Azon töprengek, vajon tényleg elhiszi-e a kormányt nem váltó össze(?)fogás néhány órával ezelőtti miniszterelnök-jelöltje, hogy az európai demokratikus hagyományba illeszkedő lépés nyíltan megtagadni a gratulációt a minden kétséget kizáróan demokratikus választásokon 2,1 millió szavazatot elnyerő és ezzel a parlamenti mandátumok biztos többségéhez jutó párttól és miniszterelnökétől.
E példa nélküli (elegendő csak az utóbbi kettő, vagy akár a fájdalmas 2002-es választás felidézni:
ezt,
ezt, vagy
ezt) gesztustalanság a magát demokratának, pártját pedig a hazánkat az "európai fejlődés útjára egyedül visszavezetni képes" erőnek nevező politikustól nemcsak antidemokratikus, hanem egyúttal politikai és történelmi hiba is. Politikai, mert Mesterházy Attilának lehetősége adódott egy valóban új baloldalt kiépíteni (amellyel sokáig úgy tűnt, hogy élni is kíván), és bár az e fölötti reményünk az igazán európai módon
kikényszerített összefogósdival jelentősen csökkent, a választás éjszakáján végképp
el is veszett.
Mesterházy Attila - bár valószínűleg sokan vitatkoznának velem, hogy volt-e neki ilyen egyáltalán - a maradék hitelességét is elveszítette, nemcsak a Fideszre voksoló 2,1 millió szavazó, hanem valamennyi választópolgár előtt. Végül történelmi is, mert éppen az ilyen viselkedés teszi borzasztóan nehézzé a gesztusokat, a közhelyes árokásás helyetti megbékélést és a nemzeti konszenzust legfontosabb ügyeinkben. Nehézzé teszi, de nem lehetetlenné, ezért abban az egyben bízhatunk, hogy az érthetetlen lépésnek egyetlen haszna talán lehet: még magasabb erkölcsi pozícióból teszi lehetővé a valóban közös értékekről folytatott értelmes párbeszédet az elkövetkező négy évben.
Mesterházy Attilának tehát nem akarunk, és nem is tudunk gratulálni, de a magyar demokráciáért érzett felelősségünkből adódóan is őszintén reméljük, hogy akárki is végez a második helyen a következő országgyűlési választásokon - vagy a még mindig kérdéses választókerületben -, nem követi el még egyszer ezt a súlyos hibát.
(Illusztrációnk Index-fotó.)
