Miután a kereskedelmi fecsegés és a marketing-mantrák beborították a falakat, ismét meg kell tanulnunk jelszavakban fogalmazni és kiáltványokban beszélni. Olvassuk el a várost!

Murs blancs - peuple muet!
[= Fehér falak - ostoba emberek]
1968-as falragasz

KAMERÁVAL MEGFIGYELT TERÜLET
Bárhol

Ha Szerb Antal ma kalauzolná marslakóját Budapesten, bizonyára megmutatná neki az ostrom során keletkezett, lövedék ütötte nyomokat a körúton, egy-egy ’56-ban eldördült géppisztolysorozat félreismerhetetlen nyomait, a falakat borító enigmatikus jeleket vagy lekopott plakátok centi vastag rétegeit. Ezek ugyanis a város emlékezetének - pontosabban a városnak, mint emlékezetnek - szerves részei. A metropolisz, a maga épületekre, utcákra és terekre kiterjedő sterilizációjával éppen ezeket igyekszik le- és eltörölni. Ez a vizuális amnézia okozza, hogy a város jelei a metropolisz árnyékában, zegzugos helyein, séta közben ismerhetőek fel és meg igazán. Többnyire nem mindig túl jó hírű és illatú helyeken.

A Pompeiben talált pikáns falvésetek is bizonyítják, hogy az ember eredendő késztetést érez arra, hogy ne csak lakja a várost, de üzenjen is általa. A falra festett 1956-os felszólítások (Ruszkik haza!), az 1968-cal egyet jelentő falragaszok és szlogenek (A barikád lezárja az utcát, de megnyitja az utat!) arról tanúskodnak, hogy egy nagyvárosban zajló forradalom - márpedig a forradalom alapvetően nagyvárosi jelenség - nem történhet falfeliratok nélkül. Méghozzá azért, mert a politikai forradalom mindig a hivatalos tájékoztatási csatornák vélemény-monopóliuma ellen is folyik, emiatt a nyilvánosság tereit használja fel saját gondolatainak közlésére. A forradalom mindig ír a falra.

Klasszikus falfelirat ma már ritkábban látható. Egyfelől a kereskedelmi célú üzenetek kisajátították maguknak a város függőleges síkjait és a reklámok képei mintegy túlragyognak mindent. Másfelől a térfigyelő kamerák miatt kockázatossá is vált egy-egy jel elhelyezése. Nem volt ez mindig így. A ’80-as évek második felében és a ’90-es években számos olyan falfelirat született, amelyek többségének már nyoma sincs. Pedig ezek a város használatának bizonyítékai voltak. Azé, hogy nemcsak lakjuk a várost, de nyomokat is hagyunk rajta.

Mindez nem jött volna létre a korszak szubkulturális robbanása nélkül: együttes-nevek a tűzfalakon, jelképek az aluljárókban, omladozó házfalak korai graffitijei. Lekopott, de felismerhető húsz-harminc éves szerelmi vallomások padokba karcolt vésetei, a punk-kultusz eltünedezőben lévő maradványai lakótelepek átjáróházaiban. Homályos politikai utalások és a szigetelőanyag mélyére vájt tőmondatok. Jelek, kódok, urbánus fosszíliák, a városi régészet becses leletei. Nem mások ezek, mint a modern vizuális kultúra pleisztocén korának dinoszaurusz-csontjai. Egy történelem vége előtti városi jégkorszak mementói, külvárosok nomádjai által maguk mögött hagyott, megfejtésre váró rúnák. Predigitális ősemberek rejtjelezett üzenetei a háztömbök között. Megint más szavakkal: „Huszadik századi jelek a falakon.” (Bonanza Banzai) Bizonyítják, hogy akkor is volt élet, amikor nem volt wifi. Amikor nem Instagramon, hanem a házfalakon hagytak nyomokat. Egy olyan korszak foszladozó emlékezete, amely ma több szempontból elképzelhetetlen és éppen ezért nagyon is elképzelt:

Padokon ültünk, tereken ittunk,
Este az utcán falakra fújtunk.
Ittunk a borból, loptunk a boltból,
Mindegy volt még, hogy Kretens vagy OI-kor.
(Fegyelmező részleg: Slepp)

Ezek a törzsi jelek, klán-kódok, fétisekre figyelmeztető és tabukat nyomatékosító hieroglifák többnyire rövidítések formájában adják hírül a térfoglalást és tömörítve közlik az alapvető információkat. Mindenek előtt megjelölik a teret, jelzik, hogy egy csoportosulás itt volt, erre vonult el. Tudatja más csoportokkal és a kívülállókkal, hogy ez immár birtokba vett és belakott territórium. Egy városi törzs szállásterülete, megfigyelési pontja, vándorlási útvonala. A „legpestibb” titkosírás, amit „a beton korszakok vándora, az éjszakai járatok túsza” (NKS) alkotott. Így válik a fal táblává és viszi a hírt, hogy voltak itt punkok (Dead Kennedys-logó, anarchia-jel, Sex Pistols, ETA, CPg, Punk’s not dead!), skinheadek (kettőskereszt, OI!), raverek/technósok (Can’t stop raving!, A hardcore techno örök), rapperek (RAP - háromágú koronával, 2PAC, ICE-T), rockerek (Pokolgép - a két P között lánccal, régi Tankcsapda-jel), hácések (BPHC, AMD), szurkolók (Fradi, UTE, Csak a Kispest!), graffitisek (tagek: SDO, PNC, Metal Kaos), deszkások (SK8) és jehovások (Bűneid zsoldja a halál!), stb.

És persze. ott van még számtalan más tartalom, köztük bölcsességek (Magyarázd el egy pontnak, hogy mi az a gömb - budai rakpart), ironikus feliratok (The Black Wall Street - Práter utca, Beverly Hills - Illés utca), hétköznapi ostobaságok (Buzi románokok [sic] - Jázmin utca). Külön csoportot képeznek és az urbán archeológia érdeklődési körébe sorolhatóak a téglába vésett rajzok és dátumok. Ezek közé tartozik például a hajdani belvárosi lóvasút, majd villamos vonalán álló váltóház őreinek kéznyoma a Múzeum körúti egyetemi épület klinkertéglás falán, vagy a Szigony utca egyik házfalára nyolcvan-száz éve felvésett nevek, dátumok és identitás-töredékek (VASAS, katonasapkás alak). Körülöttünk van megannyi kőbányai Lascaux és angyalföldi Altamira.

Mindezek egymásra rétegződve sajátos tapétaként borítják be a várost. Önmagukban bizonyítják, hogy míg a vízszintes írás (napló, könyv) magán-jellegű és személyes, addig a függőleges nyilvános és mindenkihez szól (vö. Vilém Flusser). Ez a „falak kiáltványa” (Fortunato Depero), általa lesz a betonfalból üzenőfal. Rácáfol McLuhanra, mert a média nem rabolja el az üzenetet, hanem csak hordozza azt, és úgy keletkezett, hogy a jelentés ne omoljon össze az üzenet közlésének pillanatában (ld. Baudrillard). A régi feliratok, karcolatok, vésetek és festéknyomok rétegződése, fraktális, kétdimenziós volta sajátosan hasonlít a korszak analóg információ-hordozójához, a VHS-technikához. A mágneses videokazetta és a falakon őrzött vizuális preneolitikum szimbólumainak egyedisége, szeszélyessége és azonnalisága párhuzamba kerül a rögzítés lenyomat-szerűsége miatt.

Komolyan fennáll annak a veszélye, hogy kerületről-kerületre kialakul „egy nyitott, fincsiskedő, laza, fogyasztásbarát miliő, ahol élni nem egy élet, hanem egy élmény” és a város speciális névvel megjelölt helyeiből „egy bárhol fellelhető, előállítható, megtervezhető tőkefelhő lesz, amelynek sok köze már nincsen saját történelméhez és csak rá jellemző szociális szövetéhez.” S a dohos hidegséget felböfögő bérházpincék átadják helyüket a síküveg irodaházaknak, a városban déltájt felkeveredő otthonos szagok pedig az illatozó brókereknek. A hepehupás macskakövet tükörsima aszfaltra cserélik. Lebomló meszelés helyett naponta tisztított üvegfalak - „Kávéházak helyén mítingek és szolik, Móricz Zsigmond helyett villába zárt prolik.” (Gutting Revue) Ezzel együtt eltűnnek a falfeliratok is. Pedig ezek a vertikális vendégkönyvek - amiket az egész város írhat és olvashat - alkotják a másik Budapestet, vagy inkább Budapest másikját. Azt a világot, amelyben a Moszkva tér, a Kontroll, a Tesó és a Fehér Isten is játszódik. Fősodratúvá válni soha sem akaró mélyáram, a túlvilágított metropolisztól dühösen idegenkedő árnyékváros.

Minden régi falfelirat melankolikus. Könyörtelenül alá vannak ugyanis vetve „az eltűnés esztétikájának” (Paul Virilio), a vakolattal együtt lehámlanak. Aki nagyon szerencsés, persze felfedezheti akár a várost elfoglaló szovjet csapatok bevésett üzeneteit vagy a rendszerváltás éveinek falfeliratait is. De számos rejtélyes firka és egyértelmű felszólítás keletkezik mai is, mint például a következők:

Visszaút nincs, a félelmet leszarjuk - Akácfa utca, filc
A megoldás a közösségekben van - Knézich utca, festékszóró
VIII KERT - Korányi Sándor utca, festékszóró
Az agg gyerekek elveszett ideje - Káldy Gyula utca, festékszóró
Mindennap 56 - Kazinczy utca, festékszóró
Csendesen élünk - Dob utca, festék
kill your local provident credit agent - Erkel utca, stencil

Az ezredforduló óta a falakat inkább stencil, matrica, felragasztható flyer, figuratív falragasz borítja (legötletesebb talán a légkalapácsos szurikáta a Baross utca egyik lakatlan házán). De a város egyre inkább metropolisszá válik, amelyhez nem illik, hogy a falak - legalábbis efféle üzenetek számára - médiumok legyenek. Márpedig a város nemcsak közlekedésre szolgáló tér, hanem közlési térség is.

A graffitik megóvása, műalkotássá nyilvánítása többször felmerült már (a legismertebb megoldás Banksy londoni stenciljeinek kiállítása, sőt az első magyar graffiti - jellemző módon egy Sztriptíz felirat - kiöntését is javasolták már a Belvárosban). Balázs Géza nyelvészeti szempontból dokumentálta a tömegközlekedés feliratait (Firkálások a gödöllői HÉV-en. 1983), Müller Rolf pedig nagyszerű könyvbe foglalta a rendszerváltás előtti évek rendszerellenes feliratait, amelyeket rendőrségi fotók rögzítettek (Titkok - Képek - Nyolcvanas évek. 2011). Beszél hozzánk a város, amelynek nap mint nap olvasható bizonyítékai a városi régészet kitüntetett tárgyai lehetnének.

De a városantropológia mintájára létrehozott városi nyelvészet számára is értékes források ezek a valóságos ősleletek. A falak repedéseiben, az ajtófélfákban és a vakolaton őrzött maradványokat vizslatva fedezhetjük fel a kelenföldi tájnyelv és a budafoki dialektus nyomait. Nem egyszerű street art vagy csupán a public art legközönségesebb, mindenütt fellelhető fajtájáról van szó, hanem városi népművészetről, vagy még inkább nyelvemlékekről. Számtalan újmagyar siralomról.

Heidegger írja a következőket az 1947-es Levél a „humanizmusban” című szövege legvégén: „A gondolkodás alászáll ideiglenes létezésének szegénységébe. A gondolkodás egyszerű mondásba gyűjti a nyelvet.” Vagyis a létezés megzavarodására a szellem azzal válaszol, hogy a nyelv tömör kifejezéseibe zárul. Talán a fővárosi falak is megannyi tovább nem osztható szótömbje, mondhatni nyelvi prímszámokkal kifejezett mondanivalója is ehhez hasonló folyamat eredménye? Miután a kereskedelmi fecsegés és a marketing-mantrák beborították a falakat, ismét meg kell tanulnunk jelszavakban fogalmazni és kiáltványokban beszélni.

Olvassuk el a várost!

(Képmontázsunk a szerző józsefvárosi és óbudai felvételeinek felhasználásával készült.)