlan eltűnését, amikor is a média által közvetítettek válnak valósággá, illetve a képernyő az Események és a Dolgok elsődleges hitelesítőjévé alakul. A Cronenberg filmjében szereplő professzor, Brian O’Blivion - akit éppenséggel McLuhanról mintáztak, illetve belőle fordítottak ki - így von mérleget: "A televízió elménk szemének retinája. Ezért a televíziót végül is agyunk fizikai felépítménye részeként kell felfognunk. Ugyanis bármi is történik a TV-képernyőn, az a néző számára nyers tapasztalattá válik. A TV realitás, és a valóság kevesebb, mint a TV." Az ember és a Gép végső transzfúziója a média általi deformáltság és a testi-lelki-szellemi mutáció árán következik be. A hazug tévé, a csalóka képernyő, a hipnotikus hatású monitor és a félelmetes számítógép a tudatot igázza le. Saját beleegyezésünkkel.

Ipari ellenforradalom?

A végső soron démonikus jellegű képernyő - a könyvvel, mint reális tapasztalattal szemben - valójában nem ad semmit, csak mutat. A Videodrom kulcsjelenete éppen azt a hétköznapi érzést támasztja alá, hogy a monitor mintegy beszippantja az embert, Roszak szavaival élve a számítógép egyszerűen "megbabonázza használóját". Mumford megállapítása szerint a tömegtermelés igazi problémája az, hogy a társadalmat állandó fogyasztásra kondicionálja, amely, ha egyszer csak - akár önkéntes döntés eredményeként - leállna, vagy csak érezhetően lelassulna, elkerülhetetlenül krízishez vezetne. A képernyő márpedig az a technológiai teremtmény - szándékosan használom ezt a szót -, amely a legkevésbé alkalmas arra, hogy önkorlátozó módon álljunk hozzá. Rejtett egzisztenciális veszélye éppen ebben rejlik.

A képernyőből jövő világ nem tökéletesebb és jobb, mint a miénk, mondjuk az, amelyet adott esetben a könyv áraszt ránk. A számítógép egyoldalú materiális logikája - azaz az adatok gyűjtése és rendszerezése - gondolkodásunkra is nyomasztó befolyást gyakorol, azzal fenyegetve, hogy behódolunk egy olyan Gépnek, amelynek működése közben nincs hiba, elbizonytalanodás, kétely, téves és megszépítő emlék, vagy éppen vélemény-változás. Az uniformizált és ennek révén unalmassá váló korunkból száműzni látszódik a kaland és a megérzés, az eszmékkel együtt. Ugyanakkor néha homályos ellenérzés ébred bennünk, olykor bizalmatlanság és öntudatlan távolságtartás alakul ki, amely arra a sejtésre vezet, hogy a Gép nem minden, a számítógép nem a Haladás metafizikai bizonyítéka, és nem szükséges, hogy egy telefon okos legyen.

Két alternatíva áll előttünk: vagy a technológia lesz humánus, amely metafizikai jellegéből adódóan igencsak kétséges; vagy az ember válik gépiessé, amelynek viszont sokasodnak a jelei. Az emberi eszmék páratlan erejét bizonyítandó Descartes és Pascal vitája ma is érvényes. Az előbbi két lehetőséget átfogalmazva ugyanis a kérdés több évszázad óta továbbra is az, hogy az ember megoldásra váró geometriai egyenlet-e, amelyet a tudomány szépen lassan meg fog oldani, amint a kartezianizmus mondja; vagy inkább "a gondolatban rejlik az ember nagysága", ahogyan Pascal állította? Dönteni kell.

(A Videodrome és A kör egy-egy jelenetét tartalmazó képünk innen való.)