„Vagyok pedig kormány embere a szónak azon értelmében, hogy kárhoztatok minden működést, minden elvet, melyek törvényes és hathatós kormányzást lehetetlenítenek.” gróf Dessewffy Aurél
VSZ: Orbán Balázs András | 2013. május 23.  | 21:02
Döntések sor(s)a
Túlzás az AB függetlenségét sértő, elviselhetetlen mértékű beavatkozásról beszélni. A gyakorlati következmények egyelőre bizonytalanok, ám leginkább az alkotmánybíráktól függenek.
Az Alaptörvény negyedik módosítását követően az Alaptörvény Záró és vegyes rendelkezéseinek 5. pontja úgy rendelkezik, hogy az Alaptörvény hatálybalépése előtt meghozott alkotmánybírósági határozatok hatályukat vesztik, ez ugyanakkor nem érinti az általuk kifejtett joghatásokat. A rendelkezés az alkotmánymódosítás körüli politikai vitában rendkívüli hullámokat kavart, ugyanakkor alkotmányjogi szempontból is meglehetősen érdekes polémiák kiindulópontja lehet.

Az alkotmánymódosítás indokolása szerint a módosítás célja, hogy az Alaptörvény rendelkezései az Alaptörvény összefüggéseivel együtt, a korábbi alkotmány rendszerétől függetlenül értelmeződjenek. Mélyebben elemezve a módosítást, adódik az első kérdés, hogy hogyan értékelhetünk egy új alkotmányhoz kapcsolódó hatályvesztő rendelkezést? Tegyük fel, hogy egy új alkotmány elfogadása során nem születik átmeneti rendelkezés arra nézve, hogy a korábbi alkotmány alapján meghozott alkotmánybírósági döntésekre (és jogszabályokra) milyen sors vár. Egy szélsőséges megközelítés szerint ebben az esetben a jogrendszer csúcsán álló norma újraalkotása a korábbi alkotmány alapján meghozott alkotmánybírósági döntések (és jogszabályok) továbbélését nem érinti. Ennél sokkal közelebb vannak a szakmai konszenzushoz azok a megállapítások, amelyek szerint az alkotmányozás elkerülhetetlenül hat a korábbi alkotmányon alapuló normatív aktusokra. Egy alkotmánybíróság döntéseire ez hatványozottan igaz. Ezek a határozatok ugyanis minden esetben egy konkrét alkotmány egy vagy több konkrét rendelkezésének értelmezésére vonatkoznak. Egészen egyértelmű, hogy ha változik az értelmezendő szöveg, változik az abból "kiértelmezett" alkotmányos tartalom is.

Az alkotmányozónak tehát egy új alkotmány elfogadásakor kifejezetten rendelkeznie szükséges az átmeneti helyzet kezeléséről oly módon, hogy kimondja, hogy mely rendelkezések élik túl az új alkotmány világra jöttét. Amennyiben ilyen rendelkezéseket nem tesz, úgy a korábbi alkotmánybírósági döntések "semmivé válnak", hiszen az értelmezés alapjául szolgáló alkotmányszöveg is hatályát vesztette. (Ld. Bragyova András: Az új alkotmány egy koncepciója. Közgazdasági és Jogi, Bp. 1995. 286-287.) Ugyanennek a gondolatmenetnek a másik oldalát fogják meg - egy ilyen tanulmányban szokatlanul élesen - azok a külföldi szakértők, akik a negyedik alkotmánymódosítás kapcsán a hatályvesztés kérdéskörét elemezve nem látnak jogi érveket felhozhatónak egy olyan norma ellen, amely azt a gondolatot fejezi ki, hogy egy új alkotmánynak a korábbival szemben érvényesülnie kell. Amennyiben elfogadjuk, hogy az új alkotmánnyal a korábbi alkotmánybírósági döntések gyökértelenné válnak, úgy azt kell állítanunk, hogy kizárólag az alkotmányozó erre irányuló külön rendelkezése alapján kerülhet sor az alkotmánybírósági döntések továbbélésére.

Az Alaptörvény hatálybalépésével összefüggésben ennek az alkotmányozói feladatnak az elvégzésére - szemléltető célú megfogalmazással - csupán mellékesen került sor. Jól mutatja mindezt, hogy az alkotmánybírák az ominózus, korábbi alkotmányhoz fűződő viszonyt rendező 22/2012. (V. 11.) AB határozatban a jövőben követendő döntéshozatali séma meghatározása során nem konkrét normaszöveget hívtak segítségül, hanem egy részletesebben ki nem fejtett dogmatikai irányt követve hoztak döntést. Ennek értelmében az alkotmányszöveg hasonlósága vagy változatlansága esetén a testület által korábban tett elvi megállapítások továbbélése vált főszabállyá. A magyar alkotmányozó által akkor választott megoldástól és az erre reagáló alkotmánybírósági szerepfelfogástól függetlenül véleményem szerint joggal vethető fel, hogy egy új alkotmány megalkotása során jóval körültekintőbben is végig lehet gondolni, illetve legitim módon lehetett volna vitát folytatni arról, hogy mely alkotmánybírósági döntések esetén merülhet fel az alkotmányozó kifejezett akaratából történő továbbélés. A fentebb idézett alkotmánykoncepcióban például a szerző úgy foglalt állást, hogy az alkotmányozónak egy új alkotmány elfogadása során az átmeneti rendelkezésekben rögzítve ki kellene mondani, hogy az alapjogokra vonatkozó döntések továbbra is élnek.

A mostani viták fényében külön figyelmet érdemlő megállapítás, hogy ha az alkotmányozó egyes pontokon el akar térni a korábbi alkotmánybírósági gyakorlattól, akkor ezeknél a pontoknál erről kifejezetten rendelkeznie kell az alkotmányban. Ezzel egyidejűleg - folytatódik a tanulmány gondolatmenete - az államszervezetre vonatkozó határozatok továbbélése nem szükséges, az alkotmányértelmező döntéseket pedig kifejezetten hátrányos átvenni, hiszen azok elvben egy új alkotmánnyal egyáltalán nem értelmezhetőek együtt. Az így kialakult "absztrakt" felosztás alapján aztán az Alkotmánybíróságnak három hónapon belül kellene konkrétan megjelölnie, hogy ezen átmeneti rendelkezések értelmében mely határozatoknak pontosan mi lett a sorsa. Függetlenül attól, hogy mennyire értünk egyet a tanulmány által javasolt megoldással, az mindenesetre jól látható, hogy a javasoltakat is az a felismerés vezeti, hogy erre a szabályozásra azért van szükség, mert az Alkotmánybíróság döntései "törvényerejűek", és mint ilyenek, jogszabály módjára viselkednek.

A fentiekhez hasonló megoldást követett 1997-ben a lengyel alkotmányozó, mivel az új alkotmány hatálybalépésekor szelektált a korábbi alkotmánybírósági döntések között, és kifejezett, külön rendelkezés alapján a lengyel alkotmánybíróság egyes - törvények általánosan kötelező értelmezése tárgyában hozott elvi - döntései elvesztették általánosan kötelező erejüket. Lengyelországban az alkotmánybíróságot az 1982-es alkotmánymódosítás teremtette meg, tényleges működését ugyanakkor csak 1986-ban, az 1985-ös alkotmánybírósági törvény megalkotását követően kezdte meg - ezt megelőzően a jogszabályok alkotmányosságára vonatkozó, gyakorlatilag halott hatáskör az államtanácshoz tartozott. A hatalom egységének és a parlament felsőbbségének divatos elvéből következett, hogy az alkotmánybíróság törvényi rendelkezések alkotmányellenességét megállapító határozatai önmagukban nem bírtak végleges kötőerővel: a meghozott döntést a bírák kötelesek voltak a törvényhozásnak továbbítani, mely hat hónapos határidőn belül kétharmados többséggel felülbírálhatta azt. Az új alkotmány 1997-ben kétéves átmeneti időszakkal megszüntette a szejm alkotmánybírósági határozatokat felülíró hatáskörét: a 239. cikk értelmében a hatálybalépés napjától számított két évig az Alkotmány hatálybalépése előtt hatályba lépő törvények alkotmányossága tárgyában az alkotmánybíróság határozatát a képviselőház továbbra is felülbírálhatta kétharmados többséggel. Nem arról van szó tehát, hogy az alkotmány kétéves határidőt nyitott volna meg a szejmnek arra, hogy az új alkotmány végrehajtásához szükséges, de az alkotmánybíróság által a régi alkotmány mércéje szerint megsemmisített törvényi rendelkezéseket újra törvénybe foglalja, hanem arról, hogy sok szakértő által kifogásolt módon, az új alkotmány hatálybalépésével összefüggő törvények sorsához kapcsolva, a lengyel alkotmánybíróság működésének korlátozása egy átmeneti időszakra továbbra is fennmaradt. (Ryszard Cholewinski: The Protection of Human Rights in the New Polish Constitution 22 Fordham Int’l L.J. 236 1998-1999.)

Visszatérve a magyarországi helyzethez: ezen a ponton érdemes szemügyre venni a magyar alkotmányozó indokolásból kiolvasható akaratának kifejezésére használt normaszöveg-megfogalmazást. Első látásra is egyértelmű, hogy a normaszöveg egy - jelen cikkben bővebben ki nem fejthető - dogmatikai vitában világosan állást foglal, és ebből az alapállásból rendelkezik az alkotmánybírósági határozatok sorsáról. Nem állást foglalva az alkotmánybírósági határozatok és különösen az indokolások kötőerejéről folyó vitában, annyi bizonyos, hogy az alkotmánymódosítás azt az elméleti alapvetést követi, mely szerint az alkotmánybírósági döntés mint negatív jogalkotói aktus indokolása is valamiféle jogi kötőerővel bír. Természetesen arra mindvégig figyelnünk kell, hogy a kötelező erő kérdése elválasztandó az érvényesség, a hatályosság és az alkalmazhatóság fogalmától. (Ld. Jakab András: A magyar jogrendszer szerkezete. Dialóg Campus, Pécs-Bp. 2007. 102-103.) Abban azonban konszenzus tapasztalható, és a legtöbb joghallgatók felkészítését szolgáló tankönyv is így tanítja, hogy az alkotmánybírósági döntések indokolásában foglalt érvelés a jogalkotó magatartását befolyásolja, és valamennyi szereplőnek számolnia kell azzal, hogy lépését az Alkotmánybíróság a korábban alkalmazott elvek szerint ítéli meg [Ld. pl. Kukorelli István (szerk.): Alkotmánytan I. Osiris, Bp. 2007. 105.].

Ez ugyan nem sokat nyom a latban, de saját, rövid életű jogalkalmazói és jogszabály-előkészítői tapasztalataim is azt mutatják, hogy az alkotmánybírósági indokolásokban foglalt elvi tételeknek, folyamatosan idézett megállapításoknak jóval nagyobb gyakorlati kötőereje van, mint azt az elmélet elismeri. Valószínűsíthető tehát, hogy az alkotmányozó ezt az indokolási kötőerőt kívánta feloldani úgy, hogy - egy kétséges és furcsa megoldással, a jogszabályoknál alkalmazott megközelítéshez hasonlóan - a hatályvesztésről rendelkezett. Máskülönben - ha az alkotmánybírósági határozat indokolásakor arra koncentrálunk, hogy az indokolás nem hatályosul kötelező erővel - az alkotmányozó megfogalmazását egyáltalán nem tudnánk értelmezni.

Jelen pillanatban annak vagyunk szemtanúi, hogy az Alkotmánybíróság mérlegeli a korábbi döntések hatályvesztését kimondó rendelkezés jelentését. Azt mindenképpen látni kell, hogy a kérdés - és ily módon az alkotmánybírósági mérlegelés tárgya - nem az, hogy a döntések indokolásában konkrétan hivatkozzon-e, vagy hogy konkrétan hogyan hivatkozzon korábbi alkotmány alapján meghozott döntésekre. A döntéseket a testület nyilvánvalóan alapozhatja a korábbi határozatokban megfogalmazott elvi megállapításokra, sőt, számos esetben alapoznia is kell azokra, hiszen különben - egy teljesen újonnan indított alkotmánybírósági logikával - maguknak az új döntéseknek a legitimitása kérdőjeleződik meg. Az pedig, hogy a testület a határozatokban hogyan hivatkozza meg ezeket a korábbi döntéseket, a hatályvesztés szempontjából - némi leegyszerűsítéssel - irrelevánsak: el is felejtheti a konkrét hivatkozásokat, meg is tarthatja azokat, sőt, bírótól függő vegyes gyakorlatot is kialakíthat.

A fentieken túlmenően, ha a módosítás tartalmi következményeire tekintünk, azt láthatjuk, hogy az alkotmányértelmező hatalommal bíró Alkotmánybíróság maga fogja néhány év alatt kialakítani, hogy pontosan milyen gyakorlati jelentősége lesz a korábbi döntések hatályvesztésének. Éppen ezért gondolom túlzónak azokat a megállapításokat, amelyek elviselhetetlen mértékű, az Alkotmánybíróság függetlenségét érintő beavatkozásnak tekintik a módosítást, és inkább azokkal értek egyet, akik bizonytalanok a változás gyakorlati következményeinek megítélésében. Nagyobb bizonyossággal jelenthető ki, hogy a most következő új időszak - elkerülhetetlenül - értelmezési bizonytalanságokat hozhat magával (ez nem, vagy nem feltétlenül egyenlő a jogbiztonság sérelmével), ugyanakkor az új helyzet szerintem néhány ponton akár pozitívan is hozzájárulhat az alkotmánybírósági gyakorlat továbbfejlesztéséhez.

Ebben a tekintetben jó példa az Alaptörvény-módosítás hatálybalépését követő első jelentősebb döntés, amely tulajdonképpen egy frakcióalakítási kérelem elbírálásának minősült [10/2013. (IV. 25.) AB határozat]. Az Alkotmánybíróság ebben a döntésében - tudatosan vagy némiképp akaratlanul - a 27/1998. (VI. 16.) AB határozat alkotmányos követelményének két eleméből csupán az egyiket vette át. A második elem említésének hiányából következően pedig frakcióalakítási kérelmükkel független képviselők egy újabb csoportja - éppen a korábbi döntésekhez való kötöttség hiányából eredő átmeneti helyzetet kihasználva - fordulhat esetleg hamarosan az Alkotmánybírósághoz. A testület a majdani döntésében pedig akár az 1998-as döntés, akár valamely új alaptörvényi rendelkezés legitimációjából táplálkozva juthat ugyanarra a következtetésre, mint korábban, vagy új indokolási láncot alkalmazva - nem pedig az új és a régi alkotmányszöveg összehasonlítására koncentrálva - állapíthat meg a frakcióalakítással kapcsolatos új alkotmányos követelményt.

A konkrét esetet példaként használva legkisebb közös pontként véleményem szerint ismét annyi bizonyosodik be, hogy az alkotmányozó és az alkotmányértelmező hatalom különbözőségéből következően az ilyen módosítások dekára pontosan annyi változást hoznak a testület működésében, amennyit az alkotmánybírák szükségesnek gondolnak. Ez a kiinduló tétel pedig minden kritikus hang számára megnyugtató lehet.
(A jobbklikken a hozzászóláshoz regisztráció szükséges.)
Az alkotmányozás kezd igazán mulattatóvá válni.
A szalonképes konzervatív tudja, hogy a liberalizmus és más baloldaliságok olyanok, mint az iszlám: betérni lehet, kitérni azonban nem, azért halál jár.
What we now call “civil resistance" often takes the form of mass rallies and demonstrations, as in Prague in 1989 and Tehran in 2009. People also engage in strikes, boycotts, fasts, and refusals to obey the law.
Alain de Benoist's 1985 book length essay, The Problem of Democracy is now available from the Arktos publishing house. Outside of specialist circles, and certainly within English speaking countries, Alain de Benoist may not be particularly well known.
Reagan accomplished an historical remoralization — not in the sense of renewing morality, but in restoring morale.
Discussion of the political impact of social media has focused on the power of mass protests to topple governments. In fact, social media's real potential lies in supporting civil society and the public sphere - which will produce change over years and decades, not weeks or months.