Az "egyiptomi kísérlet" összeomlása jelzi, hogy a politikai iszlám nem feltétlenül működő politikai formula, hacsak politikusaik nem mutatnak nyitottságot.

Orhan Pamuk világhírű regénye, A nevem Piros bő négy évszázaddal ezelőtt játszódik, ám napjaink egyiptomi viszonyainak keretei között is értelmezhető. Bemutatja azt a dialektikát, ami egy muszlim közösség szövetét húzza-vonja, azokat a társadalmi feszültségeket és eszmerendszeri konfliktusokat, amelyek a kulturális önazonosság meghatározását kísérik, és amelyek napjaink arab társadalmaiban is leképeződnek.

A regényben egy szűk csoport, a miniatúrafestők őrlődnek egy, a nyugati művészetre példaképként tekintő, Sógor efendi nevével fémjelzett, "szabadelvű" és szekularizálódó művészeti felfogás, illetve egy, az erzurumi Nuszret hodzsához köthető, muszlim radikális mozgalom és annak ultrakonzervatív szemlélete között. A két pólus között gyűrűző, öngerjesztő spirál a művészek köréből szedi áldozatait, a regény konfliktusainak egy része a vélt, vagy valós blaszfémia és annak vádja, tehát hatás és ellenhatás körül összpontosul.

Nem minden, ami muszlim, arab, és nem minden, ami arab, muszlim, ugyanakkor nem tűnhet olyan távolinak az oszmán-török analógia jelen írás elején, amely elsősorban az arab térség politikai folyamataira és különösen barométerére, a különben az Oszmán Birodalomhoz és Törökországhoz évszázadok óta ezer vallási, kulturális és diplomáciai szállal kötődő Egyiptomra fókuszál majd.

1992-ben iszlám fundamentalisták meggyilkolták a (szunnita) iszlám világ szószékének számító al-Azhar Egyetem által istenkáromlónak talált egyiptomi professzor, újságíró és emberi jogi aktivista Farag Fawda-t. Az egyik elkövetőt 2012-ben szabadon engedtette az idén június 30-án megbukott egyiptomi elnök, Mohamed Murszí kormánya.

A Muszlim Testvérek Társasága által a 2011-es forradalom nyomán alapított Szabadság és Igazságosság Pártjának színeiben induló Murszí regnálása alatt a gazdasági válság tovább súlyosbodott és a biztonsági helyzet romlása szintén folytatódott Egyiptomban. Ez utóbbiban talán az is közrejátszott, hogy a vezetés mérhetetlen türelemmel viseltetett bizonyítottan nemzetbiztonsági kockázatot is jelentő elemek iránt, akik börtönből való kiszabadulásukat követően akár magas kormányzati pozíciókat is elnyerhettek.

Egy nemzetbiztonsági paradigma és a "terrorellenes háború" narratíva redukcionista álláspontjaitól teljesen függetlenül megállapítható, hogy talán az összetett társadalmi-politikai problémákat elnéző politikai avatatlanság egyik legárulkodóbb, legprovokatívabb megnyilvánulása volt ez a Muszlim Testvérek Társasága részéről, a hatalmi arrogancia és politikai szűklátókörűség elegye, azonban messze nem az egyetlen a maga nemében.

Az az opportunizmus és türelmetlenség, amellyel a Muszlim Testvérek és elnökük tulajdonképpen aláaknázták a jogállamiságot és a hatalmi ágak szétválasztását, majd a gazdaságot, társadalmat és államot is, hogy aztán újjáépíthessenek annak romjain egy ideológiai képüknek és merev dogmáiknak megfelelőt, az Taha ’Abd al-’Aleem szerint az 1917-es februári forradalom bolsevikok általi, későbbi, októberi eltérítését idézi. (Tegyük hozzá azért, hogy a Muszlim Testvérek Társaságához köthető Szabadság és Igazságosság Pártja által vezetett Demokratikus Szövetség Egyiptomért megnyerte az Alkotmányozó Nemzetgyűlés háromfordulós választásait, míg az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt bolsevik frakciója leszerepelt azokon a maga történelmi szövegkörnyezetében.)

A Muszlim Testvérek Társasága számára sokan megelőlegeztük a bizalmat, a posztkolonializmus végeként értékelve hatalomra jutásukat és annak körülményeit. Olyannyira, hogy olyan esetlegesen működő modellt láttunk benne, amely a térség hagyományainak feladása és a gyarmatosítás örökségét képező, arab tavasz során megbukott diktatúrák erőltetett szekularizációja nélkül ad helyet egy pluralista, felvilágosult életformának, az iszlám - amely az egyiptomi társadalom szövetétől elválaszthatatlanul a lakosság jelentős hányada számára mindig is az önazonosságot jelentősen (vagy kizárólagosan) meghatározó tudatforma volt - politikai képviselete pedig - több évtizedes politikai üldöztetését követően megérdemelten, vezető szerepét az urnákból merítve - kirekesztés nélkül, inkluzívan viszonyul és működik együtt a politikai palettával és az egész társadalommal, anélkül, hogy a nyugati világ (külpolitikai) szemléletét is adott esetben meghatározó eurocentrizmusnak görcsösen eleget akarna tenni. Más szóval a keményvonalas szalafiták - akik akár felfoghatók az erzurumi Nuszret hodzsa mozgalmának jelenkori megfelelőiként is - és a radikális, baloldali szekularizált-szabadelvű városi értelmiség között - amely prototípusai között minden bizonnyal ott találnánk Sógor efendit is - helyett egy demokratikusan megválasztott középutat.

Ehelyett a racionalitás, a véleménynyilvánítás szabadsága és a civil állam (tk. a 2011-es forradalom vívmányai) hanyatlásnak indultak, a horizont vészjóslóan sötétté és keskennyé vált. A vezetésnek nézeteltérései lettek az igazságszolgáltatással, a hadsereggel, a médiával, a nőkkel, a kopt keresztényekkel, a különféle szakszervezetekkel és a fiatalok érdekképviseleti szerveivel is, tehát legszűkebb táborán kívül mindenkivel. Végül a szabadelvűek, a szociáldemokraták, a pánarabizmus hívei, a Testvéreken dogmákat és konzervativizmust illetően túltevő, keményvonalas szalafiták és mások - tehát a társadalom többsége - együtt üdvözölte bukásukat, amelynek rendeltetésszerű bekövetkeztét előrevetítették politikai "antigesztusaik".

A politikai iszlám Egyiptomban megmutathatta volna, hogy szélsőségek helyett általa egyfajta társadalompolitikai szintézisről van szó, hagyomány és modernitás, teokrácia és liberális demokrácia között, a rétegeket megszólító kutbista és nasszerista eszmék helyett, amely összebékíti a nemzetközi elvárásokat és a térség igényeit. Demonstrálhatta volna, hogy egy türelmes, nyitott, széles látókörű, az ideológiai különbözőségeket áthidalni szándékozó és képes, működő politikai formula, amelyben ötvöződnek a lakosság tradíciói, vallási affinitása és kereslete és a harmadik évezred kihívásai - mindez társadalmi felhatalmazottsággal.

Tunéziában, Jordániában, Líbiában, Algériában és Törökországban is a Testvérek politikai iszlámjához így vagy úgy, ténylegesen vagy legalábbis láthatatlan eszmerendszeri kötelékekkel kötődő, vagy a támogatásukat élvező vezetéseket találunk. Szíriában, Jemenben, Kuvaitban és Szudánban pedig ilyen mozgalmak vannak ellenzékben, nagy társadalmi befolyással és politikai súllyal felvértezve. Az "egyiptomi kísérlet" összeomlása azt jelzi, hogy a politikai iszlám nem feltétlenül működő politikai formula, hacsak politikusaik nem mutatnak nyitottságot és hajlandóságot arra, hogy másokkal együtt munkálkodjanak és megbecsüljék az eltérő véleményt. A jó hír az, hogy ennek a lehetősége nem veszett el.

A már többször szóba került A nevem Piros című regény egyik üzenete, hogy az eszmék, legyenek "jók", vagy "rosszak", amint elérik az emberi nívót, lecsapódnak, szenvedélyeket, vagy erőszakot szabadítva fel. Egy állam meg-, vagy újjászervezése, a kulturális önazonosság keresése és az ebből eredő konfliktusok, az eltérő vélemények összeütközése természetes jelenségek, végigkísérik az emberiség történelmét.

Hazánktól az Egyesült Államokig, Franciaországon és más országokon át világszerte a demokráciák a történelem folyamán mindig is kaptak legalább egy-egy új esélyt, amely Egyiptomnak is jár.

(Képünkön Murszí-ellenes tüntetés látható, 2013. június 28-án, a felvételt Lilian Wagdy készítette, a teljes kép itt megtekinthető.)