Előre elhatározott pesszimizmus, szándékolt rosszkedv, rutinszerű kötözködés. És amikor a jópofáskodónak szánt ostoba lead többet ér, mint a hiteles tájékoztatás.

Sokat gondolkoztam rajta, hogyan szólítsalak meg ismeretlenül. Nem vagyok ugyan újságíró, mégis engedd meg, hogy kollégának szólítsalak, hiszen ha közvetve is, együtt dolgozunk nap, mint nap. Te is írsz - az Indexen, a 444-en, a Cinken vagy épp máshol - s én is írok időnként ezt-azt.

Sokat töprengtem azon is, mit is mondjak neked, hogyan öntsem formába a mondanivalómat, s végül eljut-e majd hozzád egyáltalán. A dilemmák ellenére most mégis megpróbálom megfogalmazni, és megosztani veled, ami a munkád kapcsán nyomaszt.

Legjobban talán az a féktelen és előre elhatározott pesszimizmus, rosszkedv és elégedetlenség bánt (ha fogalmazhatok ilyen őszintén), amelyet kiérzek minden sorodból. Tudom én, hogy úgy érzed, ma akkor ismerik csak el képességeidet, ha mondanivalód kíméletlenül kritikus, ha megtalálsz és reflektorfénybe helyezel minden egyes hibát, ha a kákán is csomót keresel, ha kinyilatkoztatod az igazságot, amit így majd mások is képesek lehetnek végre felismerni. Én is rendületlenül hiszek a kritika előremutató erejében. De hidd el nekem, kérlek, nem baj, ha kritikus észrevételeidnek a megsemmisítés mellett jobbító szándéka, magasabb rendű célja is van; s így nemhogy nem vesz el belőlük, hanem hitelt kölcsönöz cikkeidnek, ha megpróbálod azt is láthatóvá tenni, elismerni, ha valami jó, helyes, megfelelő. Próbálj meg igazán a dolgok mélyére hatolni időnként, s kimondani, ha valami tetszik, még ha olyasvalaki teszi vagy mondja is, akiről ezt nem tudtad elképzelni, vagy akit manapság nem sikkes dicsérni.

Meglehetősen zavar emellett, ha megengedsz még egy észrevételt, az állandó bizalmatlanságod is. Ezen, hidd el nekem, még könnyebben lehet változtatni. Ha segítséget, információt kérsz valakitől munkád során, próbálj hinni benne, hogy ő a legjobb tudása szerint fog válaszolni. Hogy nem kell például írásba foglaltatni vele, hogy nem indultak meg a katonai csapatok a szerb határ felé. Bízz benne, hogy nem fog félrevezetni könnyen ellenőrizhető tények esetén. Ha úgy érzed, minden próbálkozásod ellenére sem tudsz bízni benne, hinni neki, akitől segítséget kértél, akkor fogadd el kedves invitálását, hogy személyesen győződhess meg a válaszok igazságtartalmáról, s adj a valóságnak legalább annyi esélyt bizonyítani, mint az olvasói leveleknek. Ha erre sincs lehetőséged, tégy meg a párbeszéd jegyében legalább annyit, hogy előbb teszed fel kérdéseidet, mint hogy az azokra mások által adott válaszokat megjelentetnéd.

Reménytelenül szomorúvá tesz végül azoknak a mondatoknak a felfedezése egy-egy írásodban, amelyek frappánsak bár, de az igazsággal a legtávolabbi kapcsolatban sem - legfeljebb éppen ellentétben - állnak. Alkalmasak viszont arra, hogy még hangzatosabb főcímekké, alcímekké, lead-ekké válva épüljenek be az óvatlan és az efféle viccekkel szemben felvértezetlenül álló olvasók gondolataiba. Rébuszok helyett, ha nem bánod, ide idézem néhány közelmúltbeli sérelmet:

"Hende Csaba gyerekkatonákat akar" [a középiskolákban önkéntes alapon működő KatonaSuli program kapcsán]

"rengetegen lettek rosszul" [a repülőnapról szóló távtudósításban, a hőségrekord idején a 60 ezer főből rosszul lett 62 főre vonatkoztatva]

"a 0,026 millió katona országa" ([ honvédség 26 ezres, az ország méreteinek egyébként megfelelő létszámáról]

"amúgy szinte védtelen hadseregünk előszeretettel segédkezik, amikor a természet támadja az országot" [az árvízi helytállás kapcsán a honvéd sportválasztó napon]

a börtönbüntetésre ítélt Ambrus Zoltánt is a tagjai között tudó egyesület együttműködik a Honvédelmi Minisztérium iskolásoknak szánt programjával, a Katonasulival [természetesen nem]

Azért írom mindezt, mert - talán nem tudod, de - sokszázezren (köztük számos, saját gondolkodását, hangját, viselkedési mintáit még csak most kereső-formáló fiatal) figyelik minden szavad, s értük te is felelősséggel tartozol. (S persze a média feladata a hiteles tájékoztatás volna - ebben bizonyára mind egyetértünk.) Jó lenne, ha közösen tudnánk tenni értük, nehogy félreértsék a kritikai attitűd lényegét, s mibenlétét. Jó lenne, ha nem hinnék azt, hogy a hibák szüntelen keresése, az érdemek kisebbítése önmagában érdem, s azt sem, hogy szüntelen relativizmusra jogosítana fel. Jó lenne, ha nem gondolnák, hogy senkiben és semmiben nem bízhatnak magukon kívül. Ha nem gondolnák, hogy egy humoros kifejezés, kép vagy videó felér egy intézmény iránti bizalommal.