„Vagyok pedig kormány embere a szónak azon értelmében, hogy kárhoztatok minden működést, minden elvet, melyek törvényes és hathatós kormányzást lehetetlenítenek.” gróf Dessewffy Aurél
Békés Márton | 2013. október 25.  | 10:00
Az utolsó felkelés - II. rész
A természet eltüntetésére a természet saját higiéniájával válaszol. Prérifarkasok szöknek be a városba, mosómedvék szaporodnak el a civilizáció buborékában, és visszatérnek a rókák.
Állatbűnözés?


1859-ben huszonnégy üregi nyulat vittek Ausztráliába, ahol az állat nem őshonos. A hamar szaporodásnak induló állomány egy idő után elszabadult, valóságos biológiai „piszkos bomba” vált belőle. Száz év alatt létszámuk négymilliárdra növekedett, a vadnyulak az eredeti telepítési régióból kiáramolva az egész kontinensen elszaporodtak. Mivel csak a dingókutya volt természetes ellenségük, inváziójukat semmi sem akadályozta meg, sőt, a kedvező éghajlat miatt nem ástak már lyukat, és a fákra felmászva annak leveleit is lelegelték. Miután sem az importált - majd szintén ellenőrizhetetlen szaporodásnak indult - ragadozók és a felhúzott háromezer-ötszáz kilométeres fal sem állította meg terjeszkedésüket, a légierő segítségével betegséggel permetezték őket. (Az esetet az 1972-ben készült The Night of the Lepus című vérnyúl-exploitation idézte meg.) Az ausztráliai Nagy Nyúlvész azonban nem egyedülálló a történelemben: a Baleár-szigetekről a rómaiakat szorították ki a nyulak. A természet szolgálatunkba állítása olykor súlyosan visszaüt, a biológiai kényszer felülkerekedik az emberi ellenőrzésen.

Az ember által behurcolt inváziós fajokra másik, időben és térben közelebbi példa az eredetileg csak Észak-Amerikában honos mosómedve esete. 1934-ben két párt vittek Németországba, amelyek hamar szaporodásnak indultak, majd a II. világháború végén leszármazottaik elszabadultak ketreceikből és elterjedtek. Így ma Németországban körülbelül 400-500 ezer példány él, amelyek már át-átcsapnak Lengyelországba, s mivel ritkán ugyan, de nálunk is láttak már mosómedvét, lehetséges, hogy egészen idáig ellátogatnak. A mosómedve, akárcsak az üregi nyúl, az ember közelében élve megváltoztatja viselkedését: a kedvező hőmérséklet és az élelemmel való ellátottság miatt nagyobb és okosabb lesz, tovább él és kevésbé félénk. Hozzánk szokik. Kanadában és az Egyesült Államokban a városi csúcsragadozónak számító intelligens mosómedvék már pincéken és garázsokon keresztül másznak be a házakba és fosztogatnak.

Egy kanadai állatvédő kijelentése szerint „az ember az invazív faj, nem a helyi állatvilág. Mi vagyunk ugyanis azok, akik a városi környezet terjedésével betolakodnak természetes élőhelyükre.” Lynn Clive Madarak támadják a civilizációt című írásában (Fifth Estate, 1985. nyár) úgy fogalmazott, hogy „a modern ipari-technológiai civilizáció a természet rendjének rombolásán alapul és ez is tartja fenn. Kíméletlenül benyomul a levegőbe és az állatvilág élőhelyére, valósággal kiszorítja a madarakat a levegőből. Olyan tükör-szerű épületeket húz fel például, mint a detroiti Renaissance Center, amely megzavarja őket és nekiütköznek.” Minél több repülőgép szántja fel az eget és minél több reptér foglalja el a mezők helyét, annál több a konfliktus. 2009-ben egy Airbus-nak kellett kényszerleszállást végrehajtania a kanadai ludak vonulása idején. Évente 28 milliárd dollárnyi az amerikai vadkár összege, amelyből csak a szarvas-ütközések másfél milliárdot tesznek ki.

Úgy érzékeljük, hogy az állatvilág jön közelebb hozzánk, pedig mi terjeszkedtünk ki. Stockholm szélén hullott gyümölcstől megrészegült szarvasok akadályoztak meg egy férfit háza megközelítésében, Brassó mellett és a Tátrában medvék lepik el a szemeteseket, így próbálva pótolni a téli álmukhoz szükséges gyümölcs-mennyiséget, miután az erdőket és a vadmálnásokat felszámoltuk. A londoni földalattin néhány éve rókát láttak utazni (a mozgólépcsőn jutott le a földalattihoz, majd beszállt a szerelvénybe), egy fajtársa boltból távozó hölgyet támadott meg a parkolóban. Németország vaddisznó-inváziótól retteg, tizenöt-húsz év óta Chicago környéke a prérifarkasok (coyote) paradicsoma lett, amelynek több mint kettőezer egyede a megfigyelők szerint olyan otthonosan mozog a városi környezetben, hogy elpusztulásuk leggyakoribb okát kijátszva, megtanultak zöld jelzésre átkelni a forgalmas utakon. 2012 tavaszán hegyi oroszlánt észleltek a Los Angeles-i Hollywood-feliratnál, Nevadába pedig nemrégiben visszatértek a medvék. Amerikában 2007-ben, kettőszáz évvel kipusztulásuk után, ismét felbukkantak az első hódok, majd megjelentek a borjúfókák és a régóta kiirtott vadpulykák is. A vadon kellős közepén élünk, őserdő van a szomszédunkban.

Thoreau írja, hogy az Államok északkeleti régiójában az 1700-as évek közepén (azaz a Walden keletkezése előtt száz évvel) nemcsak medve, hanem jávorszarvas, szürke róka és vadmacska is élt. Előbb a kíméletlen vadászattal vesztek ki az állatok, majd az emberi települések kiterjeszkedésével, a földek művelés alá vonásával, az út- és vasúthálózat bővülésével, az erdők megritkításával együtt csökkent és feldarabolódott korábban egységes élőhelyük. Thoreau erdei remetéskedését nem sokkal megelőzve, 1842-ben Dickens így írt New York-ról: „két terebélyes anyakoca trappol a fiáker mögött. Kandisznók féltucat arszlánból tömörült bandája most fordult be az utca sarkán, hogy nyomukba szegődjön [...] Ők a város utcaseprői. Senki se gondoskodik róluk, senki se eteti, hajtja, vagy fogja meg őket. Kora malackoruktól saját leleményükre vannak hagyatva [...] közvetlenül esteledés előtt csapatokba tömörülve csörtetnek fekhelyük felé, étkezve útközben is, végig az utcán, szakadatlanul.” Százötven év elteltével a helyzet itt-ott kezd hasonlóvá válni! Az emberi környezet spontán visszavadulási folyamatának frontvonala ugyanis a városokban, pontosabban az urbánus civilizáció peremén húzódik. A természet partizán-stratégiát folytat, ellenállása a rókák, vaddisznók és prérifarkasok beszivárgásán alapul.

A legutoljára kiirtott erdők, az ipari létesítményekkel beépített rétek, a bevásárlóközpontok kedvéért kivágott ligetek és az ingatlanfejlesztés nevében lecsapolt mocsarak visszavárják eredeti lakóikat. Noha a természetet üvegből, fémből és műanyagból készült steril épületek fosztották meg titokzatosságától, a kifürkészhetetlenség és az állati ösztön a köztük hagyott réseken mégis visszaszivárog. A fakitermelés hasznáért cserébe éjjelente barnamedvék kérik részüket a városszéli szemetes-konténerekből. Berlint tízezer vadkan gyűrűje szorongatja, amelyek egyedszáma az elmúlt negyedszázadban megháromszorozódott. Manhatten-ben, amelynek erdejét kétszáz éve vágták ki, tizenöt évvel ezelőtt láttak először szarvast, amely manapság már Queens-ben, Staten Island-en, Bronx-ban, sőt 2011 óta Brooklyn-ban is újra megvetette mind a négy lábát. Londonba a ’30-as években költöztek be a rókák, amelyek az emberi környezetnek hála (a városban néhány fokkal melegebb van, könnyen elérhető a táplálék, viszont hiányzik a természetes ellenség) mezei társaiknál tovább élnek. Harminchárom ezer példány él városi környezetben Angliában, a teljes róka-populáció 14%-a, s ebből tízezer Londonban lakik. Mára ott tart a folyamat, hogy ha egy róka beér a városba, akkor kicsinyeit már a városi környezethez szoktatva neveli fel. Egy róka nagyjából 80 kertnyi területen vadászik, de már korántsem csak alkonyat után. Nappal is beszöknek ez előkertekbe, sőt a nyitott ablakon bemásznak a konyhába is. Egy ilyen londoni esettel kapcsolatban mondta a következőket John Bryant (Human Urban Wildlife Deterrence, London): „úgy gondolom, hogy fiatal rókák csoportja tehette. Valószínűleg mind fiatal egyedek, és még nem éreznek félelmet. Bemennek a házba, ellopják a macska-eledelt és elalszanak a kanapén.”

A környezetvédő szervezetek által kipusztulásuk után több helyen visszatelepített, vagy éppen maguktól visszatelepedő állatok és az ember viszonyát elemezte Jim Sterba 2012-es könyvében (Nature Wars: The Incredible Story of How Wildlife Comebacks Turned Backyards into Battlegrounds). Amerika majdnem ott van, állapítja meg, ahonnan elindult, ugyanis az 1600-as évek közepétől az 1800-as évek végéig tartó tömeges kipusztulás után az állatok a XX. század második felében visszahódították egykori élőhelyeiket. Ennek egyik oka, hogy az elmúlt kétszáz évben visszanőttek az erdők (2007-re az 1630-as New England-i erdőség 87%-a nőtt vissza). Míg Kolumbusz előtt 50-400 milliónyi hód élt a mai Egyesült Államok területén, s számuk 1900-ra százezerre apadt, ma 6-12 milliót számolnak belőlük. Az 1500 előtti 30 milliós szarvas-létszámot mára 25-40 milliósra teszik. A szarvasok visszatérése ötszáz évig tartott, a hódoknak ehhez két évszázad kellett, a rókáknak pedig elegendő volt öt évtized - a folyamat örvendetesen gyorsul.

Az elmúlt negyven év tanulsága, hogy a szűkülő természetes élőhely, a hulladék vonzása és a zöldebb városok együttesen járulnak hozzá ahhoz, hogy ha mi nem megyünk a természethez, akkor előbb-utóbb az küldi el hozzánk képviselőit. Az urbánus környezethez szokó állatok viselkedése megváltozik (nem félnek az embertől, a ragadozók vadászás nélkül, gyűjtögetésből is megélnek, egyes medvék nem alszanak télen), bizonyítva, hogy az alkalmazkodás képessége az ő oldalukon áll. Olyannyira, hogy Nagy Britanniában egyenesen a városi róka (urban fox) kialakulásáról beszélnek. Nem tévedés ebben a természet visszacsapását látni, ahogyan teszi ezt Stephen DeStefano ökológus is 2010-ben megjelent Coyote at the Kitchen Door című könyvében, amelyben úgy vizsgálja a suburb-öt, mint az ember és a vissza-, illetve betelepedő állatvilág társbérletét. Az elmúlt fél évszázadban - írja - az amerikai otthonok átlagos alapterülete 940 négyzetlábról 2350-re nőtt, a suburb és az úthálózat látványosan a természet rovására terjeszkedett. Az állatok egy időre visszaszorultak, ám a további hátrálás helyett most már inkább előre lépnek. Felénk jönnek.

Amikor a kertvárosban leszáll az éj, a vadvilág népesíti be és veszi vissza azt a teret, amit a domesztikált civilizáció elvett tőle. DeStefano amerikai jelképként, a bátor úttörők és a túlélés ikonjaként szól a coyote-ról, amely a mosómedvével együtt arra figyelmeztet, hogy a természettől gondosan elzárt életünkbe egyre „szemtelenebbül” merészkedik be a természet. Virtuális és kereskedelmi csatornák kötnek minket a külvilághoz, környezetünkhöz és egymáshoz, a természet viszont valóságos utat talál hozzánk. Prérifarkasok szöknek be a burok alá, mosómedvék szaporodnak el a civilizáció buborékában. „Míg az erdős hegyeket és a vad vizek világát házainkkal és bevásárló-központjainkkal töredeztük szét [...] addig a prérifarkas itt van, kint vár minket a bejárati ajtó küszöbén” - írja DeStefano -, lerombolva ezzel a civilizáció mesterséges biztonságának illúzióját. A természet eltüntetésére és purifikálására, a modernitásnak erre a tipikus törekvésére a természet a saját higiéniájával válaszol. A prérifarkas kibírta a saját élőhelyéről való kiszorítását, átjutott az utakon száguldó járművek kerekei között, túlélte az évtizedekig tartó gyáva strichin- és cián-mérgezést, és újra itt van.

A folyamat Magyarországon is hasonló. 2009-ben egy vaddisznó lejött a Citadelláról, elcsatangolt a Lánchídig, majd a Petőfi-hídnál beleesett a Dunába. Egyik fajtársa 2012 nyarán Zamárdi strandján mártózott meg, egy másikat a Szilágyi Erzsébet fasorban ütöttek el. 2013 elején Salgótarján belterületén kóborolt vaddisznó-konda. 2012 októberében egy kíváncsi róka derítette fel Győr belvárosát, fittyet hányt a forgalomra elszaladt a városháza előtt. 2013 februárjában a rétsági játszótéren csoportosan ólálkodtak a rókák, ősszel Komlón láttak aranysakált (más néven nádi farkas vagy toportyánféreg). Amely egyébként 1942-ben kipusztult, de a Balkán felől (akárcsak észak felől a medve) ismét megjelent itthon, így kijelenthetjük, hogy ötven év után visszatért. A sor folytatható: az 1865-re kiirtott hód visszatelepítés révén újra honos Magyarországon; ismét megtelepedett északkeleten a szürke farkas, amelyből az első világháború után nem maradt egy darab sem; néha tartósabban jelen van a hiúz, amelyből pedig 1915-ben látták az utolsót.

Magyarországon az állatok városi környezetbe való betelepedése az elmúlt húsz év fejleménye. A verebek, galambok, denevérek, mókusok, egerek, sünök, sőt a menyétek jelenlétéhez is hozzászoktunk már, de a vaddisznó, a vörös róka, a nyest és a borz most veszi birtokba városainkat. Több hullámban jönnek. A vaddisznók létszáma húsz év alatt két és félszeresére nőtt, és lassan, de biztosan urbanizálódnak. Természetes ellenségük az emberi tevékenység miatt nem maradt, ráadásul rendkívül szaporák. Miután a veszettség elleni kampányok miatt a betegség megszűnt a magyar róka-populációban, amelynek a vadászokon kívül szintén nincs ellensége, inváziójának semmi akadálya nincs. A rókák a városokat övező zöld zónából elindulnak, és a vasutak mentén észrevétlenül beszöknek a városba. Óvatosan átlépik az ipartelek határát s máris a belterület közelében vannak. Már világos nappal is portyáznak városi környezetben, rendszeresen rájárnak a hulladékra, a gondos anyaállat az előző évi alommal együtt neveli kicsinyeit. A rókák már nemcsak a ritkán lakott településrészeken fordulnak elő, hanem bemerészkednek a kertvárosokba, lakótelepekre is. A szántóföldeket szegélyező fasorokat hátrahagyva a külvárosi rendező-pályaudvarok csalitosaiba vonulnak, majd egy hirtelen lépéssel a villamosmegállóban teremnek. Szépek, okosak, kíváncsiak és szívósak.

Minden bizonnyal 1762-ben lőtték ki az utolsó bölényt Erdélyben. Száz évvel ez után így összegezte egy vadász a fenséges állat tragédiájának okait: „szaporodó népség a termőföld hiányát kénytelen pótolni: mi miatt az őserdők gyérülni kezdettek. Továbbá marhával és kecskével mind belebb hatolván a vadonba, a szilaj bölény magányát felveré, melly az emberi zajos szomszédságból odább vonult s a szomszéd Kárpátok sivatagjaiba örökre eltűnt.” (Vadász- és Versenylap, 1858. 35. szám) Az emberi terjeszkedés és az élőhely-szűkülés miatt az alkalmazkodásra képes fajok azonban kitartanak, átlépik a természet és a civilizáció általunk önkényesen meghúzott határát. Bár az urbanizálódás fokával együtt nő az egyedszám, viszont csökken a fajszám, a városi vadállatok jelenlétének terjedése mégiscsak a természet sokszínűségének diadalát jelenti a civilizáció egyneműsítési törekvése felett. Az iparosítás másfél-két évszázadának alkonyát jelzi, hogy az indusztriális korszak által kiszorított állatok újra megjelentek. Az állatok visszatérése sorsszerű aktus, az utolsó felkelés eljövetelére figyelmeztető bíztató jel. Ne feledjük: nem a róka jött be a városba, mi foglaltuk el az odújának otthont adó erdőket és mezőket. A róka ugyanott maradt, ahol volt.

Engedd szabadon a vadont!


A környezetvédelem a globális felmelegedésre épült iparág számára olyan valami, ami legitimálja a széndioxid-kvótákkal való kereskedést. Azaz a semmi pénzzé tételét. A természet megőrzésére azonban nem azért van szükség, hogy a civilizációból időnként kimerészkedve egy-egy órára felüdüljünk a közeli erdőben, vagy hogy a turistáknak legyen mit fényképezniük táblagépeikkel, amik köztük és a sziklák között állnak. Hanem önmagáért fontos. Ezt a gondolatot először Aldo Leopold fogalmazta meg, aki a ’30-as évektől hirdette a biodiverzitás tevékeny megőrzésének szükségességét. Mindezt egy olyan holisztikus szemlélettel támasztotta alá, amely a természetet egymással összefüggő bioszférák bonyolult rendszerének tekintette. Felismerte, hogy a vadon nem pusztán rekreációs terület vagy vadászmező, hanem önálló jogon létező életterület. 1949-ben foglalta össze a Land ethic nevű etikai hozzáállást (A Sand County Almanac), következőképpen: „Valami akkor helyes, ha a biotikus közösség integritását, stabilitását és szépségét megőrzi. Minden más rossz.”

Egy 1967-es kutatás bizonyította (Robert MacArthur-Edward O. Wilson: The Theory of Island Biogeography), hogy a szigetekre telepedő nem honos fajok kolonizálják a térséget, és új ökoszisztémát hoznak létre. Minél nagyobb a sziget, annál szélesebbek a biodiverzitás lehetőségei. Ebből a gondolatból fejlődött ki a visszavadítás (rewilding) elmélete, amely szerint egy adott térség eredeti ökoszisztémáját kell stabilizálni-visszaállítani, ezt pedig - amint a sziget-teória is mondja - minél nagyobb és összefüggőbb, természetes élőhelyekkel lehet megvalósítani, ahol a középszintű ragadozók (coyote, farkas, mosómedve, róka) a biológiai egyensúly elsődleges fenntartói.

A mélyökológia (deep ecology) a ’80-as évekre kidolgozott elmélete szerint (Bill Devall-George Session: Deep Ecology. 1985) a természet megőrzése éppen az elsődleges létező, vagyis a természet szempontjából fontos (ez volna a fundamentális biocentrizmus), amely ott kezdődik, ahol a környezetvédelem abbahagyja. A leopoldi biocentrizmus alapján álló mélyökológia szerint a Föld egésze egyetlen összefüggő biológiai közösség, amelyben minden fajnak meghatározott és tiszteletreméltó szerepe van. Az ember, mint e biotikus közösség tagja, azonban nem áll a többi fölött. A mélyökológia a természet puszta megóvásán túl az eredeti természeti állapot visszaállítását tekinti feladatának. 1990-ben használták először a visszavadítás fogalmát, amikor Jennifer Foote a Newsweek-ben úgy írta le, mint azok törekvését, akik vissza akarják tekerni a föld óráját. Nyolc évvel később született meg a 3C elve (Michael Soulé-Reed Noss: Rewilding and Biodiversity. Wild Earth, 1998. ősz), az az elképzelés, hogy a visszavadítás során olyan védett, vad területeket kell kialakítani, amelyeknek egy nagy kiterjedésű magjuk van (core), az egyes területek átjárása biztosított (corridor), és megfelelő ragadozók (carnivores) felelősek a biológiai egyensúly fenntartásáért. Vagyis: minél nagyobb és egymással összefüggésben álló vadvédelmi területeket kell létrehozni, ahová az erdőket vissza lehet növeszteni, a kipusztult állatokat pedig maradandóan visszatelepíteni.

Időközben nemcsak a pleisztocén-rewilding törekvése jelent meg (Paul S. Martin: Twilight of the Mammuth. 2005), amely az utolsó jégkorszak végén megérkező homo sapiens sapiens előtti faunát állítaná vissza, vagyis a nagyemlősök és nagyragadozók világát restaurálná; hanem egy sor sikeres visszatelepítés is lezajlott. Kapcsolatot teremtettek a hatalmas amerikai és a kanadai nemzeti parkok között (Yellowstone to Yukon Conservation Initiative), a közép-európai vasfüggöny helyén zöld függönyt hoztak létre (European Green Belt), Ausztráliában visszanövesztették az őshonos növényzetet (Gondwana Link), ahogyan Costa Ricában az őserdőt (Guana Caste). Míg a védett területek aránya 1962-ben 3% volt, ez mára tizenkettő.

2009-ben Caroline Fraser Rewilding the World: Dispatches from the Conservation Revolution címmel úgy írt, hogy a környezetvédelmi mozgalom eredeti célkitűzéséhez kell visszatérni, vagyis napjainkban a megbontott ökológiai egyensúlyt már emberi beavatkozás révén kell visszaállítani. Amint a bevezetőben fogalmaz, a modern korban a fajok kipusztulásának aránya a normális százszorosa-ezerszerese, így fennáll a veszélye, hogy e század végére az ismert fajok fele kihal. Madarak nélküli reggelek és kiürült erdők várnak ránk. A természetes élőhelyek egységének megbontása és a biodiverzitás radikális csökkenése szoros kapcsolatban áll egymással, amely igencsak drasztikus távolabbi következményekhez vezet: „ha elveszíted az állatokat, elveszíted az ökoszisztémát, s ha elveszíted az ökoszisztémát, akkor vége a játéknak.” Végkövetkeztetése szerint a csupán szigetszerűen elhelyezkedő, töredezett élőhelyek nem biztosítják a biodiverzitás fennmaradását, így nagy természeti élőhelyekre van szükség, amelyeket vad-hidakkal kell összekötni.

Hogy a természetvédelmi területek ne legyenek pusztán „zöld múzeumok” (David Foreman), ezek olyan méretű növelése szükséges, hogy a legnagyobb testű emlősök is tartósan visszatelepedhessenek. A csúcsragadozók életterületének zöld folyosókkal való összekötése (például a pumáé és a párducé az USA és Kanada keleti részén) pedig az egykor összefüggő ökoszisztéma visszaállítása miatt fontos. Michael Soulé biológus szerint ezek hiányában az elkövetkező évtizedben a nagytestű ragadozók száma radikálisan csökkenni fog. A hiúz magyarországi visszatelepedését is az nehezíti meg leginkább, hogy megmaradásához egyszerűen nincs elég természetes környezet, míg a Yellowstone kibővítésének hála a grizzly medve és a farkas meg tudott maradni.

A világ visszavadításának kiáltványa - ezzel a címmel jelent meg George Monbiot környezetvédelmi aktivista írása a Guardian-ben 2013. május végén, amely Feral: Searching for Enchantment on the Frontiers of Rewilding című, idén megjelent könyvének esszenciája. Mint írja, negyvenezer évvel ezelőtt még a jégkorszakot túlélt állatok népesítették be Európát, amelyek közül tizenegyezer évvel ezelőtt az elefántot, a vízilovat, az oroszlánt, majd legvégül a bölényt is kiirtotta az ember a kontinensről. A környezetvédelem eredeti célkitűzésének kompromisszum-mentes képviselete ma azt jelenti - áll az ő könyvében is -, hogy a természet ősi állapotát minél hűebben visszaállítsuk. A zöld az új zöld.

A természethez való visszakapcsolódás, a természetes élőhelyek visszaállítása és a visszavadítás (egy újabb hármas jelszóval szólva: reconnect-restore-rewild) jól mutatja a törekvés restauráló jellegét, vagyis a civilizáció elleni élét. Nem véletlenül éppen a radikális természetvédő, öko-aktivista David Foreman fogalmazta meg Rewilding North America: A Vision for Conservation in the 21st Century című 2004-e könyvében. A biodiverzitás megőrzése, az őshonos állatok visszatelepítése és a visszaerdősítés nem mást jelent, mint a természet szabadon engedését. A tapasztalatok szerint ugyanis, amint abbahagyjuk a természet ellenőrzését, az feléled, és a maga törvényei szerint él. Miközben mind személyesen, mind társadalmi méretekben egyre kevesebb kapcsolatunk van a természettel, a visszavadítás nemcsak pozitív környezetvédelmi üzenetet közvetít, hanem radikális (éspedig antikarteziánus) filozófiai álláspontot is képvisel. Elűztük magunk körül és kiűzzük magunkból a természetet, a civilizációval együtt nemcsak a farkas és a vaddisznó leszármazottait háziasítottuk, de magunkat is domesztikáltuk. A természet-közeliség elveszítése azonban a természetes vadságról való lemondáshoz vezetett, ami emberi dimenziónkat csökkentette. A visszavadítás nemcsak a természetet, de minket is visszavezet eredeti önmagunkhoz.

Méregzöld


A vasútnak sok ellensége volt saját korában. A romantikusok az erdő csendjét és a szérűk színes virágait féltették tőle, a paraszti gazdálkodást folytatók az itatók szennyezésétől és a legelők eltűnésétől féltek. Amint az angliai bekerítések idején is keserűen mondogatták: ha valaki ellopja a libádat, akkor azt elfogják, de mit tehetsz akkor, ha a libáid alól a rétet lopják el? Heine szerint „a vasúttal semmivé válik a tér, s már csak az idő marad a számunkra”, ráadásul az információ-közvetítés azonnalisága már ezt is régóta elrabolni látszik (Paul Virilio: Az eltűnés esztétikája. 1980). Ugyanekkor a konzervatív Thomas Carlyle úgy írt, hogy az ipari korszak többet vett el a lelkünkből, mint amennyit anyagilag - azt is igencsak keveseknek - adott. Mindennek kortárs, baloldali hangszerelésű, nem kevésbé kritikus és igaz megfogalmazása így hangzik (Liberal Youth: Fejlődés. 2012):

Az uralkodó faj csak ennyire képes,
Két lábra állt már, de a keze még véres!
Kőbalta helyett fejlövés,
Pusztítást szolgál minden fejlődés.
Az információ már fénysebességgel fut,
De kenyér és igazság nem mindenkinek jut.


A fenti, XIX. század közepi német és skót romantikusokkal egy időben Thoreau is szkeptikus volt a technikai fejlődés újabb vívmányaival, főként a vasúttal, amely nemcsak a korszak modernizációjának szimbóluma, hanem a civilizáció terjedésének eszköze is volt. Emlékezzünk csak kortársára, a mi Petőfinkre, aki Thoreau erdei remetéskedésével egy időben, 1847-es Vasúton című versében az emberiséget fogva tartó láncokból olvasztott volna sínpárokat, hogy azok „mint testet az erek”, behálózzák a földet, és terjesszék a műveltséget. A vasút, amely ekkor Vác és Budapest között 43 km/h átlagsebességet ért el, a költő képzeletében megelőzte a repülő madarakat, a Napot, sőt az emberi gondolatot is. Az amerikai transzcendentális romantika legnagyobb alakja szerint azonban „az ördögi Vasparipa [...] patájával beszennyezte a Forró Forrást, és ő legelte le az erdőséget is Walden partjairól.” Majd feltette a kérdést, hogy „hol van a nemzeti hős [...] aki szembeszállva vele a Mély Hasadékban, és pöffeszkedő kártevő bordái közé döfné lándzsáját!” A természet rovására terjeszkedő civilizációnak útját álló ellenállás nem is csupán sejtelmes óhajtása fejeződött ki soraiban.

A környezetvédelmi szervezetek civilizációba való beépülése, elbürokratizálódása és az ipari társadalom logikájának való engedelmeskedése radikális lépésekre sarkallta azokat, akik rájöttek, hogy a lassú reformok és a hosszas egyeztetések helyett a természet azonnali védelmére van szükség. Az anarcho-szindikalisták azonnali cselekvése (action directe) hetven-nyolcvan év múlva radikális környezetvédő formában született újjá. Ahogyan Georges Sorel, a forradalmi szindikalisták teoretikusa a XX. század elején megfogalmazta: a burzsoá társadalom politikai-gazdasági kényszereivel szemben a tiszta és azonnali proletár-erőszak áll, mint a legvégsőbb forradalmi tett (Gondolatok az erőszakról. 1908). Amint nála, úgy a radikális öko-aktivisták esetében is (akiket gyakran ökoterroristáknak titulálnak) két engesztelhetetlen ellenség néz farkasszemet egymással. A frontvonal két oldalát kibékíthetetlen konfliktus konstruálja meg, az ipari civilizáció komplexuma az egyik, és a természet kompromisszum-mentes megvédésére felesküdött élcsapat a mások oldalon. További, és szintén nem véletlen hasonlóság, hogy amint Sorel nyomán a forradalmi szindikalizmus elutasította a burzsoá humanizmust és a parlamentáris (tehát a polgársággal együttműködő szociáldemokráciát), s nem kért a hatalmon lévők reformjából, úgy a radikális ökológiai mozgalom sem a bevett környezetvédelmi reformizmus híve. Míg a soreli iskola szerint „a sztrájkok gyakorlatából egy katasztrofális forradalom fogalma” születik, addig a radikális természetvédők szerint az ipari civilizációt megbénító tettek sorozata vezet majd a rendszer leállásához.

Az utcai barikád helyébe tehát az erdei úttorlasz lépett, az ipari szabotázst felváltotta az ökotázs (ecotage) számos találékony formája, a gyárfoglalás új formája a sintértelep megszállása lett. A ’80-as évektől szaporodtak el a súlyosan környezetszennyező ipari létesítmények elleni rongálások, az erdőirtások helyszínén végrehajtott éjszakai szabotázsok, a földgyaluk mozgásának akadályozása. Ekkor sokszorozódtak meg az állatkísérleteket végző laboratóriumok elleni „merényletek” (valójában a szenvedő állatok kimentése) és az állatszőrmét előállító (értsd: az állatok ezreit kegyetlenül megnyúzó) üzemek elleni váratlan támadások, amelyekért a különböző radikális állatvédő szervezetek (Animal Liberation Front, Animal Rights Militia, Earth Liberation Front, radikális vegán sejtek) voltak felelősek. A tetteket motiváló érzelmeket jól jelzi Christopher Manes könyvének címe: Green Rage: Radical Environmentalism and the Unmaking of Civilisation (1991). „Addig harcolunk, amíg minden ketrec üres nem lesz” - írták a falakra a símaszkos zöld militánsok. „A szőrme állatoknak való, nem gazdag idiótáknak” - szóltak a prémkabátot árusító divatüzletek kirakatára ragasztott plakátok. Halálra rémült kísérleti majmok képével fedték le „a szépség árát” eltitkoló kozmetikumgyártók utcai reklámhirdetéseit.

„A ketreces csirkegyárakban való tenyésztés joggal számít állatkínzásnak és kultúrbotránynak” - írta Konrad Lorenz 1971-ban. Amint Peter Singer négy évvel később megfogalmazta az „állatfelszabadító” mozgalmak elvi alapvetésének számító könyvében (Animal Liberation: Towards an End to Man’s Inhumanity to Animals): az állatokkal szembeni embertelenség beszüntetése egyszerűen azért fontos, mert az állatok szenvednek miatta. Ezekben az években alakult meg az Animal Liberation Front is, amely célzott támadásokat (direct action) hajtott végre. Megtorló fellépései főként vadásztársaságok, állatkínzók, tenyésztelepek, szűcsüzemek és gyógyszerkísérleteket folytató laborok ellen irányultak. A bezárt állatokat kiszabadították, a szenvedőket kimentették, a bántalmazást megtorolták, a további öldöklést megakadályozták.

Azóta a tétlenséget megelégelő egykori Greenpeace-aktivista, Paul Watson által vezetett Sea Shepherd a nyílt tengeren száll szembe a bálna- és cápavadász flottákkal, mások Afrikában vadásznak orrszarvú-vadászokra, az utcán vörös festékkel öntik le a több száz állat halála árán készült bundák viselőit, néha felfeszítik a kísérleti nyulak ketreceit, amelyeket a legújabb gyógyszeripari termékek tesztelésére használnának. Amint a radikális környezetvédőkről szóló A Kelet (The East, rendező: Zal Batmanglij, producer: Ridley Scott) című 2013-as filmben is megfogalmazódik: mindez csupán megtorló reakció, ellentámadás, a mérgezők mérgezése. A védekezésre képtelen természet érdekében véghezvitt válaszcsapás. Érdekes csavar, hogy az X-akták Leszáll az éj című részében (1994, első évad, 20. rész), amely Washington állam erdejében játszódott, ironikus módon úgy jelent meg mindez, hogy végül nem a szabotázsért körözött „ökoterrorista”, hanem maga a természet akadályozza meg a további a fakitermelést egy ismeretlen organizmus elszabadulásával.

A ’70-es években környezetvédelmi lobbizással foglalkozó David Foreman, miután megelégelte a hasztalan törvényhozási procedúrákat és az iparvállalatokkal történő finomkodó egyeztetéseket, 1980-ban társaival együtt megalapította az Earth First! nevű mozgalmat, amely eleinte erőszakmentes ellenállással (informálással, polgári engedetlenséggel, ülősztrájkkal) próbálta megakadályozni a környezetszennyezést és természetpusztítást. A szaporodó luddita-típusú szabotázsok és a radikálisabb fellépés után az FBI nyomozni kezdett a szervezet után, és 1990-ben egy arizonai akció után őt is elfogták, de nem találták bűnösnek. A szervezet túlzott balratolódása miatt Foreman egy évtized után otthagyta a csoportot, 2003-ban pedig megalapította visszavadítással foglalkozó profi szervezetét (The Rewilding Institute). 1991-ben foglalta össze tapasztalatait (Confessions of an Eco-Warrior). „A miénk az utolsó nemzedék, amely még választhatja a vadont, a tiszta levegőt, a zavartalan élővilágot és az erdőket” - írja, hiszen az ipari civilizáció természet ellen viselt nagyszabású háborúja egyre kisebb helyre szorítja ezt. A land-ethic könyvbéli radikális újrafogalmazása úgy hangzik, hogy az elsődleges, eredeti élet a vadonhoz tartozik, amellyel szemben a civilizáció a betolakodó. Foreman azonban tovább is megy, amikor úgy ír, hogy „a társadalom lobotomizált minket. [...] De a vadállatokat nem lehet ellenőrizni; háziasítani és megtörni persze lehet, de akkor többé nem lesznek vadak és szabadok. Hozzájuk hasonlóan nekünk is ki kell törnünk a társadalomból, és ismét vadakká kell lennünk.” Az állatok és a természet felszabadítása e logika szerint egyenlő a civilizáció embert elidegenítő hatásának megszüntetésével.

A hozzá hasonló radikális környezetvédő aktivisták inspirációjában úttörő szerepet játszott Edward Abbey The Monkey Wrench Gang című 1975-ös regénye, amely az Egyesült Államok délnyugati részén tevékenykedő csoport öko-szabotázsairól szól. A szépirodalmi mű valóságos gyakorlati kiskáté lett a technológiai haladás és az ipari fejlesztések, vagyis a civilizáció mesterséges szövetét terjesztő lépések ellen. A könyv címéből rövidesen fogalom és szimbólum lett, a címlap egyenesen cselekvésre szólított fel. Abbey könyvének borítóján ugyanis egy földgyalut szorongató csőkulcs látható, amelynek angol megfelelője a monkey wrench kifejezés. A regénybéli „csőkulcs-banda” számos hegyvidéki útépítést, vasútvonal-bővítést és erdőirtást akadályozott meg, az ehhez hasonló, de immár valóságos cselekményeket pedig hamarosan a monkey wrenching fogalommal illették. Az Earth First! mozgalom jelképe egyenesen az egymást keresztező kőbalta és csőkulcs lett, utalva a primitivizmus és a radikális természetvédelem együttes képviseletére.

A Foreman-szerkesztette, pont tíz évvel később megjelent militáns kézikönyv az Ecodefense: A Field Guide to Monkeywrenching egyfelől címében használta a „megcsőkulcsozni” kifejezést, másfelől bevezetőjét maga Abbey írta, felhívva „az amerikai vadont nap mint nap támadó ipari óriásgép” elleni tettekre. Foreman a bányászatot, az olajfúrást, a fakitermelést, a városi terjeszkedést, a lelegeltetést, a gátépítést, a vadonon átvezető útépítést és a vadászatot sorolta a természettel ellenséges tevékenységek közé, amelyekkel szemben az élőlények és a Föld védelme áll. Derrick Jensen ismert környezetvédő aktivista 2011-ben újabb gyakorlati kézikönyvet szerkesztett (Deep Green Resistance: Strategy to Save a Planet), amelynek előszavában úgy írt, hogy az indusztriális civilizációt nem lehet belülről megváltoztatni vagy jobb belátásra bírni, így kívülről kell ellencsapásokat indítani. „Ez a könyv arról szól, hogyan csapjunk vissza. Az uralkodó kultúra, vagyis a civilizáció megöli a bolygót, és rég elmúlt az az idő, amikor meg kell kezdeni a szükséges lépések megtételét azért, hogy megakadályozzuk minden élőlény elpusztítását.”

Ebből is láthatjuk, hogy a radikális környezetvédő gondolat nincs híján a katasztrofista perspektívának. Derrick Jensen 2006-ban két kötetben adta közre az Endgame-et, amelyben az indusztriális-technológiai civilizáció tarthatatlanságát és összeomlásának elkerülhetetlenségét vázolta fel. David Foreman pedig éppen az ő kérdésére válaszolta 2004-ben azt, hogy személy szerint nagyon is elképzelhetőnek tartja az ipari civilizáció összeomlását, aminek kirobbantó oka lehet járvány, gazdasági válság, a központi kormányok megbénulása, vagy éhínség. Ennek jegyében fogant a ’90-es évek közepének nagyhatású kultfilmje, a 12 majom (1995) is. Bár az elsődlegesen időutazós témájú moziban másodvonalban szerepelt csak az „ökoterrorizmus”, a film esztétikailag tökéletesen megragadta a radikális környezetvédelem és az azonnali visszavadítás törekvését. Nem csoda: rendezője Terry Gilliam volt, aki tíz évvel korábban a Brazilt alkotta, a forgatókönyvet pedig David W. Peoples írta, aki ’82-ben a Szárnyas fejvadász szkriptjéről gondoskodott. A történet szerint azért van szükség időutazásra, hogy a múltban meg lehessen akadályozni a 12 Majom Hadseregének állatkerti lakókat elszabadító akcióját, amelynek következtében egy vírus terjed el, a föld lakosságának nagy részét kiirtva.

A 12 majom emlékezetes képsorain elszabadult elefántok garázdálkodnak a sugárutakon, zsiráfok veszik birtokba az autópályák felüljáróit, majmok rohannak a külvárosban, és egy medve ágaskodik a sikátorban. Mindenütt a tettesek kézjele a falakon: vörös festékkel a 12 Majom Hadseregének tucatnyi makijának stencilképe és a „Mi tettük” felirat. Nem mellékes, hogy a ’95-ben őrült öko-gerillavezért játszó Brad Pitt négy év múlva a Harcosok klubjában alakította a fogyasztói társadalom biztonsága elleni támadásokat végrehajtó Káoszbrigád parancsnokát. Utóbbi sokat idézett szövegeinek egyike [ld. az első rész első mottóját] éppen egy posztmodern pre-neolitikum eljöveteléről szól, amint a vandál támadások is saját paleo-fantáziájának megvalósítását szolgálják. A két film közös pontja a másod-főszereplő személyén túl a fogyasztói társadalom kíméletlen kritikája. „Ott a televízió, abban minden benne van. Nézd, hallgasd, térdelj, imádkozz! Reklámok. Már nem termelünk semmit, nem is várják el tőlünk, minden automatizált. Akkor meg mindek kellünk?! Fogyasztónak! [...] Oké-oké, ha sokat vásárolsz, mintapolgár vagy, de ha nem vásárolsz sok mindent, akkor mi vagy - kérdem én, mi vagy? Elmebeteg! [...] Ha nem vásárolsz vécépapírt, új kocsit, turmixgépet, elektromos szexuális segédeszközt, agyba operált sztereó fejhallgatót, radarrendszerrel ellátott csavarhúzót, hanggal vezérelhető számítógépet...” - szól egy zavarodottan előadott kristálytiszta gondolatsor ’95-ben.

Luc Ferry híres Új ökológiai rend című 1992-es könyvében kíméletlenül kritizálta a környezetvédő mozgalmakat, mondván, némelyik irányzata (különösen a mélyökológia és a radikálisok) tagadja a modern liberális demokráciát, és a felismerhetetlenségig összekeveri az ezzel szemben álló különböző jobb- és baloldali gondolatokat. „Benne van egyrészt a föld szeretete, az elveszett tisztaság utáni nosztalgia és gyűlölete a kozmopolitizmusnak, a modern gyökértelenségnek, az univerzalizmusnak és az emberi jogoknak. [...] Bármilyen alakban jelenjék is meg, a mélyökológiát mindig a modernség gyűlölete, a jelenkor iránti ellenséges érzület vezérli. [...] A mélyökológia eszménye olyan világ, melyben a letűnt idők és a távoli jövendő lenne elsőbbséggel a jelennel szemben.” Luc Ferry megsemmisítőnek szánt kritikája leginkább abban éli ki magát, hogy a mélyökológiát gyermeteg módon számtalanszor a náci organicizmus és a kommunista kollektivizmus közös leszármazottjának nevezi. Szándékosan elfelejtkezve arról, hogy a mélyökológia éppenséggel - s ebben kétségkívül igaza van - a modern civilizáció személetmódja, ideológiái és tudományra alapozott eljárásai ellenében határozza meg önmagát. Az elméleti kritika azonnali és gyakorlati alkalmazását sugallja.

(folyt. köv.)

(Az első rész itt olvasható.)
(A jobbklikken a hozzászóláshoz regisztráció szükséges.)
Shenpen | 2013. október 29.  | 16:59
# 1
Szerintem érdemesebb magunkban felfedezni és helyreállítani a Természetet, nem a környezetünkben. Alapszabály minden férfinak: utánanézni, hogy mi a tesztoszteron, mit csinál, hogyan fejleszthető.  Többek között szerintem azért lett annyira népszerű az István, A Király, mert Koppány szerepe és Vikidál személyisége így kombinálva így gyakorlatilag egy maximális tesztoszteron-trip. A Homo Biologicus archetípusa, csúcspéldánya. És mondjuk szerintem ha nem is ennyire, de természetes a vágy, hogy szeretnénk kissé hasonlóak lenni. Erről majd egyszer tervezek részletes cikket írni, de az Art of Manliness és más weboldalak alapján azt mondanám, a  tesztszteron jellemzően a következőképpen fejleszthető, így a Homo Biologicus, a pogány, a barbár így önmagunkban részben megtalálható: 1) nehéz súlyok emelgetése 2) bátorságpróbák, kockázatos dolgok, pl. autóversenyzés 3) kihívás, versengés, versengő játékok és sportok, foci vagy teszem azt kártyázás a haverokkal 4) dominancia, becsvágy, uralom gyakorlása, nem feltétlenül \"elnyomó\" módon, de egyrészt önmagunkon (pl. szorgalmasan dolgozni egy távoli célért, impulzív dolgok kerülése) és tárgyi környezetünkön uralkodás (pl. rend legyen a műhelyben, tisztaság nem annyira fontos, de a rend igen), másrészt ha civilizált és úri módon is, de keresni a lehetőséget rang és státusz-versengésre, diadalmaskodásra, győzelemérzésre, \"dicsőségre\" pl. sportokon vagy más civilizált versengési formán keresztül 1) - 4) gyakorlatilag tökéletesen megvalósítható valamilyen küzdősport komoly, versenyszerű gyakorlásával - ma a hormonálisan természetes módon funkcionáló ember, a pogány, a barbár, az ősember, a Homo Biologicus legjobb példányai pl. a bokszolók vagy ketrecharcosok, 5) rendszeres nemi élet, ugyanakkor az önkielégítés kerülése 6) napfény, vagy más D vitamin forrás (segíti a tesztoszterontermelést, segít kerülni az introvertáltságot) 7) viszonylag \"paleo\" étkezés, nem feltétlenül a kenyérrel vagy krumplival van a baj (ebben igaza van az Indexre író profnak), hanem a finomított cukorral, kólával, sütivel, inzulérzékenység alacsonyan tartása, elegendő fehérje és zsírbevitel, kevesebb szénhidrát bár nem paleo-fanatikusan, de a lakjunk jól főleg a hússal c. logika oké 8) odafigyelni a testtartásra, testbeszédre, mert visszahat a hormonális rendszerre: alapvetően az a lényeg, hogy torkot, mellkast és ágyékot nem védeni, szabadon hagyni, feltárni (lábak nem összezárva, enyhe terpeszben, kar oldalt, nem elől, nem keresztben, fej nem lehajtva stb.) ez kifele is önbizalmat sugall, de befele is megdobja a tesztoszteront ld. pl.  http://www.businessinsider.com/power-pose-2013-5?op=1 9) ha van rá lehetőség, akkor nem csak - mint az rám sajnos jellemző - 1 : 1 barátságokat kialakítani, hanem barátainkból valamiféle törzset, bandát, klubot alkotni, mert az ember biológiailag ilyenféle \"törzsi\" életre van kialakítva 10) ha eljön az ideje, igenis akarni gyerekeket Ez jó eséllyel nem minden, de abból a sok mindenből, amit online olvastam, még ezek tűntek a leghasznosabb tanácsnak arra, hogy belül, önmagunkban, a saját hormonjainkban hogyan hozzuk vissza a Természetet.
butapesti | 2013. november 2.  | 18:38
# 2
A vaddisznó minálunk nem olyan feltűnő jelenség. A közélet tele van velük!
Az alkotmányozás kezd igazán mulattatóvá válni.
A szalonképes konzervatív tudja, hogy a liberalizmus és más baloldaliságok olyanok, mint az iszlám: betérni lehet, kitérni azonban nem, azért halál jár.
What we now call “civil resistance" often takes the form of mass rallies and demonstrations, as in Prague in 1989 and Tehran in 2009. People also engage in strikes, boycotts, fasts, and refusals to obey the law.
Alain de Benoist's 1985 book length essay, The Problem of Democracy is now available from the Arktos publishing house. Outside of specialist circles, and certainly within English speaking countries, Alain de Benoist may not be particularly well known.
Reagan accomplished an historical remoralization — not in the sense of renewing morality, but in restoring morale.
Discussion of the political impact of social media has focused on the power of mass protests to topple governments. In fact, social media's real potential lies in supporting civil society and the public sphere - which will produce change over years and decades, not weeks or months.