„Vagyok pedig kormány embere a szónak azon értelmében, hogy kárhoztatok minden működést, minden elvet, melyek törvényes és hathatós kormányzást lehetetlenítenek.” gróf Dessewffy Aurél
Jobbklikk Egyesület | 2012. október 8.  | 10:00
"Igen nagy a baj"
Tamás Gáspár Miklós a marxista műfajról, a kapitalizmus katasztrófájáról és a szellemi sivárságról. Békés Márton interjúja.
Polgári előítéletek


A városi legenda szerint nagy meghökkenést keltett, amikor az 1985-ös monori találkozón önmagát neokonzervatívnak nevezte. Valóban volt "sétapálcás korszaka"? És miért?

Én vagyok a magyar újkonzervativizmus megalapítója, úgyhogy a történet igaz. Mindig nagy érdeklődéssel szoktam figyelni régi nézeteim mai fölbukkanását ellenfeleim írásaiban. Volt annak idején egy cikkem, a Búcsú a baloldaltól [Beszélő 26. 1989. 1. szám - a szerk.], ez lehet az alapító dokumentuma a magyar újkonzervativizmusnak. De ma már mélységesen nem értek egyet evvel az írással. És hogy ’85-ben Monoron ezt mondtam volna? - erre nem emlékszem. Talán kicsit később, egy-két év múlva gondolhattam ilyesmit. Akkoriban éppen fájt a derekam, és a híveim vettek nekem egy sétapálcát. A derekam már nem fáj, itt van a bot az előszobában, nagyon szép, ezüstfejű, ébenfa sétabot. Elkövettem azt a hibát, hogy bementem a televízióba, és beszélgetés közben pörgettem. Összesen három hétig tartott ez a derékfájás, utána nem volt rá szükségem, azóta se hordom. De még mindig emlegetik. Jellemző a korra. Fontosabb a nyakkendőm meg a szemüvegem, mint a gondolataim.

Erről jut eszembe, hogy a XIX. század végi anarchistáknak is volt sétabotjuk.

Igen, de abban volt tőr.

Az Önében nem volt tőr.

Nem, sajnos. Ezeket a figurákat nagyon szeretem egyébként, volt is hozzájuk - illetve a huszadik századi utódaikhoz Párizsban - közöm.

Roger Scruton a nagyobbik lányának a keresztapja. Szoktak beszélni?

Már régóta nem, de követem a munkásságát, nagyon tehetséges, szellemes, érdekes ember, csak lepaktált a Fidesszel. Legalább egy évtizede nem láttam már. Elsodródtunk egymástól.

Az ÉS-beli, Rousseau születésének 300. évfordulója alkalmával nemrég írt szövege tele van kíméletlen társadalomkritikával. Többek között azt írta, hogy "ez a rendszer még arra sem méltó, hogy el akarjuk pusztítani." A szövegben a haladás eszméjét is kritizálta. Újra konzervatív lesz?

Nem, marxista vagyok, és maradok is. A haladás eszméje polgári előítélet, és nem hiszek a történelmi determinizmusokban. Nem hiszek benne, hogy egyre jobb, nagylelkűbb és fölvilágosultabb, méltóságteljesebb társadalomban élünk majd. Nagyon szép volna persze, ha lenne erre vezető beépített algoritmus a társadalomban, de nincs. Nem hiszem, hogy a történelmi metafizikáknak lenne értelmük, nem igaz, hogy teljesen önállók és szabadok vagyunk, vagy hogy vastörvények érvényesülnének a történelemben.

Kapitalizmus kapitalisták nélkül


Elveszítettem a fonalat. Akkor most mi is a marxizmus? A jobboldalon ezt egy olyan dogmatikus rendszernek tekintjük, amelyből kisarjadt a kommunizmus. Slavoj Žižek hegeli útra akarja terelni a marxi gondolatot, mások - kikerülve Lenint - a fiatal Marxnál keresik az "igazságot". Mi a viszonya Önnek a marxizmushoz?

Mintha azt kérdezné, hogy mit jelent nekem ma a protestantizmus. Elég tág dolog mindkettő. Filozófiai rendszerek a huszadik század eleje óta különben se léteznek, aki Wittgenstein után ennek az ellenkezőjét állítja, az gyerekes és rosszul tájékozott. A marxizmus se rendszer. Ha valaki végignézi Marx műveit, akkor láthatja, hogy romhalmaz, amelyben a legkülönfélébb szövegváltozatok, palimpszesztek, egymásnak is ellentmondó teóriatöredékek vannak fölhalmozva, amelyeket gondos filológiai munkával éppen most kezdenek csak először tisztázni a nagy kritikai kiadásban. A marxizmus: műfaj, ahogyan a klasszikus tragédia is az, vagy a pszichoanalízis, vagy a polgári regény, vagy éppen a skolasztikus traktátus és summa. Ez másfélszáz éves korpusz, amelyet ráadásul keresztbe-kasul szelnek szerzők, így sokszor fel kell tenni olyan kérdéseket, hogy mi köze van Karl Korschnak Ernst Blochhoz, vagy Althussernek Szabó Ervinhez, vagy Walter Benjaminnak E. P. Thompsonhoz. A marxizmushoz az utóbbi másfél évtizedben írott munkáimmal, azt hiszem, még én is hozzá tudtam tenni valami csekélységet.

Első közelítésben a marxizmus a kapitalizmus, és nem a világtörténelem elmélete. Marxnak az a sajnálatos műve, amelyet Kommunista kiáltványnak neveznek, tévedés a marxi korpuszon belül, éppen marxista szemmel nézve. Ugyanis azt mondja, hogy "minden társadalmi történet osztályharcok története", ám ez nem igaz marxista nézőpontból, mert az osztálytársadalmak előtt rendi-kasztos társadalmak voltak. Csak a kapitalizmus igazi osztálytársadalom. A Kommunista kiáltvány kiválóan megírt, lendületes munka, azért is volt ilyen gigászi hatása, de nem biztos, hogy a marxi korpuszba bele kellene illesztenünk.

Másodszor, a marxi historista elmélet a modernség elmélete, legfontosabb - ma hangsúlyozandó - mozzanata pedig az, hogy a kapitalista modernség természete elidegenedett-dologi, elvont és személytelen, mert a hátterében működő személytelen folyamatok a fölhalmozási és növekedési imperatívusz érdekében sodorják magukkal az emberi cselekvőket. Olyan értelemben, mint ahogy egy patrimoniális királyságban az udvari és papi elitek fölfogása, hite és érdekei, méltóság-képzetei meghatározó szerepet játszottak, úgy itt a közvetettség, a rejtett fogalmiság, a személytelenség, a folyamatok analízis nélkül föltárhatatlan természete, tehát a személyes akaratokra visszavezethetetlen, nem látható, mert elvont alapstruktúra játszik szerepet. A munkásmozgalom hagyományos és sikeres álláspontja, amely szerint van az aljas burzsoázia és a romlott osztályállam, amely önzésből, anyagi érdekből, előítéletből elnyomja a társadalom nagy többségét, különösen az ipari munkásságot (Arbeiterstand, nem Arbeiterklasse) - vészterhes tévtan. Ebben néha persze van egy kevés igazság, de ez nem magyarázat, hanem csak a következmények egyike.

Az Ön értelmezése szerint tehát a prózai kizsákmányolásnál és a materiális elnyomásnál még mélyebb a probléma, már-már spirituális jellegű, mert a kapitalista típusú modernizáció az emberi egzisztenciát krízisbe sodorta?

A baj kétségkívül igen nagy. Ez ugyan nem az én megfogalmazásom, hanem az Öné, de kétségkívül le lehet fordítani így is. Ráadásul a "válság" maga is válságban lévő fogalom. A kapitalizmus lényege akaratlagosan nem befolyásolható, a reformjára való törekvések pontosan ezért szoktak csődbe menni. Mert mivel próbálkozott a New Deal, a "jóléti állam" vagy a kapitalizmus (kapitalizmuson - azaz az árutermelésen - belüli) reformjaként is felfogható "szovjet" kísérlet? Olyan kapitalizmust akart, amelyben az értéktöbbletet nem magánszemélyek, hanem valaki más, mondjuk az állam, vagy az élén álló elitek sajátítják el. El lehet képzelni olyan kapitalizmust, amelyben nincsenek burzsoák. Ilyen rendszerben élünk ma is. És ilyen volt az 1949 és 1989 közötti rendszer is. Hol vannak a családi cégek? A cégeket menedzserek irányítják, és nem vállalkozók. A beruházási döntéseket menedzserek hozzák, akik fölött a részvényesek befolyása egyre kisebb és kisebb. Ez kétszáz éves trend, amelynek a végén mára már a tőkések befolyása az úgynevezett "tőkés rendszerre" nagyon kicsi. A "tőkés uralkodó osztály" fikció, a polgárság pedig sohasem uralkodott. A főnemesek, a katonák, a hivatalnokok, később meg a pártapparátusok és a néha fölöttébb intellektuális titkosszolgálatok uralkodtak. A világ legnagyobb részén, noha persze nem mindenütt, ma a nagytőkésnek látszó "oligarchák" voltaképpen az állam bújtatott ágensei.

Mi a diagnózisa, mi látható ma?

A legfontosabb a növekvő elvontság, mint például a „joguralom” utópikus eszménye, amelynek némi köze mégis van a valósághoz. Mert ma már nem személyek, hanem absztrakciók uralkodnak, egyre nagyobb jelentőségük van a politika irányításában a jogtudó értelmiségieknek, a meg nem választott elitintézményeknek. Ennek a jele, hogy minden országban működik valamilyen alkotmánybíróság, ez a nem választott, arisztokratikus hatalom mintapéldája. Az évtizedek alatt elképesztő szövegtár jött létre, amely uralkodik, ennek része a gazdasági jog is, amelynek a kapitalizmus irányításában döntő szerepe van ma, ahogyan az olyan arisztokratikus intézményeknek is, mint a Világbank vagy az Európai Központi Bank vagy a WTO. Ez elképesztő, elvont fejlődése annak, ami egykor politika volt. Hasonlóképpen folyik a nagy gazdasági konglomerátumok irányítása is, ahol nem a vállalkozók, hanem a közgazdászok és szakértők (mérnökök, dizájnerek, marketing- és reklámszakemberek, píárosok, pszichológusok, jogászok, könyvvizsgálók, programozók) kormányoznak. Eközben most már nem is az állam közvetlen szabályozó szerepe érvényesül a gazdaságban - ahogyan volt ez Bismarcktól kezdve a jóléti államnak az 1970/80-as években bekövetkezett végéig -, hanem a jog és a közgazdaságtudomány érvényesül, mint önállósult hatalom. A "hősi vállalkozó" ma már az elavult liberális mítosz alanya. Éppen ezért nem lehet megmondani, hogy van-e olyan uralkodó osztály, amely a nép többségével, vagy a tőkével szemben képes érvényesíteni az akaratát. Mind a régi burzsoázia, mind a régi proletariátus halott.

Ha ez így van, akkor kétféle megoldás lehetséges. Vagy visszatérés a kapitalizmus ősi, kaotikus állapotába, amelyet Werner Sombart írt le a századelőn, ahol a "heroikus vállalkozó" irányít. Ez egyfajta - számomra - szimpatikus "visszaesés" lenne a Hansa-városok korába. Vagy pedig további pusztulás vár ránk? Esetleg feltételezhető a kapitalizmus nélküli világ?

Visszatérésre nincs mód, a kapitalizmus nélküli világ létrejötte nem valószínű, de lehetséges. Ne feledjük, hogy kapitalizmus se volt mindig. Márpedig ha volt a kapitalizmus előtt valami más, akkor utána is lehet valami más. (Ha lesz visszaesés, az aligha lesz a Hansa-városok patriciátusa, inkább a velencei szabatú zsarnokság...)

Ma is vannak olyan rendszerek, amelyek nem kapitalizmusként működnek. Kuba és Észak-Korea például...

Nincs ilyen ország ma a világon. Ezek dehogynem kapitalisták! Miért, talán nincs bennük pénz és elkülönített tulajdon? Talán a munkások hazavihetik azt, amit előállítanak a gyárakban? Vajon nincs bérmunka, és az értéktöbblet nem a tulajdon fölött rendelkezők között oszlik el? Az, hogy vörös zászlókat lobogtatnak, keresztyéneket és mindenféle ellenzékieket börtönbe vetnek, az még nem azt jelenti, hogy nincs kapitalizmus. Titkosrendőrség, cenzúra és koncentrációs tábor kapitalista országokban is szokott lenni, egyiket se Sztálin találta föl. Ezek nem specifikumok. A kapitalizmuson kívül a mai világban nincsen semmi, legfeljebb az óceán és a sivatag, bár előbbi is meg van mérgezve. Ahol nincsenek emberek, ott nincs kapitalizmus.

Radikálisok és reformerek


Nos, akkor viszont semmi értelme harcolni ellene.

De muszáj. Nem vagyok utópista, olyan világnak a tervezése, amelynek nincsenek meg a föltételei, ugyan lehetséges intellektuális szempontból, de sok értelme nincs. Manapság a reformerek az utópisták. Vannak intelligens ötletek, például arra, hogy az alapjövedelemmel hogyan lehet fokozatosan kivezetni a világból a kapitalizmust, de nem bízom bennük. A föltétel nélküli, munkateljesítményhez nem kötött, alanyi jogon járó, egyéni számlára utalt alapjövedelem rokonszenves, talán realizálható humanista eszme, de nem szünteti meg a tőkés rendszert. Az embernek azonban mindig két szinten kell mozognia. Vannak filozófiai és politikai meggyőződéseim, előbbiek némileg ellentmondanak a mérsékelt-humanista törekvéseknek, amelyeket támogatok, hiszen vannak morális meggyőződéseim, van bennem együttérzés. Mivel törekedni kell az emberi szenvedés összmennyiségének csökkentésére, ezért támogatni kell olyan reformokat, amelyek - kis szerencsével - szelídíthetik valamelyest a kínt. Nem szeretem azt a fajta radikalizmust, amely a kis lépések iránt közömbös és részvétlen, bár kétségkívül ez a következetes álláspont. Mivel szeretném, hogy az emberek szabadabbak és függetlenebbek legyenek, benne vagyok: legyen progresszív adó, ugyan ez az emberi állapoton nem sokat javít, de ha valamennyit mégis, az biztosan jó. Azt gondolom, hogy illúziók nélkül lehet támogatni reformereket, akik a kontinensen (ezt angolosan értettem, azaz: Európában) viszont nem nagyon látszanak. Brazíliában tűrhetően eredményes programot indítottak az éhezés ellen, Amerikában igyekeznek bevezetni az általános egészség- és társadalombiztosítást. De Európában még ez sincs.

Lát olyan mozgalmat, amely beleillik abba az alternatívába, amit Ön is képvisel?

Rengeteget. A forradalmi, radikális, kritikai marxizmus például újjászületett. A radikálisok száma egyre nagyobb, főleg egyetemi mozgalmakról van szó, vannak marxista fesztiválok, az egyetemi közéletben, a könyvkiadásban, az időszaki sajtó egy részében, a filozófiában, a politikaelméletben, az esztétikában, a művészetkritikában, a közgazdaságtudományban, a szociológiában a marxizmus újabb áttörése észlelhető, akárcsak a hetvenes években - csakhogy ezúttal mindenféle munkásmozgalom nélkül. A klasszikus típusú baloldali és szélsőbaloldali pártok, szervezetek többnyire irrelevánsak, de nem inkább, mint szociáldemokrata, liberális, konzervatív és szélsőjobboldali vetélytársaik. A marxizmus eltűnése a kilencvenes évek ábrándja volt, már csak Magyarországon nem tudják, hogy a régi csata újra elkezdődött. Amíg van kapitalizmus, addig van kommunizmus. Utána? Majd meglátjuk... Ott az Occupy-mozgalom, amely klasszikus demokratikus antikapitalista törekvés, de hát minden tisztességes demokratikus mozgalom csak antikapitalista lehet. Bár ez és a spanyol Fölháborodottak (Indignados) nem forradalmi mozgalom, hanem szó szerint "fölháborodott" emberek tiltakozó mozgalma. (S lényegében ez volt a Seattle-ben elkezdődött antiglobalista világmozgalom is, amely nagyjából megszűnt.) Ráadásul sokkal kevésbé artikuláltak, mint volt 1968, s nem megrendítő hatásúak. Ahogy Richard Rorty mondta, ezek nem mozgalmak, hanem kampányok. Ott voltam akkor véletlenül New Yorkban, részt vettem az Occupy tüntetésein a Wall Streeten (Zuccotti Park) és a londoni Szent Pál székesegyháznál, láttam őket, beszélgettem velük, ahogy korábban elmentem az iraki háború elleni régebbi tüntetésekre is: ezek nagyon kedves, drága, jó gyerekek. Szeretem őket, a szívem az övék!

És Žižek? Meglehetősen hasonlítanak egymásra, bár Önnek szerencsére nincsen Sztálin-kép a falán...

Žižek a barátom. Én nem vagyok olyan jókedvű tréfamester, mint ő. Aki egyébként pont ugyanúgy föl van háborodva a Gulagon, mint bárki más, ez csak szerencsétlen provokáció. Nagyon komoly és kiváló szerző, időnként nagyon ötletes, ráadásul itt-ott konzervatív elemek vannak a munkásságában. Olvasták az új Hegel-könyvét [Less Than Nothing: Hegel and the Shadow of Dialectical Materialism. 2012 - a szerk.]? Rendkívül élvezetes. De nyelvi szempontból én sokkal baloldalibb vagyok, mint Žižek. Ezért se tréfálok a bolsevizmussal. Tisztában vagyok Lenin és Trockij történelmi nagyságával, de a saját hagyományom a szovjetellenes ultrabaloldal. S ezen nem változtat, hogy a négy internacionálé óriási, rendszeresen újraolvasandó szerzőket produkált. Hatvannyolc vezetői (Rudi Dutschke és a Cohn-Bendit fivérek - mellesleg Gabriel volt a jobb fej, nem a mára tök reakciós liberálissá vedlett, amúgy kedves Daniel) antileninista röpiratokat produkáltak (de az én hatvannyolcas kedvenceim nem ők, hanem a szituacionisták, elsősorban Guy Debord, meg az olasz autonomisták, Negri, Mario Tronti, Sergio Bologna, ezek). Hatvannyolc mai, visszamenőleges jobboldali és/vagy liberális bírálata - különösen nálunkfelé - még az esküdt szovjetellenes Herbert Marcusét is a modernizáló diktatúra és a tervgazdaság hívének tüntetné föl. Nevetséges.

Búcsú a liberalizmustól


1989-90-ben az SZDSZ ügyvivője volt, sőt a párt színeiben időközi választáson a rendszerváltó Országgyűlés tagja is lett. Mi vonzotta a liberálisokhoz? A már akkor megjelenő emberjogi dimenzió, a kezdetben erőteljes antikommunizmus, vagy a társaság, ahová a szamizdatos időktől fogva tartozott?

Elég komikusan alakult, hogy megteremtője vagyok a magyar konzervativizmusnak, liberalizmusnak és szélsőbaloldalnak - nem egyedül természetesen, hanem sokakkal együtt. Az új magyar szabadelvűséget is másokkal együtt dolgoztuk ki. Az elején anarchista voltam, és nem marxista, a libertárius fölfogás vonzott, s emiatt akkoriban balról jobbra mentem. (Voltak apróbb cikkcakkok: a magyarországi, pesti kritikai marxizmusnak, ha nem is főleg a tanai vonzottak, de a szellemi magatartása igencsak. Ezt is föl fogják fedezni, az első jelek már mutatkoznak.) A másik ok a történelmi helyzet volt: én is része voltam az általános nagy kiábrándulásnak. Nemzedékem csalódott a forradalmi világmegváltó doktrínákban (bár ez a "Nagy Narratívák"-duma eléggé leegyszerűsítő, én, teszem azt, soha nem voltam igazhívő, Cornelius Castoriadisszal értettem egyet a szovjet típusú rendszer megítélésében), és akkor az ember azt mondta, hogy lehet, hogy szép eszmék, de mégiscsak abból kellene kiindulni, ami megvan. Ez pedig a nyugaton folytatódó vagy fölújított liberális társadalmi és jogi rendszer volt. Pluralizmus, többpártrendszer, gondolat- és szólásszabadság: mindennek a magyarhoni tradíciói ráadásul igen mélyek. Magyarország szerintem máig legdicsőbb korszaka a reformkor volt, Széchenyi és Kossuth, Vörösmarty, Wesselényi, Kemény, Eötvös, Csengery, Deák, Szalay, Dessewffy Aurél és Nyári Pál kora. Nagyon mély és rokonszenves, nemes korszak volt.

Az ezredfordulón lépett ki a szabaddemokraták pártjából. Addig vállalható volt a párttagság? Kis János például 2002-ig maradt.

Ha úgy tetszik, a kilépésnek kulturális okai voltak. Ma is nagyon sokra becsülöm a demokratikus ellenzék tradícióját, ez volt a barátaim köre, a magyarországi politikai variánsok közül a legkisebb rossznak tekintettem sokáig. Morálisan pedig változatlanul büszke vagyok rá, hogy a demokratikus ellenzék részese lehettem, amelyről manapság csak a legócskább ráfogásokkal lehet találkozni, amelyeket megvetek. Persze ezt könnyű ma velünk művelni, egyikünknek sincs hatalma, s ami volt, annak a zöme is merő látszat, ha csak a korszellem megformulázása nem hatalom. Az SZDSZ, amely megtestesítette a rendszerváltást, a rendszerváltással együtt elbukott, s amelyet egykori bajtársaink ma - elég gyáván - a mai divattal összhangban a szokott módon szapulnak. Az SZDSZ hanyatlott, az MSZP-t mégse lehetett támogatni - mindennek van határa. Amikor volt egy olyan húzása Demszky Gábornak, hogy jobboldali fordulatot hajt végre - a "közép" mítoszának újabb formációjaként összefogott volna a Fidesszel -, én akkor azt mondtam, hogy ezt már nem vállalom. Ez nem ürügy, hanem alkalom volt arra, hogy abbahagyjam. Lelkileg már sokkal korábban kiléptem az SZDSZ-ből.

Az azóta eltelt tizenkét évben, aki követi az írásait, láthatja, hogy a középtől erősen balra tart...

Már meg is érkeztem.

...a létező pártviszonyok között mit gondol a hazai jobboldalról?

A hatalmas erőkoncentráció dacára óriási bizonytalanságot látok a jobboldalon. A jelenleg létező jobboldal, amely a Fideszt és kapcsolt részeit jelenti, nagyon ki van szolgáltatva vezetői döntéseinek, mégis jellemzi egyfajta koncepcionális habozás. Politizálásában vannak ugyanis etatista-jóléti lépések, ugyanakkor romantikus, elavult liberális-kapitalista törekvések is érvényesülnek. (A miniszterelnök ópusztaszeri turulbeszédében pedig megjelennek a szélsőjobboldali mítoszépítés jellegzetes jegyei is.) Az adócsökkentő és "vállalkozói" hitregék terjesztésében és olykori alkalmazásában fölismerhető, hogy egykori liberális párttal van dolgunk. Érdekes, hogy a hatalom érvényesítése és ellenfelei kikapcsolása érdekében Romániában a "balközép" csinálja ugyanazt, amit Magyarországon a jobboldal (csak sokkal ügyetlenebbül). Létezik tehát egyfajta "baloldali orbánizmus" Bukarestben, de hasonlót látni Nikolić és Dačić Szerbiájában, Janez Janša Szlovéniájában és Fico Szlovákiájában is. Mindez végtelen bizonytalanságot mutat az állammal kapcsolatban. Gondoljuk el, hogy a volt román, horvát és ukrán miniszterelnök börtönben van, egykori állami vezetőkkel szemben pöröket látunk...

Izgalmas időket élünk!

...ezek nem izgalmas idők, ez az állam tekintélyének a lerombolása és az állami autoritás teljes szétporladása. Függetlenül attól, hogy Năstase, Sanader vagy Timosenko ludas-e a terhükre rótt cselekedetekben, a nép jót nevet rajta, hogy az állam vezetői egyszer az élen állnak, máskor meg dutyiban ülnek. Ez persze ez régi kelet-európai jelenség, ezekben az országokban ugyanis az állam nem érte még el a megcsontosodás korát. Nézze meg: Jacques Chirac legalább akkora gyanúban áll, mint Ivo Sanader. De nem fogják lecsukni, mert nem lehet, hogy egy volt francia köztársasági elnök börtönben üljön. Ilyen nincs! És jól teszik. A puszta "lebukások" (a magyarországi és németországi államelnök, a németországi honvédelmi miniszter lemondatása voltaképpen apró stiklik miatt) ugyanakkor nem rendítik meg az államrendszert.

Gyurcsányt viszont nem csukták le.

De megpróbálták, csak annyi hatalmuk sincs, hogy ezt elérjék.

Legyen annyi?

Nem, ne legyen, de nem ez a kérdés. Én igazán nem kívánom, hogy a polgári állam tekintélye nagy legyen. De ha én burzsoá politikus lennék, akkor nem indítanék ilyen pöröket, mert a barátaim is pórul járhatnak. Ha a konzervatív komolyan veszi az államot, akkor komolyan kellene vennie az állam tekintélyét, és kivételeznie kellene az állami elittel. Ez is mutatja a polgári jobboldal nem igazán konzervatív voltát.

Mit gondol, szellemileg merre megy a jobboldal?

Annyi az újdonság, hogy Magyarország történelmében először van jobboldali értelmiség. Ez eddig sohase volt. A Kommentárban például vannak eredeti cikkek, intellektuális értelemben komolyan veendő (a Nemzeti Érdek vagy a Századvég új folyama se [volt] rossz, de még a Valóság és a Hitel is közöl néhanapján egész érdekes és értelmes írásokat). A huszadik század eleje óta fönnálló baloldali szellemi hegemónia megöregedett, széttöredezett, elvesztette szellemi ideáljait. Mondok egy fájdalmas példát. Bírálatot írtam Litván György fő művéről [Jászi Oszkár. 2003 - a szerk.], aki élete végén már nem lelkesedett ideáljáért, akiről a könyve szólt, s aki nagyon megneheztelt rám, amikor ezt megkíséreltem kimutatni. Jászi és Ady demokrata volt, nem pedig liberális. Ebben a könyvében a liberális Litván megpróbálja liberálissá változtatni őket, pedig ebben a korszakban a liberális Tisza István volt. A magyarországi baloldal mindig demokrata és tág értelemben véve szocialista volt, azaz az elnyomottak mellett állt, akik nagy vonalakban 1920 előtt a parasztok, a munkások és a nemzetiségiek voltak, Csonka-Magyarországon pedig mindenekelőtt a parasztok. Jászi is mellettük állt, ezért is becsülte annyira a népieket. A magyar baloldal azóta elvesztette demokratikus, azaz egalitárius pátoszát és motivációi jelentős részét, majd odalett az intellektuális hegemónia is. Jellemző, hogy ha a baloldali-liberális szellemi elit annak idején kitaszított valakit, akkor az elveszett. Ez így volt az ezredfordulóig, ma már szó sincs ilyesmiről.

Ami jön


"Magyarország kimarad a világból" - írta nemrég a HVG-ben, amikor is a bal- és a jobboldal szellemi bezárkózására gondolt, és általában az ország nyugati vitáktól való távolmaradására utalt. Régen ez valóban nem így volt. Amikor Tocqueville az 1840-es évek közepén megírta a Demokrácia Amerikábant, Bölöni Farkas Sándor szintén járt az Egyesült Államokban, és ezzel egy időben jelent meg Amerikáról szóló könyve. A francia szerző művét a pozsonyi diétán részt vevő képviselők olvasták. 160 évvel ezelőtt tehát még naprakészek voltunk.

Az első feleségem családja nagyon büszke volt rá, hogy Tocqueville fordítója, Fábián Gábor egyik ősük jó barátja volt. Tőlük kaptam Temesvárott az első kiadást, ma is itt van a polcon az ágyam fölött. De még a ’70-es években is naprakészek voltunk. Miután kitört a ’68-as forradalom és megjelent az Új Baloldal, akkor a pártközpont megkérte Köpeczi Bélát [irodalomtörténész, az MTA r. tagja, ekkoriban az ELTE francia tanszékét vezette, 1982 és 1988 között művelődési miniszter volt - a szerk.], hogy írjon erről egy brosúrát. Két hét alatt megírta a könyvet [Az "új baloldal" ideológiája. 1974 - a szerk.], olyan forrásokból, amelyeket nyilván nem tudott tizennégy nap alatt elolvasni. Látszott, hogy mindent ismer. Mondjon nekem ma olyan politikust, aki bármilyen fejleményről két hét alatt össze tud hozni ilyesmit.

A demokratikus politikusoknak több dolguk van, mint a diktatúrát szolgálóknak...

Dehogyis, az állami tisztség mellett pártfunkcionáriusok is voltak, semmivel sem volt kevesebb dolguk, hiszen az állam volt minden, az üzlet is az állam volt, meg a kultúra is az állam volt, a civil társadalom is az állam volt. Roppantul fárasztó meló. Csakhogy a rendszer természetéből fakadóan több volt a vezetők között az értelmiségi. Ez persze a kommunista világmozgalom egyik jellegzetes vonása is: a szocialista és kommunista mozgalom filozófiai eredetű és karakterű, ez mindig érezhető még a "létező szocializmus" dekadenciájában is. Ezt eltagadni olyan, mintha azt mondanók: a mai katolikus vagy református egyháznak (mint elvilágiasodott, pragmatikus intézménynek) semmi köze a keresztyén valláshoz és teológiához. Pedig van, ha nem is sok. A romániai diktatúra alatt én is mindent olvastam, valahogy csak megszereztem, ami kellett (lapszerkesztőségekbe például jártak nyugati lapok, elkértem őket). Ez tehát nem hozzáférés, hanem intellektuális érdeklődés kérdése. E tekintetben Magyarországon nagyobb a változás (azaz a hanyatlás), mint egyebütt. El kell menni bármelyik kelet-európai fővárosba, és megnézni, hogy mi van ott a könyvesboltok kirakatában (ugyanaz, mint Londonban és Berlinben), és összehasonlítani a magyar kínálattal (ahol zéró). Olyan városban, mint Kolozsvár, amely nekem a világ fővárosa, de azért tudom, hogy végső soron vidéki város, két (román) kiadó is van (munkatársai egyetlen kivétellel harminc alattiak), amelyeknek a fordítói és gondolatterjesztői munkáját (kortárs filozófiát és elméletet adnak ki, természetesen ultrabal szellemben, plusz Kelet-Európa legjobb folyóiratát) ma egész Magyarország nem tudná reprodukálni. A legtöbb délkelet-európai ország előttünk jár. Ez a restség, ami ma nálunk uralkodik, kizárólag magyar jelenség. Az 1980/90-es években a liberalizmus volt nálunk az igazi nóvum - akkor még a régió előtt jártunk mindenben -, és ez a mai napig megmaradt, miközben a liberalizmus, mint téma nem létezik többé. Nem igazán releváns. Amit ma Pesten látunk, az a régimódi liberalizmus és az autokratikus jobboldal küzdelme, de ez már sehol másutt nem centrális jelentőségű, és senkit sem érdekel többé.

Ha mind a burzsoázia, mind a proletariátus halott, akkor vannak-e még "társadalmi erők"?

Ma, amikor a csoportos forradalmi akció esélye és jelentősége egyre kisebb, azt hiszem, nem érdemes föltenni ezt a kérdést (amelynek hivatalos-tudományos neve: "a forradalmi szubjektum kérdése"). Nem hinném, hogy egyes csoportok lehetnének a "hordozói" bizonyos forradalmi változásoknak. De nem is volt mindig úgy a történelemben, hogy azonosítható szubjektumai lettek volna egyes törekvéseknek. Azt sem lehet például megmondani, hogy a kezdetekkor kik voltak a keresztyénség hordozói. Volt az üzenet, amelyben ígéretek voltak, és volt benne forradalmi fölhívás ("ne törődj a holnappal!" - amely szembemegy minden bölcsességgel), amely hatott. Az egyetlen garancia a hit volt. A helyzet ma ehhez hasonló. 1968 pedig nem más, mint mindennek Keresztelő Jánosa. Ő is azt mondta: majd utánam jön Valami. Hatvannyolc még mindig munkásmozgalmi esemény (és nem "diáklázadás", aminek a közkeletű rágalom tartja), a franciaországi általános sztrájk például a történelem első és utolsó általános, forradalmi vadsztrájkja volt. A pogány ókor végén se hallatszott jól, miket dünnyögnek a Birodalom végvidékein az akkori hontalan, számkivetett, alapjában csak a saját eklézsiájukhoz beszélő fölforgató vándorfilozófusok (az apostolok), akiket a görögök "gümnoszophisztai"-nak, meztelen szofistáknak, tehát afféle kontemplatív, keleti, hindukra hasonlító aszkétáknak néztek. Hibásan. Pedig ha belepillantottak volna Ésaiás könyvébe - az egyik előzménybe -, sejthették volna, hogy lesznek még ennek politikai következményei. Nem tudom megmondani, hogy mi az, ami az idő méhében szunnyad, de vagyunk néhány ezren, akik arra törekszünk, hogy ne megrajzoljuk a jövő körvonalait, hanem hogy csináljuk.
(A jobbklikken a hozzászóláshoz regisztráció szükséges.)
Dankó | 2012. október 11.  | 23:28
# 1
Láttam Zizeket az Assange műsorában (rt.com-on) vitatkozni egy David Horowitz nevű amerikai jobbos zsidóval. Nem volt képes egy értelmes összetett mondat megfogalmazására, csak dadogott, össze-vissza hadonászott meg üvöltözött, ahogy az a félkegyelmű Bendit szokott az EU Parlamentben.  Kedvelem TGM-et, de ezzel az állandó hivatkozás-fetisizmusával az őrületbe kerget. Ennek ellenére az nagyon érdekelne, hol/kinél olvasott arról, hogy a keresztény apostolokat jóginak nézték a kortársak. Kár, hogy nem derült ki az interjúból!
vokalpatriota | 2012. október 12.  | 14:54
# 2

TGM-et mindig szívesen olvasom, bár olyanná vált - természetesen sokkal magasabb filozófiai szinteken - mint az egy idő óta nagyon eltűnt Tölgyessy Péter: kiváló elemzései vannak az aktuális helyzetről vagy a közelmúltról, de cselekvési, megoldási javaslat nem bontakozik ki, hiába mondja utolsó soraiban, hogy csinálni szeretné. Éppen az nem derül ki, hogy mit.

 

Ha vannak is összefüggések, amiket ő nyilván lát, szétaprózódnak elemeikre, és csak a személye fűzi össze és tartja egyben. Önmagukra hagyva szétgurulnak.

butapesti | 2012. október 12.  | 23:08
# 3

\" Ha valaki végignézi Marx műveit, akkor láthatja, hogy romhalmaz, amelyben a legkülönfélébb szövegváltozatok, palimpszesztek, egymásnak is ellentmondó teóriatöredékek vannak fölhalmozva, amelyeket gondos filológiai munkával éppen most kezdenek csak először tisztázni a nagy kritikai kiadásban.\"

--------------------------------------------------------------------------------------

Abban az értelemben is romhalmaz, hogy jórészük olvashatatlan. A ruszkik elvitték a javát és az NDK-ban megkezdték a MEGA (Marx-Engels Gesammtausgabe) több, mint 100 kötetre sikeredett kiadását. A lefényképezett iratokat 10x nagyításra véve vetitették ki, hogy most melyik sor is van áthúzva, melyik kijavitva. A teljes igazság az, hogy az önismétlések, stb. kizárása után sem lehet mit kezdeni némelyik fejezettel.

 

Parsifal | 2012. október 14.  | 08:15
# 5
\"Filozófiai rendszerek a huszadik század eleje óta különben se léteznek, aki Wittgenstein után ennek az ellenkezőjét állítja, az gyerekes és rosszul tájékozott.\" Az előítélet-ellenesség harcosának előítélete. :-) A baloldaliság mindig önellentmondásba torkollik, tagad valamit, valami ellen határozza meg önmagát. Mind a protestáns hátterű Békés, mind a protestáns és zsidó hátterű TGM a bibliai inaszakadhoz hasonlóan vergődik, és nem tud eljutni a tiszta forráshoz. Mindkettő a posztmodern agnoszticizmus, nominalista szkepticizmus filiszter rabja. Együttérzésre méltók emberileg. Istennek hála, van \"philosophia perennis\", amely mindig stabilan áll biztos metafizikájával, ismeretelméletével: az organikusan fejlődő skolasztikus rendszer. A történelem értelmének, Logoszának őszinte keresése hajtotta őket, s szívükre nehezedő romok, kultúrterhek alatt ma is ez a parázs hajtja őket, hogy érdemes ma is felkelni, gondolkodni és írni. Jacques Maritain feleségével öngyilkos akart lenni, tipikus \"Fin de siécle\" (bocsánat, nem találtam francia ékezetet) életérzésükben. Nincs új a Nap alatt. Ugyanez a túlzó szkepszis tükröződik mindkét ember szemében. Maritain és felesége megtalálta az egyetlen menekvést. Remélem, TGM-nek és Békésnek is sikerül. (Ajánlott olvasmány: Jacques Maritain: A garrone-i paraszt.)
kérdés | 2012. november 19.  | 12:13
# 12
Sztem, az igen nagy baj, hogy mindenki, aki valaha valamilyen úton-módon plecsnihez jutott, kutya kötelességének érzi, hogy \'ugasson\', ahelyett, hogy gondolkodna s mélyen hallgatna ... sértődések elkerülése végett: a kutya kötelessége, hogy ugasson.
butapesti | 2012. november 21.  | 11:28
# 15

Ezzel az egész irománnyal csak egy bajom van. Az egész Tamás Gáspár-i életmű lényegét tekintve csak egy szappanbuborék. Napi aktualitások mellett írkált tudálékos eszmefuttatások. Az nem lep meg, ha egy \"filozófus\" nem áll elő új gondolatokkal, stb. De éppen a tudományosság alapja az elvonatkoztatás, a hétköznapi élet apró-cseprő dolgain túl olyan egyetemes összefüggések bemutatása amely túlmutat a felszini jelenségeken. Sajnálatos, hogy TGM nem ment el zsurnalisztának, mert írásai a felületes újságók szinvonalát is alig érik el.

Gárdonyi Géza írta a Földre néző szem, égre néző lélek c. könyvében:

Az írót az különbözteti meg az újságírótól, hogy az előbbi gondolkodik és utána mártja meg a tollát, míg az újságíró előbb megmártja a tollát és utána gondolkodik.

Az alkotmányozás kezd igazán mulattatóvá válni.
A szalonképes konzervatív tudja, hogy a liberalizmus és más baloldaliságok olyanok, mint az iszlám: betérni lehet, kitérni azonban nem, azért halál jár.
What we now call “civil resistance" often takes the form of mass rallies and demonstrations, as in Prague in 1989 and Tehran in 2009. People also engage in strikes, boycotts, fasts, and refusals to obey the law.
Alain de Benoist's 1985 book length essay, The Problem of Democracy is now available from the Arktos publishing house. Outside of specialist circles, and certainly within English speaking countries, Alain de Benoist may not be particularly well known.
Reagan accomplished an historical remoralization — not in the sense of renewing morality, but in restoring morale.
Discussion of the political impact of social media has focused on the power of mass protests to topple governments. In fact, social media's real potential lies in supporting civil society and the public sphere - which will produce change over years and decades, not weeks or months.