A híres-hírhedt szárszói mosdó nem más, mint mindannak a mauzóleuma, amitől kiráz minket a hideg: az igénytelen, stílustalan, lepukkant és silány slamposságé.

Teljesen érthető, hogy Farkasházy Tivadar nem örült annak, hogy ország-világ előtt fény derült szörnyű titkára: balatonszárszói haciendáján ugyanis a létező szocializmus rémséges ikonoklasztázát rejtegeti. Más szavakkal a velünk élő posztkommunizmus iszonytató mosdó-enteriőrbe kövesedett atavisztikus maradványait őrizgeti. A mellékhelyiség avítt és áporodott szagát pusztán a kép közvetítése révén is orrunkban érezzük, olyannyira erős és jelképszerű az összhatás. Teddy és Mimi WC-je nem más, mint mindannak a mauzóleuma, amitől kiráz minket a hideg: az igénytelen, stílustalan, lepukkant silányságé.

Még egyszer: szimbólumerejű a fénykép vizualitása. A lapos késő-Kádár-rendszer másodosztályú vonatainak nejloningben főtt kisember-izzadtsága ugyanis semmi ahhoz képest, amit ez a kép idéz fel! Érdemes apránként megfigyelni, meg-megállni és bebarangolni az ízléstelenség eme viszolyogtató mementóját! Érdemes például rögvest az elején megfigyelni a hosszú évek alatt barnává sötétült eternit-járólap és a szebb napokat látott romhányi csempe díszléc-mentes, cementtel fugázott összeillesztése mentén burjánozva kivirágzó rothadást. Vagyis a fal repedéseiben önfeledten nyíló penészvirágok feketés foltjait. (Azt már tudjuk, hogy ki használja az ominózus toalettet, a kérdés már csak az: vajon ki takarítja?)

A maníros pedantéria ugyanakkor hűen megmutatkozik a távolabbi bal sarokba aligha diszkréten beállított lila színű WC-kefe elhelyezésében. Nem kevésbé figyelemre méltó az ugyanebből az anyagból gyártott, az enteriőr színorgiáját az elviselhetetlenségig fokozó narancssárga billenőfedelű, valamikor fehér, mára sárgássá öregedett szemetes, valamint a minden MÁV-mosdó szerves részét képező - onnan többnyire eltulajdonítással a hétvégi bungalókba kerülő - diszkrét virágmintás, fröccsöntött, KGST-formatervezett WC-papírgurigatartó (jól jegyezzük meg ezt a szót, ezen túl mindig ez a kép fog beugrani róla!). A lakások kiszuperált termékei így érkeztek egy hosszú menetelés után jól megérdemelt helyükre, a mindennapi használat indián nyarát teremtve meg számukra. Dehát nem is kell ezen csodálkozni: a hazai élettől jó tíz-tizenöt évvel lemaradó megjelentek (Kuncze, Selmeczi, Gálvölgyi, Magyar Bálint, Juszt László, stb.) is egy utolsó vénasszonyok nyarában reménykednek 2014-től. Mindhiába.

Folytassuk. A bal alsó sarokba belógó, fából készült tároló és a távolabbi jobbsarokban árválkodó apró kis csaptelep szép kontrasztot képez egymással, nemcsak a páratlan színharmónia, de innen-onnan összehordott anyaguk okán is. Ne felejtsük el a kép jobb szélén látható fürdőkádat és a hozzá tartozó - egyben a kézmosó vízforrásául is szolgáló - csapot, amelyet nem sikerült hézagmentesen a falba illeszteni. És akkor eljött a pillanat, hogy mint kandírozott cseresznyét a parfé tetején, kitüntetett figyelmünkkel magát a nagy botrányt kavart központi elemet szemléljük meg! Láthatóan a mosdóéval azonos anyagból készült a WC-kagyló is, de a ráapplikált, csúszkálásáról ismert, hajdanán 10 forintért kapható vékony műanyag ülőke már más szaniterterméknek látszik. Ám itt sem maradhat el a rafinált ízléstelenség netovábbja, méghozzá egy átlátszó műanyag karral a peremre akasztható illatosító formájában.

Viccet félretéve: ez a mosdó a Szárszón megjelent társaság hű képe és tükre, pontosan olyan, mint a gazdája, és annak barátai. Végtelenül ócska és ízléstelen, szedett-vedett (ld. Vágó István western-kollekcióját), leélt és lestrapált (akárcsak Heller Ágnes szettje és az unottan cigiző Vadai Ágnes cipője). Egyetlen szóval jellemezve: slampos. A politika stílus és ízlés dolga is, ez a társaság pontosan úgy él, dönt és politizál, ahogyan kinéz.