„Vagyok pedig kormány embere a szónak azon értelmében, hogy kárhoztatok minden működést, minden elvet, melyek törvényes és hathatós kormányzást lehetetlenítenek.” gróf Dessewffy Aurél
Békés Márton | 2013. október 4.  | 09:00
Az utolsó felkelés - I. rész
Az emberi képzelet technológiával szembeni harcában a természet az egyetlen szövetségesünk. A természet felülkerekedik a szimulákrumon, a vadság a civilizáción, a róka a lakóparkon.
"Álmaimban szarvasokat űzöl a Rockefeller Center romjai körül, a fák között. Holtodig elnyűhetetlen bőrruha van rajtad. Felkúszol a Sears-toronyház oldalán kígyózó indákon, lenézve apró alakokat látsz, akik gabonát csépelnek, és szarvashúst szárítanak egy üres autópálya leállósávján."
Harcosok klubja (1999)

"Ha volna ideálunk, akkor az inkább egy villamosítás nélküli, mint egy villamosított Föld volna. Mert szeretjük Földünket."
Carl Schmitt: Glossarium (1949)

Rosszkedvünk telei


Már a zöldövezet sem a régi. Kiköltözés és reurbanizáció hamis pólusai között váltóáram gyanánt közlekedik a posztmateriális tömegtársadalom. Egyre több jel utal arra, hogy valamiféle érthetetlen kényelmetlenség ütötte fel a fejét, egyfajta zavaros rossz érzés lett úrrá a suburbökből álló piszkoszöld agglomerációs gyűrűn. Emelkedik ugyanis azok száma, akik a fővárosból való lármás kiköltözés után csendesen visszavándorolnak Budapestre. Miközben a növekvő területű lakóparkok egyre kijjebb és kijjebb űzik az erdőket, a reggeli és a késődélutáni dugó nemcsak az idegeket emészti fel, de a környező szántóföldek feletti tiszta levegőt is. A „civilizációs betegség” nem kitaláció, hanem létező állapot, leginkább járványosan terjedő neurózis. Például digitális nárcizmus, kapcsolatképtelenség, önkéntes magány, rosszkedvű érzéketlenség, szexuális kiégés. A metró elcsigázott utasait klausztrofób rohamok gyötrik, Érdet a legélhetetlenebb magyar peremvárosnak választják az internetezők. Az urbánus inszomnia hiánytalan komplementer megfelelője, hogy a peremvidéken hamar és gyorsan sötétedik. Előbbiben kialvatlanságot reggeliznek, utóbbiban unalommal takaróznak.

A fényszennyezett, örökké ébren lévő megapolisz és a hamar sötétedő alvóvárosok kontrasztjába csupán az ürességgel telítődő külvárosok hoznak új színt. Ott, ahol a magányos lámpaoszlopok neonvillogása és a szilánkokra törő sörösüvegek zaja hasogatja fel a szürkésbarna külteleki unalmat. Azon helyek, ahová szó szerint hálni jár az élet, és azon negyedek, ahol az éjszakai élet másnap délutánig tart (majd kezdődik újra és újra és újra), valójában nem különböznek a lelki és szellemi üresség tekintetében. Sivár és közömbös betonszarkofágok az egyik, szenvtelen, semleges, dzsentrifikálva elidegenített, kereskedelmi marketing-kampányokkal átláthatatlanná reklámozott „közösségi terek” (értsd: kávézó, ahol van wifi) a másik oldalon. Ha jól belegondolunk, azt kell hinnünk, hogy érzelmi szempontból a csömöri buszmegálló nem különbözik a Gozsdu-udvartól. Egyvalami mégis akad: utóbbiban természetesen kapható rozéfröccs, de cigizni, azt persze nem szabad.

A fojtott, vibráló, itt-ott már átszüremlő hétköznapi erőszak szétinformált és túltechnicizált világunkban szintén nehezen különböztethető meg a természet katasztrófa-szerű direkt akcióitól. Nem is kell talán. Úgy tűnik, hogy nem a civilizációból vonjuk ki magunkat, hanem a civilizációt vonjuk ki magunkból. „Azért csináltam, mert unatkoztam” - mondta egyszer egy utcai vandál arra a kérdésemre, hogy miért vonszolta az utca közepére a beton virágtartót. Nem tudjuk, ki és miért burogatott fel kukákat a főutcán, kinek ártott vajon a reggelre elferdült KRESZ-tábla, miért firkálták össze obszcén feliratokkal a hivatal bejáratát, kik verhették le a térfigyelő kamerákat és zúzták ripityára a parkolóórát, mi okból gyulladt fel az elhagyott raktárépület, és kit zavarhatott az a hajnalra kifolyt kirakatú fényreklám, amely a legújabb mobilnet-előfizetést reklámozta? „Az éjszakai vandalizmus, a névtelen támadások - ez a szavak nélküli pusztítás” - ragad meg kiválóan valamicskét ebből a Láthatatlan Bizottság ultrabalos Eljövendő felkelése (2007). Na igen, hiszen a diagnózisa sem kevésbé találó: „Diffúz tudathasadás. Burjánzó depresszió. Paranoid részecskék atomizációja. Kapcsolatok hisztérikussága.” Pár év alatt saját magunk virtuális képekkel közvetített önreprezentációjává váltunk, szégyentelen módon on-line menedzseljük az egónkat, miközben nem tudjuk megválaszolni a kérdést (fenét nem!), hogy „kihez tartoznak inkább korunk gyermekei: a szüleikhez vagy a tévéhez?” Megmondom: az Instagram-profiljukhoz.

„A fejlett ipari társadalomban kényelmes, súrlódásmentes, ésszerű és demokratikus szabadság-nélküliség uralkodik, amely a technikai haladás jele” - írta Marcuse Az egydimenziós emberben (1964). A késő-modern korszak fáradt unalma a totálissá váló árufétis spektakuláris rendjéből (Guy Debord), a végtelenített tükörképként működő szenvtelen szimulákrum képinváziójából fakad (Jean Baudrillard). Az információ, akárcsak a metrószerelvények, egyhangúan áramlanak, elektronikus adatok burkolják be tudatunkat, megszakítás nélkül készítik felvételeiket a térfigyelő kamerák (ki nézi őket? miért? mikor?), mindenütt jelen van a televíziós közvetítés, szüntelen on-line életet élünk. Kifinomult társadalmi közönyösség, aljasan szívélyeskedő kereskedelmi nyelvhasználat és örökös ellenőrzés a sorsunk. Ebben a helyzetben a rendszerhiba a megoldás, a barbárság hordozza a szellemet és a lelket, a zavar szüli a rendet, a természet kéretlensége a válasz a „szórakoztató-ipari komplexum” kényszereire. „A rendszer hibás működésében és kiskapuiban fedezhetjük fel az elemeit annak a válasznak, amelynek logikája szünteti meg magát a problémát” - szól az Eljövendő felkelés. Pontosan. Talán már napjaink mínuszos híreiben is találkozunk azokkal a furcsa jelenségekkel, eleinte érthetetlen zavarokkal, amelyek rövidesen rajtaütésekké „szerveződnek” és általános visszacsapássá állnak össze?

Autópályák szabdalják fragmentumokra a zöld felületeket, a benzinkutak civilizációs oázisként emelkednek ki az indusztriális kizsákmányolás alá vont földek agrársivatagából. Addig jó, amíg az autóban ülünk, kiszállni ugyanis veszélyes. A 2013. március közepi hóvihar mindenkit rá kellett, hogy ébresszen: hiába van okostelefonod, fedélzeti számítógéppel felszerelt autód, GPS a csúcstechnológiát felvonultató műszerfalad tetején - egy félméteres hófal megbénít. A természet részvétlen, kegyetlen, a maga akaratára kényszerít. Civilizációnk kis túlzással legszívesebben egy légkondícionált bevásárlóközpontban élne, ahonnét mindent ki kell irtani, aminek köze van a természet megváltoztathatatlan, kíméletlen, örök rendjéhez.

A QSS Külvárosi című száma már a ’80-as évek második felében jól összefoglalta, hogy valaminek történnie kell:

Ezredvégi kőkorszakunk
Megépítve betonból,
Van egy gyönge teóriám:
Mindenfélét lerombol.


Mi lehet az a „gyönge teória”, amely majd mindezt lerombolja, és közvetlenül úgy köt össze bennünket a környezetünkkel és önmagunkkal, hogy többé nem lesz értelme megkülönböztetni egymástól a bennünk lévő természetet attól, amely az erdő fái között és a róka odújában lakik? Csak nem a géptől tökéletesen idegen, vele metafizikailag sem egylényegű természettel lesz kapcsolatos?

Amikor leszáll az éj, vörösbundájú négylábúak fosztogatják a szupermarketek szemeteseit, sötétedéskor pedig agresszív vaddisznók lepik el a belváros közvetlen közelét, élelem után kutatva. Tucatnyi nemes vonású szarvas átvonulása bénítja meg órákra a forgalmat a város bevezető útjain, miközben költöző madarak sötétítik el az eget, lehetetlenné téve a repülőgépek felszállását. Valahogyan kiszabadul az állatkertből egy jaguár, óriási riadalmat keltve. Minden bizonnyal magától jutott ki, a borzalmas állatkísérleteket végző laboratóriumból kiszökő kisemlősök ketreceit viszont valaki éjjel szándékosan kibontotta. Aztán furcsa nemi betegség üti fel a fejét a nemrégiben thaiföldi szextúrán járt nyugat-európai felsővezetők között. A világ egyik felén érthetetlen prérifarkas-invázió sújtja az erdő helyén újonnan felhúzott lakóparkot, másutt a deindusztrializált gyártelepeket növi be hamar egy véletlenül behurcolt futónövény. Az elszaporodott galambok letisztíthatatlan guanóval terítik be a pénzügyi negyedben parkoló luxusautókat, a partvidék VIP-strandjain pedig elterjed a rémhír, hogy valahogyan aligátorteknősök jutottak a vízbe. Ezek lesznek az eljövendő utolsó felkelés profetikus előjelei.

Neoluddita futurizmus


Az ipari forradalom kibontakozásával együtt járt annak kritikája, ám míg a romantikusok (Byron, Edgar Allan Poe, Mary Shelley, Wordworth) a varázsától megfosztott természetet siratták, a Ned Ludd szellemében cselekvő céhlegények azonnali cselekvésre ragadtatták magukat. Mivel egyetlen gőzgép tucatnyi ember kétkezi munkáját tudta ellátni, a megélhetésükben fenyegetett takácsok kalapáccsal estek a gépeknek. Nem más, mint Yaron Lanier IT-guru fogalmazza meg félelmét a Salon-nak adott interjújában, hogy mi fog történni vajon a high-tech-terjeszkedés során a munkahelyekkel, hiszen míg a Kodak például 40 ezer embert foglalkoztatott, addig az Instagram tizenhármat. A Google robotautója a taxisofőrök jövőjét fenyegeti. Míg harminc évvel ezelőtt az amerikai szakszervezetek tagjainak 14%-a utasította el a technológiai fejlődést, ennek aránya ma 27 százalék. A következő nagy luddita csata színhelye a Szilícium-völgy lesz. Itt az ideje talán ismét pörölyt venni a kezünkbe?

Az első (és minden bizonnyal egyetlen) vallásos vegán ökoanarchista, Henry David Thoreau két és fél évet töltött a Concord (Massachusetts) melletti Walden-tó közelében egy általa épített erdei kalyibában. 1845 júliusában költözött ki és 1847 szeptemberéig maradt. Nemcsak a társadalomból való önkéntes kivonulás és az állam hatalma alóli teljes függetlenség kivívása volt a célja, hanem a civilizáció maga mögött hagyása is. 1852-ben írott beszámolója, a Walden nemcsak panteizmusa, természetről szóló érzékletes beszámolói és lírája miatt érdekes olvasmány, hanem azért is, mert már a gépkorszak felemelkedésének hajnalán kiválóan meglátta például, hogy végső soron „nem mi használjuk a vasutat: a vasút használ el minket.” A korántsem semleges technológia legbelsőbb szellemiségéről van itt szó, amely szép lassan az ember fölébe került. Ez a gondolat motiválta a derék ludditákat is. Byron - aki 1812-es parlamenti szűzbeszédében tetteiket védelmezte - úgy fogalmazott versében, hogy Ludd a szabadság fáját ültette el. Ez a fa van most végveszélyben.

„Vadulj el bátran természeted szerint”, légy olyan, mint az erdő vadai és a mező virágai, élj spártai egyszerűségű életet, mentesen minden civilizációs kényszertől - szól Thoreau. „Bizonyos előnyökkel járna, ha primitív gyepű-életet élnénk a civilizáció peremén”, hogy megtudjuk, mi az igazán fontos, olvassuk, majd az ember domesztikálódásáról szóló lesújtó kritika következik: „a paraszti sorból a munkásságba való süllyedés legalább akkora s éppoly emlékezetes zuhanás, mint emberből szántóvetővé lenni.” Ami a korszak számára a legfontosabb volt, vagyis a gépesítés és a technikai haladás - ezek egyszersmind a végtelen progresszió kézzelfogható bizonyítékai -, az Thoreau számára eltávolodás, zuhanás, lelketlenség és rombolás volt. A titkaitól megfosztott természetet előbb gépei segítségével munkába fogta az ember, majd gépeitől egyre inkább függővé válva, háborút visel ellene. Thoreau és a ludditák tulajdonképpen a felvilágosodás leghatékonyabb érzelmi és cselekvő ellenfelei voltak.

Kis túlzással élve az ehhez hasonló gondolkodás akkor kapott először széles nyilvánosságot, amikor 1995. szeptember 19-én a New York Times és a Washington Post fenyegetés hatására megjelentette az FBI által Unabombernek elnevezett, 17 éven át 16 robbantást elkövető, ezzel három halottat és 23 sebesültet maga után hagyó városi terrorista kiáltványát. Az ipari társadalom és jövője című dolgozatban Theodore Kaczynski az emberi nem elpusztításával vádolta az ipari társadalom gépkorszakát, és forradalmat hirdetett a technológiai uralta társadalom ellen. (Érdekes vonása a manifesztumnak a szerző kritikája a baloldallal, mint antiindividualista és a tudományos-racionális megoldásokban hívő gondolattal szemben.) Kaczynski szavaival: „Egyetlen egy célunk van, a jelenleg létező társadalom lerombolása. [...] A technológiával szembeni legjobb ellen-ideál a természet.” Kaczynski ’69-ben költözött a montanai Lincoln mellett épített kunyhójába, ’96-ban fogták el, jelenleg is életfogytiglani börtönbüntetését tölti.

A börtönben gyakori látogatója egy másik - az oregoni Eugene mellett lakó - erdei remete, John Zerzan. A ’60-as évek második felében a szituacionalisták és a radikális baloldali mozgalmak környékén feltűnő Zerzan 1974-ben szakított a hagyományos értelemben vett baloldallal. Egy trockista kiadványban azért kritizálta a szakszervezeti mozgalmat, mert az megszervezni és nem eltörölni akarja az ipari munkát. A ’80-as évek közepére Zerzan ismert civilizációkritikus lett, aki az addig megszokott bírálatoknál jócskán túlmenve nem egyszerűen a technológiai fejlődés elidegenítő hatását tette szóvá és az iparosításig ment vissza a modern társadalom bajainak diagnosztizálásakor, hanem a letelepedés és a mezőgazdaság, valamint az azzal járó háziasítás és munkaszervezés kialakulását jelölte meg a romlás kezdeteként (Elements of Refusal. 1988). Zerzan és a ’90-es évek elejére kialakuló anarcho-primitivisták (Fifth Estate, Green Anarchist, Green Anarchy) tehát nem a munkásosztály kezébe akarták adni a gyárakat, hanem legszívesebben megszüntették volna azokat.

Zerzan felfogása szerint már a mezőgazdaságon alapuló társadalmi rend is súlyosan elnyomó volt, hiszen egyfelől a népességnövekedést biztosító növénytermesztés megszervezését csak minél központosítottabb hatalmi szerkezet kiépítésével lehetett biztosítani, másfelől az állatok háziasítása és a társadalom munkába állítása megszüntette a korábban jellemző szabad és természet-közeli élet kereteit. „A mezőgazdaság az a tekintélyuralmi rendszert megalapozó társadalmi modell, amely a kapitalizmusban folytatódik. [...] Tudjuk, hogy nem a növekedő népességszám volt a növénytermesztés kialakulásának oka [nem fordítva]. Az is világosan látszik, hogy a társadalom megszervezése úgy jött létre, hogy a közösség a háziasítás áldozata lett.” (Running on Emptiness: The Pathology of Civilisation. 2002)

Nem az 1789-es forradalom tehát minden baj okozója, hanem a neolitikus. Nézete szerint ugyanis „vadászó-gyűjtögető őseink életmódjának felváltása egy mezőgazdasági életmódra a neolitikus fordulat során azt eredményezte, hogy véget ért a szabadidő, a nemi szerepek autonómiája és egyenlősége, egy olyan ethoszt töröltek el ekkor, amelyet az egyenlőség és a szervezett erőszak hiánya jellemzett.” (Twilight of Machines. 2010) E neoprimitív jövőkép kialakulását felerősítette az a paleolitikus nosztalgia, amelyet Jared Diamond nemzetközileg elismert élettanprofesszor, biológus meghökkentő állítása alapozott meg. Mondván: az emberiség legrosszabb döntése az volt, amikor a vadászó-gyűjtögető életmódról letért, noha az volt a legtöbb ideig működő rend, szemben a mezőgazdaságon és iparon alapulóval, amelynek problémáitól szenvedünk (The Worst Mistake in the History of the Human Race. Discover, 1987. május).

A domesztikációval együtt jártak a gazdasági kényszerek, a civilizációt megalapozó mezőgazdasági életforma a felelős a szabadidő és a munka elválasztásáért, majd pedig az ipari forradalom növelte meg a társadalom szervezettségi fokát és gondoskodott arról, hogy az ember végletesen elidegenedjen ősi gyökereitől. A gép csupán logikus fejleménye volt annak a hatalmas változásnak, amelyet a növénytermesztésre és állattenyésztésre való áttérés katasztrófája okozott. Ez vezetett ugyanis a letelepedéshez, az a népességrobbanáshoz, az pedig exponenciálisan növelte a mezőgazdasági termékek iránti igényt, elvezetve az árutermeléshez, a hierarchikus társadalmi rendhez. A többit pedig már ismerjük. Egyszerűen szólva Zerzan nem a modernitás egyfajta megvalósulását veszi bírálat alá, hanem több ezer évvel a modernitás elé kíván visszatérni. „A válság neve nem más, mint a modernitás maga”, amely valójában egy totalitárius folyamat - írja (Against Technology and Other Essays. 2006). A civilizáció anarcho-primitív kritikája valójában a modernitás legradikálisabb elutasításával egyenlő, bár az utóbbi az előbbinek csak az egyik szakasza.

A megoldás ez volna: iPad helyett szakóca. A Zerzan ipari civilizáció elleni szöveggyűjteményéhez (Against Civilisation: Reading and Reflections. 1999) előszót író Kevin Tucker némileg tovább megy mesterénél. A pittsburghi Greensburg mellett egy erdei házban letelepedő Tucker az általa szerkesztett Species Traitor - amely „az anarcho-primitivista felkelők lapjának” nevezi magát - propagálja a szabotázst, a radikális állatvédelmi akciókat és az ipari létesítmények rongálását, amelyek elősegítik a civilizáció összeomlását, és utat nyitnak annak a „visszavadulási folyamatnak”, amely a természethez való visszakapcsolódás része. Tucker szerint a civilizáció egyedül úgy maradhat életben, ha növekszik, ezt viszont olyan eszközökkel teheti csak, amelyek végül halálát okozzák. E pont elérése azonban siettethető is, a prehistorikus fordulatot előbbre lehet hozni egy neoluddita élcsapat beavatkozásával. Az idézett könyv címlapjául egy növényekkel benőtt, farkasok lakta gyárcsarnokot választott, jelezve, milyen jövőképről is van benne szó. Az anarcho-primitivizmus kétségkívül katasztrofista ideológia, amelynek megvalósulása apokalipszis nélkül aligha elképzelhető el. A kérdés csupán az, hogy elegendő-e várakozni a Nagy Összeomlásra, amelyet követően az emberről végre leszakad a civilizáció terhe, vagy pedig késő-modern géprombolóként segédkezni is kell ebben?

Az indusztrializmus logikája könyörtelenül a különbségek megszűnése (ennek tipikus jele a biodiverzitás csökkenése), a centralizáció és az egységesítés, a természetes és személyes kapcsolatok háttérbe szorulása és a fogyasztói materializmus felé tart. Egyetértve Zerzannal (Future Primitive Revisited. 2012), mára már a természeten kívül, egy mesterséges technoszférában élünk, amely nemcsak a körülöttünk lévő, hanem a bennünk lakó természettől is elzárt minket. A vadság, a képzelet és a természetes vágyak helyére a haladás, ennek nyomán a szorongás, a félelem, a magány és az ellenőrzés lépett. Egy másik anarcho-primitivista szerző, Kirkpatrick Sale szerint a ludditák az ipari forradalom kezdeti korszakában megértették a technológia problémáját, és nem az időt akarták visszafordítani, hanem csupán nem akartak olyan életet, amelyet a gép kényszerít rájuk (Rebels Against the Future: The Luddities and their War on the Industrial Revolution. 1995). Nem babonás félelem, hanem saját életmódjuk védelme motiválta őket. A civilizáció elidegenítő jeleire szintén igencsak érzékeny Thoreau írja: „Két ellentétes ösztönt fedeztem föl magamban: az egyik egy magasabb [...] szellemi, spirituális élet felé vonz [...], a másik pedig egy durvább, vadabb, primitívebb életforma felé - és én mind a kettőt egyformán tisztelem.” Szellem és ösztön, avagy lélek és vadság. Mindkettő a gép ősi ellensége.

Az egyetlen szövetséges


Oswald Spengler 1931-es Gép és ember című írásában, amely tulajdonképpen A nyugat alkonya utószavának készült, érdekes megjegyzést tesz. Miután vélekedése szerint a technológia rendkívül specializálttá, bonyolulttá és hálózatosan összefüggővé vált, az ember számára ki- és megismerhetetlen szférává nőtt, így lényegileg ezoterikus jellegű. Méghozzá abban az értelemben, hogy monumentális világként az ember fölé nőtt: „a mesterséges világ befonta és megmérgezte a természetest. A civilizáció maga is gépezetté vált, és mindent gépszerűvé tesz”. Ugyanakkor - és itt jön a fordulópont - megfigyelte, hogy a nyugati ember betelt a technikával, a géppel kapcsolatos viszonyon a kifáradás jelei mutatkoznak, „az ember egyszerűbb, a természethez közelebb álló életformák felé fordul.” Homályos lázadás-sorozat veszi kezdetét, amelynek egyszerre jele a sztrájk, a találmányokkal szembeni csüggedtség, az ipari szabotázs, a szervezett formák felbomlása, a gépektől és a metropoliszokból való menekülés.

Talán nem véletlen, ha az általa leírt jelek leginkább a gazdasági válságok idején fordulnak elő. A magyar felmenőkkel bíró Ralph Borsodi (1886-1977) 22 évesen költözött el New Yorkból, és vált a nagy gazdasági világválság idején népszerű szerzővé, aki beszédes című könyveiben (The Distribution Age. 1927, This Ugly Civilisation. 1929, Flight from the City. 1933) a thoreaui simple-living gondolatát ötvözte az amerikai individualista anarchisták (Benjamin Tucker) és agráriusok (Thomas Jefferson, Henry George) nézeteivel. Halála előtt három évvel adott interjújában elmondja (The Mother Earth News, 1978. január-februári számban közölve), hogy a családi gazdaságokhoz, az otthoni iskolázáshoz és az önellátó életformához való visszatérés az egyedüli alternatívája az elosztáson, az iparosításon és a városiasodáson alapuló civilizációnak, amelyet a „legnagyobb tévedésnek” nevezett. A tömeges termelésen, a köztes kereskedelmen és a szervezésen alapuló életformából ugyanis hiányzik a személyes és közösségi emberi kapcsolat, állítja Borsodi, a deindusztrializáció hírnöke.

Hasonló gondolatokra jutott a 2013-ban az amerikai akadémia tagjává választott Wendell Berry (szül. 1934), a farmgazdaságok és a lokalizmus legtekintélyesebb elméleti és gyakorlati védelmezője. Az iparosított mezőgazdaság elleni heves érzelmeiről ismert szerző ’65 óta lakik Port Royal (Kentucky) melletti farmján, 2012-ben tartott Jefferson-előadásán így fogalmazott: „az iparosítás két legnagyobb törekvése célhoz érni látszik: az egyik az emberek ide-oda helyezése a technológia révén, a másik pedig a vagyon felhalmozása egy plutokrata kisebbség kezében.” A keresztény értékek, a real food-mozgalom, a családi gazdaságok és a helyi közösségek melletti kiállásáról ismert szerző azt írta másutt (The Agrarian Standard. Orion Magazine, 2002. nyár), hogy az iparosítás - mivel kizárólag a hatékonyság és a mechanikus működés érdekli - minden esetben az egységesítésre, a központosításra, a helyi jellegzetességek és különbségek megsemmisítésére törekszik. Egyfajta ipari kolonizációról van tehát szó, amelynek a természetes élőhelyek, a természetes közösségek állhatják útját.

Indusztriális dekolonizációra van tehát szükség, amellyel kapcsolatban Wendell Berry az újbaloldali Dissent magazinnak (2012. tavaszi szám) adott interjújában azt mondta, hogy elértük a korlátlannak gondolt növekedés természet által szabott határait. Rögtön két példát is állított ezzel szemben: a szomszédsági viszonyt közösségük alapjának tekintő amish-eket és az embert környezetéből eltávolítani akaró gép ellen küzdő hajdani ludditákat. Legfontosabb mondata így hangzik: „A természet hatalmas erejű szövetséges, feltéve, ha őt és működését tiszteletben tartjuk. Ha ellene dolgozol, amint azt most tesszük, csakhamar szembetalálkozol vele.” Töprengésre méltó gondolat: a természet, mint a technológia elleni küzdelmünk egyetlen szövetségese.

A nagy gazdasági világválság óta az indusztriális korszak leáldozott, évtizedek óta információs társadalomban (Marshall McLuhan) vagy posztindusztriális korszakban (Daniel Bell) élünk, ahol a technológia és az ember viszonya még problematikusabb lett. Ráadásul a gazdasági válságok sem segítenek többé. A gazdasági élet realitásokhoz való visszavezetése helyett félmegoldások születnek, a tisztító viharok (vagy a rendszer sorsára hagyása) helyett a pénzügyi manipulációk folytatása és az info-technológiába vetett vakhit győzedelmeskedik. Nyomasztó diagnózisokból nincs hiány. Marcuse 1964-es cáfolhatatlan ténymegállapítását, mely szerint „a gép fizikai (csak fizikai?) hatalma nagyobb az egyén és minden egyes, egyénekből álló csoport hatalmánál”, egy sor gondolkodó pontosította. Jacques Ellul szerint (La Systéme technicien. 1977) az ember eleve csapdába esett, amikor a technika szolgálatába állt azért, hogy azt használja; kiút tehát logikai értelemben sincsen. Luwis Mumford úgy fogalmazott (A gép mítosza. 1970), hogy az Óriásgép, mint egyfajta mitikus gépezet, egyre szűkebb helyre szorítja az embert és környezetét. Az emberi tudat és mentalitás talán kezdettől fogva megváltozott a technológia használata révén, a természet rendje fokozatosan átadta a helyét a sterilizált környezetnek, a szociális sivatagnak. Annak a lelki homoktengernek, amelyet a virtuális valóság napjainkban csak még tovább terjeszt.

Ellul pontos megfogalmazásával élve a technológia tulajdonképpen nem eszközök összessége, hanem „abszolút hatékonyságú módszerek totalitása” (La Téchnique. 1954). A technika totalitárius jellege miatt a technológiai állapot meghaladásának lehetőségei több mint korlátozottak. A technológiai haladás visszafordíthatatlannak látszik, a technikai fejlődés leállíthatatlannak, mérsékelhetetlennek tűnik, miközben vívmányai egyre nélkülözhetetlenebbé is válnak. A Kaczynski-féle terrorizmus csupán lejáratni tudta a technológia-kritikát, győzelemre vinni semmiképp. A gépek elleni luddita agresszió és a gépeket használó emberek elleni erőszak nem keverhető össze. A kérdés az, hogy mi lehet a technológiai gyarmatosítás útjában álló egyetlen erő? A gép „a természet ellen irányuló legkörmönfontabb fegyver”, mondja Spengler, ám saját végzetét mégis zsákmánya fogja jelenteni: „a gépi technika a fausti emberrel pusztul el, s egy szép napon összeomolva feledésbe megy, a vasutak és a gőzhajók ugyanúgy, ahogyan valaha a római utak.” Poszt-apokaliptikus filmbe illő díszletek, amelyben a gépet végül legyőzi a természet.

A francia posztmodern filozófus, Jean Baudrillard az illúziókkal teli ’90-es évek elején gondolkodott el arról, hogy a technológiai civilizáció növekedése, amely korszakunkban már inkább média-szimulációk sokaságából álló hatalmas spektákulum, meddig folytatható, és mi lesz az, ami véget vet neki?

Termékek, technológiai eszközök, képernyők hiperrealitásává vált a minket körülvevő kultúra, amelyben már a képek által hordozott jelentés, illetve e képek terjedése mint olyan az elsődleges. A Baudrillard által leírt (A rossz transzparenciája. 1990, The Illusion of the End. 1992) ezredvégi radikális illúzió sok szempontból megfoghatatlan, nem más, mint a végtelen, vírus-szerű virtuális információ-áramlás örök horizontja. Állandósult „fehér zaj” (mint Don DeLillo azonos című disztópiája), nem szűnő elektronikus sistergés. A szétesés, az ezzel egyidejű terjedés s a mutációk sorozata fraktális kultúrát hozott létre, amelyben a jelentés fokozatosan elveszik, csak az elektronikus jel marad állandó. Baudrillard fő kérdése az, hogy bízhatunk-e abban, hogy képekkel túlstimulált, mesterségesen túlfogyasztásra kondícionált korunkban, ahol a technika és a virtuális terjedés megszünteti az ellentéteket, eléri-e azt a pontot az összegerjedés, a túlterhelés, hogy spontán összeomlás következik be? (Ennek volt oktondi, pop-paranoid kifejezése az ezredforduló Y2K nevű pszeudo-jelensége.) Válasza szerint egy apró szabálytanság, egy kis rendellenesség, múló zavarnak gondolt hibácska is felboríthatja mindezt, ugyanis „a véletlen baleset a rendszer perifériáján történik.” Akárcsak a zombi-filmek kezdetben komolyan sem vett náthaszerű járványa, amely itt-ott felüti a fejét, csakhamar azonban eléri a kritikus szintet, és felrobbantja a civilizációt. Baudrillard szerint egy olyan ironikus gesztus is előidézheti ezt, amikor például egy szimulált teszt (számítógépes, biológiai, vagy nukleáris, de tegyük hozzá: pénzügyi) véletlenszerűen élessé válik, és nem tudják kezelni (azaz ellenőrizni, lokalizálni, megfékezni). Az egyedi baleset vírus-szerű terjedés révén előbb járvánnyá terebélyesedik, és rövid idő alatt legyőzi a rendszert. Amely nem tud ellenállni, ugyanis a szimulákrum csírátlan, túlvédett, steril, eufémizmusokba burkolt világa már nem rendelkezik hatékony immunrendszerrel. A technológia és a tömegkommunikáció ugyanis minden véletlenszerűt, veszélyest, váratlant, egyszóval számára „rosszat” kiirtott a szimulákrumból.

A baudrillardi kultúrelmélet alapján tehát arról van szó, hogy vagy 1) egy belső hiba vált ki végzetes autoimmun-betegséget (önfertőzés), vagy 2) egy külső zavar sérti fel a szimulákrum testét, és a szervezetbe szivárogva elterjed, amely immunhiánya révén ebbe belepusztul (vírus).

H. G. Wells híres, műfaj-alapító művében, A világok harcában (1898) közismerten leigázzák a Földet a Marsról érkező megszállók, akik technikailag fejlettebb gépeikkel perzselik fel a bolygót, majd hirtelen mind elpusztulnak. A II. könyv 8. fejezetében olvasható rész szerint halálukat mikrobák okozzák, amelyek ellen szervezetük nem tud védekezni, ilyenek ugyanis nincsenek a Marson. A főszereplő közel merészkedik a földönkívüliek táborához, majd ezt látja: „hatalmas tér volt, itt-ott óriási gépek álltak benne [...] szanaszéjjel, néhányan felfordult hadigépeikben [...] némán, egy csoportban hevertek a marsbeliek - holtan! - belepusztulva azokba a rothasztó, kóros baktériumokba, amelyek készületlenül rohanták meg őket. [...] Belepusztulva - miután az ember minden erőlködése hiábavaló volt - a legparányibb lények gyilkos erejébe, amelyeket az isteni bölcsesség e földre helyezett.” Az ember évezredek alatt megtanult védekezni e láthatatlan lény ellen, ám a marsbéli megszállók még csak nem is ismerték őket, észrevétlenül a testükbe hatoltak és a fertőzés egyik pillanatról a másikra, váratlanul végzett velük.

Wells jelenete a technológia és a természet végső küzdelmeként is olvasható, annak allegóriájaként, ahogyan a két ellentétes világ összecsapásából a kiismerhetetlen, a csodás, a kiszámíthatatlan (értsd: matematikailag nem kiszámítható) és az észrevétlen kerül ki győztesen. Egy ilyen értelmezés szerint a természet nem más, mint a technológia végzetes kórokozója. A megváltoztathatatlan természet tökéletesen idegen maradt ugyanis a technológia számára (akárcsak a földi mikrobák a marslakóknak), melynek immunrendszere nem is ismeri ezt, így védekezésre képtelen vele szemben. A természet felülkerekedik a szimulákrumon, a vadság a civilizáción, a törzs a politikai rendszeren, a mítosz a racionális tudományon, a képzelet a fogyasztáson, a baleset a sterilitáson, a véletlen a kiszámíthatóságon, a róka a lakóparkon. Nincs okunk kételkedni benne, hogy az emberi képzelet technológiával szembeni szabadságharcában a természet lesz az az erő, amely az egyetlen szövetségesünk lesz.

De hová lettek a méhek?


A 2013-as Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon több díjjal is kitüntették Markus Imhoof A méhek világa (More Than Honey) című dokumentumfilmjét. A több kontinenst bejáró természetfilm szerint az elmúlt öt év során méhek milliói tűntek el a Földről. Idén augusztus közepén pedig a Time-ban Bryan Walsh címlapos anyagot írt Egy világ méhek nélkül címmel. Mindkét munka ugyanarra a következtetésre jutott, ami nem más, minthogy a tömeges méhpusztulás az ember hibájából következik be, és további meglehetősen negatív környezeti fejlemények előjele. A méhek tömeges pusztulására a ’90-es években figyeltek fel, Németországban és Franciaországban tizenöt év alatt negyedére csökkent a számuk, Közép-Európában populációjuk egyes helyeken az ötödére-tizedére zsugorodott.

Imhoof filmjének eredeti címe és Walsh cikke is utal arra, hogy sokkal többről van szó, minthogy hamarosan (természetes úton előállított) méz nélkül maradunk. Az asztalunkra kerülő ételek harmadát ugyanis a méhek porozzák be, amely rovarok ráadásul úgynevezett „sarokkő fajok”. Vagyis az ökoszisztéma kulcsfigurái, amelyek természetes porzási tevékenységük révén azon növények szaporodásáról gondoskodnak, amelyek az élőlényláncolat piramisának alján elhelyezkedve fenntartják a felettük elhelyezkedő rétegeket. A drámai csökkenésnek csak egyik oka a méheket sújtó járvány, amely paralízist, tájékozódási képesség-csökkenést okoz. A kipusztulás legfőbb oka a növény-védőszerek alkalmazása, ám ennél szerkezetileg sokkal nagyobb probléma a monokultúra és az élőhelyszűkülés. Hiszen nemcsak egyszeri, bár nagyarányú helyi rajpusztulást okoznak, hanem a drasztikus globális kiveszésért felelősek. (Egyes cégek már beporzásmentesen szaporodó növényeket és robotméheket fejlesztenek. Ez biztosan megoldja majd azt a problémát, amit jórészt ők maguk okoztak.) Az indusztriális mezőgazdaság beláthatatlan következményekkel járó károkat okoz a természetnek, amelyet a méhek eltűnése előre jelez.

A lepkék tömeges eltűnése szintén ugyanezen okokra vezethető vissza. A rétek és mezők virágait megtermékenyítő lények, a méhekhez hasonlóan, „ökológiai indikátorok”, amelyek érzékenyen reagálnak környezetük változásaira. A rovarirtó szerek alkalmazása mellett számuk rémisztő csökkenéséért leginkább a hagyományos családi gazdaságok felszámolása, a tarvágások és a „haszontalan” mezők és ligetek beszántása, beépítése a felelős. Miután azonban a lepkék beporzási feladatát nem veszik át más élőlények, csökken a mezei növénytársulások sokfélesége és száma, amely hamarosan érezteti hasonlóan negatív hatását a madarak világára. Ez pedig kihat a kisragadozókéra, az meg a nagyobb testűekére.

Vagyis a génmanipulált, monokultúrás termelési mód, a vegyszerhasználat és a civilizációnak nevezett indusztriális szféra területi terjeszkedése által okozott élőhelyszűkülés egyszerre felelős a pusztulásért. Azaz mi öljük meg a méheket. Ahogyan Heidegger fogalmazott a Kérdés a technika nyomán-ban (1953): a vízesésben erőművet, az erdőben tüzelőt, a hegyben vasércet látunk csupán, vagyis a természetet csak energiát hordozó, tároló, szolgáltató eszköznek tekintjük. Francis Bacon és Descartes vetése korunkban érik be. A felvilágosodás mechanikus természet-szemlélete holt anyagot látott a szerves környezetben, amelyet erőszakkal kell hasznunkra hajtanunk. „A modern technika [ugyanis] a természettől azt követeli, hogy energiát szolgáltasson, amit, mint olyat, el lehet vinni és fel lehet halmozni” - folytatja Heidegger. Így pedig nem kell csodálkoznunk azon, hogy „a mezőgazdaság jelenleg gépesített élelmiszeripar”, amelynek célja az azonos termékek tömeges előállítása.

Ez utóbbi, 1949-es idézete nyugtalanító módon úgy folytatódik, hogy mindez lényegileg azonos a haláltáborok iparosított gyilkosságával, városok blokád alá vételével, országok járvánnyal való megfertőzésével, a hidrogénbomba működésével. 1945 után a mezőgazdaság iparosítása többet tanult a harctéri eljárásoknál, mint gondolnánk. Ekkortól kezdve vetették be a még szűzen maradt földek betörésére a lánctalpas földgyalukat, és a vegyszerek terítése ettől kezdve folyt repülőgéppel. Mi ez, ha nem háború?

A méhek és a lepkék eltűnése a biodiverzitás vészes csökkenését jelzi (illetve okozza egyben), emögött egyértelműen az iparosított földművelés és a civilizáció terjeszkedése áll. Ám jó, ha tudjuk: a biodiverzitás, azaz a természet sokszínűsége végső soron filozófiai-egzisztenciális kérdés, csökkenése pedig metafizikai gond, sőt teológiai probléma! Tökéletesen megfogalmazta a Bad Religion 1990-ben, hogy mindezért a modern ember a felelős:

Modern man - evolutionary betrayer
Modern man - ecosystem destroyer.
Modern man destroy yourself in shame
Modern man pathetic exemple of earth’s organic heritage.


Egy valóságos „ökoszisztéma-mérnök”, a hód eltűnése, majd újramegjelenése viszont pozitív fejleményre enged következtetni. Miután a hód aktívan alakítja környezetét - a fák elrágásával gátakat épít, ezzel tocsogókat, „mesterséges” tavakat alakít ki -, számos más élőlénynek biztosít akaratlanul is élőhelyet, így a természetes élőlénytársulások központi alakja. Magyarországon 1865-ben pusztult ki a rágcsáló, amelyet bundája miatt és étkezési célból vadásztak. A Szigetközben azonban a ’80-as évek közepén újra feltűnt, majd a WWF a ’90-es években sikeresen visszatelepítette (hála érte). Az eredetileg természetvédelmi területeken visszahonosított hód 2011 nyarán végre ismét megjelent a Római-parton. Tanulság? - Százötven évnyi természettel szembeni emberi agresszió, energia-felhalmozás és iparosítás után újra itt a hód. Ahogy Horatius mondja: „Űzd ki vasvillával a természetet, mégis újra visszatér.”

(folyt. köv.)
(A jobbklikken a hozzászóláshoz regisztráció szükséges.)
Laziale | 2013. október 13.  | 12:23
# 1

Véleményem szerint a kényelmes és biztonságos életre való törekvés az ember alapvető tulajdonsága. A letelepedés, a technikai vívmányok, a specializáció mind-mind ebből a természetes fejlődési igény termékei, ezeket tömegesen eldobni, visszatérni az ősi gyűjtögető-vadászó életmódhoz pedig emberellenes, mint a minden ember egyenlő téveszméje.

 

Ennek az írásnak a létrejöttében feszülő ellentmondások is bizonyítják ezt. Nem is arról van szó, hogy a sokat szídott gépen készült az írás, és az elidegenítő interneten jelent meg egy blogon, hanem arról, hogy a szerző feltehetően munkaórán tucatjait ölte az írásba, az ehhez szükséges tudás, ismeret megszerzéséhez pedig életének nagy részét áldozta a bölcsészerte. Ezt az időmennyiséget természetközlei életmód mellett vadászattal, gyüjtőgetéssel, létfenntartásra kellett volna fordítania. Valószínű mind ő, mind a társadalom szempontjából ez pedig veszteséget jelent.

 

Abban van igazság, hogy a biztonságos és kényelmes élet hajszolása közben az emberiség elszáll, és már-már pont eredeti célját veszélyezteti. De az előbb említett igény ilyenkor tör felszínre, és terjed el a városi autózás helyett a dugódíj és a biciklizés, az ipari állattenyésztés helyett a bioélelmiszerek, hoznak meg dohányzásellenes döntéseket vagy terjednek el a fizikai adathordozók helyett az online felhős megoldások stb. 

 

Lehet, hogy a Kodak 50 ezer embert foglalkoztatott, az Instragram meg csak 15-öt, de a Google-hoz vagy a Facebookhoz hasonló, a világon gyorsan és sokat változtató cégek munkahelyek százezreit, millióit hozták létre indirekt módon. Közösségimédia-menedzserek, keresőmarketing guruk, online kampánymenedzserek, programozók, ügynökségi alkalmazottak stb. mind ennek a pár multinak köszönhetik a megélhetésüket.

 

Ironiával, megbocsájtással, a természettel és egymással szembeni tisztelettel kellene élnünk szerintem, az ember természetével szemben menő politika eddig mindig csak szenvedéshez, halálhoz, nyomorhoz vezetett.. 

Az alkotmányozás kezd igazán mulattatóvá válni.
A szalonképes konzervatív tudja, hogy a liberalizmus és más baloldaliságok olyanok, mint az iszlám: betérni lehet, kitérni azonban nem, azért halál jár.
What we now call “civil resistance" often takes the form of mass rallies and demonstrations, as in Prague in 1989 and Tehran in 2009. People also engage in strikes, boycotts, fasts, and refusals to obey the law.
Alain de Benoist's 1985 book length essay, The Problem of Democracy is now available from the Arktos publishing house. Outside of specialist circles, and certainly within English speaking countries, Alain de Benoist may not be particularly well known.
Reagan accomplished an historical remoralization — not in the sense of renewing morality, but in restoring morale.
Discussion of the political impact of social media has focused on the power of mass protests to topple governments. In fact, social media's real potential lies in supporting civil society and the public sphere - which will produce change over years and decades, not weeks or months.