„Vagyok pedig kormány embere a szónak azon értelmében, hogy kárhoztatok minden működést, minden elvet, melyek törvényes és hathatós kormányzást lehetetlenítenek.” gróf Dessewffy Aurél
VSZ: Szilvay Gergely | 2013. november 14.  | 10:00
Táncolni: premodern extázis
A tánc az időn kívüliség élményét kínálja, kilépés önmagunkból, szokások és rítusok elfogadása. Egyszerre fegyelem és a zabolátlanság legitimálása. Premodern extázis.
A keringőről a szalagavatók, a tangóról az Utolsó tangó Párizsban, a néptáncról általában a népi hagyományőrzés, valamint az unalmas színpadi koreográfiák jutnak a többség eszébe - annak viszont, aki lemegy mondjuk egy folkkocsmába vagy más táncos szórakozóhelyre, inkább a társaság, a csajok, a pasik és az önfeledtség. Elsősorban talán ez utóbbi. A tánc ugyanis, legyen akármilyen: az időn kívüliség élményét kínálja.

Minden tánc szól az önfeledtségről is, csak a keringőhöz, rockyhoz, tangóhoz, más latin táncokhoz nem kapcsolódik a népi hagyományőrzés képzete (legalábbis itthon nem). És az extázis sem ugyanolyan mértékben jellemző mindegyikre. A rocky például inkább könnyed lazulás, a tangó bensőségesen önfeledt, a bécsi keringő meg látványosan az időből való örvénylő kiszakadásról szól, amihez viszont jelentős tér szükséges.

A keringők örök klasszikusok, amolyan belépő táncok, ha bécsi keringőzni nem tudsz, semmit nem tudsz; a latin táncok túlfűtöttsége mindig is vonzó volt a mediterráneum iránt (talán kissé túlzó) rajongást mutató magyar közönség számára: ma a salsa és a zumba a divat. A táncházakban pedig egyeduralkodó a magyarpalatkai-kalotaszegi-vajdaszentiványi szentháromsága (ez egyébként nem válik a táncházak dicsőségére, mivel előidézi a 22-es csapdáját: nagyszerű táncrendeket, például szilágyságit, bonchidait, csíkit, küküllőmentit nem húznak, ezért nem is akarnak tanulni ilyet a táncosok; ezért nincs ilyen tanfolyam, ezért nem tanulnak ilyet, és ezért nem húzzák; marad a fenti háromság és a moldvai, időnként pedig unalmas csak ezeket táncolni. Élelmesebb táncház-szervezők ráállhatnának a sok, kevésbé népszerű táncrendre, hamar híre menne a városban, és ezek hívei meg tudnának tölteni egy folkkocsmát.

De miért táncolunk? Akár szalontáncokról, akár latin táncokról, akár néptáncról van szó: a tánc mindig kilépés önmagunkból, a másik nemhez való viszony alakítása, kapcsolatba lépés, szokások és rítusok (azaz formák) elfogadása és elsajátítása, ugyanakkor a zabolátlanság legitimálása is. Fegyelem és önfeledtség egyszerre, a kettő feszültségében és harmóniájában.

Mondhatnánk, hogy a tánc reakciós dolog: a férfi vezeti a nőt, a nő alkalmazkodik, hagyományos szerepek, megtanulandó rítusok... De hát táncolni nem csak reakciósok szeretnek, úgyhogy az ilyen meghatározás a provokatív élén kívül inkább csak egyes fogalmak jelentésének túltágításához vezet. És bár a magyar néptánc a férfit körültáncoló, körülforgó nővel (Nap-Hold viszony) a szimmetrikus táncoknál (ahol férfi és nő tükörben ugyanazt táncolja) akár még reakciósabbnak is számíthatna mondjuk a gender-elmélet radikálisabb híveinek szemében, a táncot emancipatorikus alapon betiltani szándékozó mozgalmárokkal mégsem találkoztunk, remélhetőleg nem is fogunk (úgyhogy e szívünknek egyébként kétségkívül szimpatikus felvetést nyugdíjazzuk).

Amúgy sem biztos, hogy az az emancipatorikusabb tánc, amelyikben a két fél ugyanazt lépi, azaz a nő másolja a férfit (bár lehet, hogy nem másolja, hanem eleve mindkét fél lépései ugyanazok). Az erdélyi páros néptáncokban a nő többnyire egyszerűen mást lép, más a szerepe, nem tükröz, hanem amellett, hogy a férfi vezeti, a saját táncát táncolja - ez éppenséggel amennyire alárendelődésnek magyarázható, olyannyira magyarázható mellérendelésnek is: a nő a saját, női táncát járja. Persze, ne gondoljuk túl a dolgot: a két fél jó esetben harmóniában kiegészíti egymást. Habár ezt az evidenciát le sem kellene szögezni.

Mindenesetre: a báli táncokkal tanulunk némi báli etikettet. A latin táncokkal is jár némi okítás a megszólítás-felkérés-bánásmód mikéntjét illetően. A néptánc-tanítás meg aztán teljes „szokásjog” tárháza (kéne, hogy legyen). Aki kicsit is elmélyed a táncokat körülvevő világban, hogy a táncok milyen szokásrendszerbe illeszkednek be, az arra is rájön, hogy a prűdnek és karót nyeltnek gondolt paraszti-falusi kultúra minden volt, csak prűd és karót nyelt nem. Legalábbis megvoltak a pajzánkodás legitim idői és helyei, csak meg kell hallgatni pár csujjogatást („Ez a legény olyan mulya, azt sem tudja, hova dugja / Megkérdezte az anyjától, elöl dugja be, vagy hátul”)! A tánc végső soron: előjáték. A néptánctól és az azt körülvevő kultúrától végképp idegen a puritanizmus! (Kálvin Genfben betiltotta a táncot.) A modern városi táncházban viszont már csak a régi, táncházakhoz kapcsolódó szokások töredéke importálódott, úgyhogy aki esetleg kényelmetlenül érezné magát a már-már platonikusan merev, egykori széki szokásrendszerben, az is nyugodtan székizhet eme szokásrendszer magára vállalása nélkül Budapesten.

Mit tud a tánc, amit más nem? A mai kor művészetélvezetére jellemző a kívülállás: elmegyünk a kiállításra, jobb esetben nem csak megnézzük, hanem be is fogadjuk a képeket, szobrokat, műveket; elmélkedünk rajtuk és élvezzük, ha hozzá tudunk szólni a keletkezéstörténetükhöz (képben vagyunk, mondhatnám, azaz fel tudunk vágni azzal, hogy az alkotóról és művéről értekezünk múzeumlátogató barátainknak). Ugyanez igaz a mozira és az irodalmi alkotásokra is. Rendben, utóbbi talán egy fokkal intenzívebb bevonódást tesz lehetővé, újra kell alkotnunk a regény, vers világát, stb. A következő fokozat a koncertlátogatás, már ha nem ülős koncertről van szó, hanem elszabadulhatunk és ugrálhatunk a közönség soraiban. A zenét azonban még ekkor sem mi hozzuk létre. A legteljesebb műélvezet talán az, amikor mi hozunk létre valamit. Az egyidejűség szempontjából pedig még mindig a közös zenélés (és az esetleges közönség) áll legközelebb a tánchoz.

Persze bálon és táncházban táncolni nem olyan művészet, mint a balett meg a versenytánc. De mégis alkalmat ad valamire, amit más alkotási formák nem tudnak: az aktív, egyidejű alkotásra és bevonódásra. Húzza a zenekar a magáét (legalábbis a táncházban), figyelve a táncosok igényeire; a táncosok pedig a zene ritmusára, felépítésére - és egymásra - figyelve táncolnak. Azaz: egyszerre szórakoznak és alkotnak. Elmúló alkotás ez, a pillanaté, de bármikor újraalkotható.

Van a táncban - legyen az akármilyen tánc - valami premodern: a modernitás előtt a művészet - főleg vidéken - sokkal inkább a koherens, organikus, ünnepekkel, rítusokkal tagolt, mindennapi életmenet szerves része volt, különféle megjelenési formái az élet ritmusához igazodtak, a helyükön voltak, és így nagyobb lehetőséget adtak az együtt-alkotásra, bevonódásra. Mondjuk úgy: sokkal inkább volt a művészeteknek funkciója, de nem a mai, mechanikus értelemben. Használták a műveket, de nem mai, utilitarista módon. Ez a fajta „alkalmazott” művészet, ami mégsem csupán funkcionalista, hanem az élet rendjéhez alkalmazkodik és alkalmat ad az együtt-alkotásra, együtt-teremtésre, azaz a bevonódásra, ma már egyre ritkább, s én premodern jelenségnek látom (ki tudja, lehet hogy a posztmodern újra felfedezte?). Azóta széttöredezett az életrendünk: nincs olyan szerves egységben a közösségi életünk, a munkánk, szórakozásunk, ünneplésünk. A művészetek is kiléptek ebből a viszonyrendszerből, autonómok lettek és kevésbé közösségiek. Nemhiába mondjuk: műélvezet; alkotó és befogadó. Ma a művészetet is fogyasztjuk és befogadjuk - sokkal inkább passzív módon, mint pár évszázada.

Nagy divatja van ma az objektivitásnak és a szubjektivitásnak, az első inkább jellemző a modernitásra, a második a posztmodernre. A kettő egymásra torlódva él tovább, a második az elsőre adott, kiábrándult reakció. Mindenesetre ma a magunk, közösségeink, országunk, történelmünk kívülről nézése a menő: tekints kívülről magadra, javítgasd, szerelgesd magad, légy önreflektív! Minderre szükség is van, hisz ha túl komolyan vesszük magunkat és nem tudunk kívülről tekinteni magunkra, könnyen besavanyodunk. Korunk egyik jelszava az önirónia.

Csak a nagy kívülállás divatjában gyakran el tudunk feledkezni a részvétel, a bevonódás értékéről. Az objektivitáson és szubjektivitáson túl: a személyességről. S épp ezt teszi a tánc: fenébe a múzeumi vitrinekkel, a lelakatolt múlttal, kilógatott képekkel! Vonódj be, táncolj a zenére, táncoltasd meg a párod! Légy része a zenének, a másiknak, érezd az illatát, tapasztald meg a mozgását, hozzátok szinkronba a mozdulataitokat, erőiteket egymáséval! A saját magunk kívülről figyelésére ott van a tánctanulás ideje, a lépéseken túl egy teljes mozgáskultúra elsajátításával, legyen szó akármilyen táncról. Táncolni nem lehet passzívan; a táncot nem befogadni, hanem létrehozni kell - újra és újra.

A táncolás ideje épp ellentéte annak, amit a Lopott időben látunk. A - néhol kissé szájbarágós - filmben szó szerint az idejük után futnak az emberek, mivel pénz helyett 25 éves kor felett az idővel kereskednek - míg a milliomosnegyedben száz meg ezer éveik vannak a gazdagoknak, a gettóban percekért és órákért is ölnek. De nem a kissé lapos társadalomkritikai mondanivaló itt a lényeg (bár a film alapötlete zseniális), hanem hogy abban az állapotban minden pillanatban az idődre és a halálra kell gondolni ahhoz, hogy tovább élj. A Lopott idő kidomboríthatta volna azt, amit az időhiány és az idővel való versenyfutás okoz: az önfeledtség hiányának társadalmát. Ebben a világban képtelenség agyilag kikapcsolni, mert állandóan a karunkon ketyeg, hogy mennyink van hátra.

Pedig a néptáncnak is ketyegett (ketyeg?) az ideje, hagyományos helyein, hagyományos szokásrendszerbe ágyazva már csak töredékesen van jelen. A gyűjtők igyekeznek megmenteni a még táncolni tudó falusi bácsikák tudását, hogy ha esetleg helyben nem is, talán a városi táncházak igényt tartanak rá. A XVIII. század, ami a paraszti kultúra (ami nem az ekkoriban felfutó felvilágosodás terméke) fénykora volt, már messze van. Az átmentésnek köszönhetően azonban az eltűnő néptáncot sikerült megmenteni a mának s talán a jövőnek, hogy időtlenségét továbbra is élvezhessék a táncolók. A magyar néptánc (a hozzácsapódott román és cigány tételekkel együtt) nem úgy túlfűtött, mint a latinok és nem olyan arisztokratikus, mint a báli táncok, kicsit sárba ragadtabb és vadabb a maga módján, ugyanakkor gyakran sokszor figura gazdagabb és szenvedélyben sem marad el azoktól. Mondhatnám: a néptánc életszagú.

A táncnak súlyos tétje van. Tánc közben a férfinak vezetni kell a nőt, figyelni a mozgására, a nőnek a férfira, azonnal reagálni a legkisebb jelzéseire; ellent kell tartani, meg kell tartani egymást, s miközben befelé, egymásra figyelünk, figyelni kell a többi párra, illetve ellent kell állni az időtlenség gyönyörét okozó centrifugális erőnek, ami el akarna szakítani minket egymástól. Mert a táncolás ideje: figyelés egymásra, ezzel együtt az időtlenségbe lépés, a hétköznapi egykedvűségről való megfeledkezés ideje, figyelem és önfeledtség alkotó feszültsége; legyen szó a keringő patetikus dagályáról, a moldvai körtáncok közösségi, monoton extázisáról (volt honnan meríteni a Vágtázó Halottkémeknek); a minimalista széki lassú, kívülről unalmas, belülről intenzíven megélt, összeborulós intimitásáról vagy a kalotaszegi forgás sodrásáról. A tánc: megfeledkezés az időről, elmerülés a másik szemében, illatában, ünnepteremtés a hétköznapokban. Premodern extázis.

(Képünk 2013-ban, Kalotaszentkirályon készült.)
(A jobbklikken a hozzászóláshoz regisztráció szükséges.)
Az alkotmányozás kezd igazán mulattatóvá válni.
A szalonképes konzervatív tudja, hogy a liberalizmus és más baloldaliságok olyanok, mint az iszlám: betérni lehet, kitérni azonban nem, azért halál jár.
What we now call “civil resistance" often takes the form of mass rallies and demonstrations, as in Prague in 1989 and Tehran in 2009. People also engage in strikes, boycotts, fasts, and refusals to obey the law.
Alain de Benoist's 1985 book length essay, The Problem of Democracy is now available from the Arktos publishing house. Outside of specialist circles, and certainly within English speaking countries, Alain de Benoist may not be particularly well known.
Reagan accomplished an historical remoralization — not in the sense of renewing morality, but in restoring morale.
Discussion of the political impact of social media has focused on the power of mass protests to topple governments. In fact, social media's real potential lies in supporting civil society and the public sphere - which will produce change over years and decades, not weeks or months.