Nyomtatás
Ablak bezárása
Újraalapítás
Békés Márton | 2010. május 26.
1956 "antitotalitárius forradalma" (Hannah Arendt) és 1989 megegyezéses rendszerváltása után 2010 egy helyreállító, csendes forradalmat indít útjára.
Az állam, a társadalom, a helyi közösség, a család és az emberi személység nem játékszer. Azok a nagy tervek és utópikus elvárások, amelyek a létező valóság radikális átalakítását célozták meg az elmúlt jópár esztendőben - nyolcban (húszban, hatvanötben?) -, tragikus következményekkel jártak. Ezek tapasztalata nyomán szilárd meggyőződéssé vált a magyar nemzet jelentős részében, hogy nem lehet felülről vezényelt reformdiktatúrával átalakítani egész szektorokat. Hogy több mint hiba infrastrukturálisan kiüresíteni a vidék Magyarországát. Hogy tilos politikai járadékosztó-hellyé változtatni a budapesti közlekedésért felelős állami vállalatot. Továbbá hogy nem szabad adókkal ellenösztönözni a gazdaságot, és végül bűn megbízható rendőri védelem nélkül hagyni mindannyiunk alkotmányos jogait. Utolsóként: nem lehet megölni a politikát azzal, hogy egy technokraták és kommunikációs spin doktorok felügyelte posztkommunista lápvidékre csaljuk az alternatívát nyújtó formációkat, és örökre belefojtjuk őket.

2010 tavaszán visszatért a politika Magyarországra, és kimúlt a Kádár-rendszer. Méghozzá az által, hogy a húsz éve ránk tapadó "posztkommunista állapotot" (Lánczi András) egy számára példátlan felhatalmazással végződő választás eredményeként a jobboldal örökre levakarhatja. A magyar politika súlypontja hosszas várakozás után a jobboldalra kerül, amellyel az egyedül kormányképes és a politikai realitások szempontjából egyedül releváns jobbközép pártszövetség korszakhatárt húzhat. Erre hatalmazták fel a választók, akik úgy döntöttek, hogy a rendszerváltás utáni hatodik voksolás alkalmával alkotmányozó többséget adnak a józan jobboldalnak. Ez után új korszak kezdődik, pontosabban az újraalapítás munkája indul el. Ahhoz azonban, hogy a posztkommunizmus vége ne legyen egyszersmind a poszt-posztkommunizmus kezdete, világos cezúrát kell vonni. 1956 "antitotalitárius forradalma" (Hannah Arendt) és 1989 megegyezéses rendszerváltása után 2010 egy helyreállító, csendes forradalmat indít útjára. Ez nem a rendszerváltás megtagadását jelenti, hanem ellenkezőleg: a teljes véghezvitelét. Az 1989-90-ben elvégzett két feladat - úgymint a diktatúra parlamentáris demokráciára cserélése és a tervutasításos rendszer piacgazdaságra váltása - után még két feladatot ugyanis el kell végezni. Ami előttünk áll, az az eddig megteremtettek tökéletesítése, korrigálása, helyenként visszaállítása lesz, és egy húsz évvel ezelőtt elmaradt adósság törlesztés, mégpedig a posztkommunizmus végleges eltakarítása.

Bíztató jel, hogy az Európában is egyedülálló mértékűnek számító választói támogatással felhatalmazott magyar jobbközép 2010-re megtalálni látszik helyét. Az Antall-kormány felemésztő belső vitáinak és az első Orbán-kabinet kényszerkoalíciós éveinek multával olyan centrális elhelyezkedésű, a néppárti szerkezetbe belenövő jobbközép formációt láttunk ellenfeleit magabiztosan maga mögé utasítani, amely a társadalom elég széles rétegei felé tud hitelességet és bizalomra való érdemességet felmutatni ahhoz, hogy magabiztosan és egyúttal a történelmi feladathoz mért alázattal meg tudja valósítani elképzeléseit. Mindehhez mára - jó tíz-tizenöt éves fejlődés és az elmúlt fél évtized érzékelhető fordulata óta - a megújult magyar konzervativizmus is tevékenyen hozzá tud járulni. Nem is egészen megújulásról, hanem újrafelfedezésről, újraalapításról van szó itt is, hiszen a (reformkor végétől a Rákosi-diktatúráig) hazai földön nőtt évszázados konzervatív eszméink újra-megtalálása és a nyugati civilizáció hasonló törekvéseinek szerves integrálása megy végbe. Pont a szemünk előtt. Ezen a honlapon is.

A progresszív felfogás gunyoros élcei és a negyvenöt+húsz éves baloldali hegemónia lekicsinylő gesztusai értelem nélkülinek hatnak akkor, amikor a jobbközép politikai dominanciája és a konzervatív szellem reneszánsza együtt, egymással párhuzamosan bontakozik ki. S kerül történelemformáló szerepbe. Meg kell szokni: a nagy dolgok ezen túl jobbról jönnek, a forradalmi változásokat a konzervatívok csinálják!

Mi, konzervatívok, és a hozzánk legközelebb álló, velünk nagyon gyakran jószomszédi viszonyba keveredő politikai barátaink, a jobboldaliak, leginkább háromféle történeti szituációba szoktak kerülni. 1.) A reformkonzervatívok, vagy "fontolva haladók" többnyire egy jó ideje zavarok nélkül működő, csupán apró javításokat, nagynéha óvatos reformokat igénylő rendet tartanak ellenőrzésük alatt. Az 1841-es Kelet népe Széchenyije és az első magyar konzervatív, a fiatalon elhunyt Dessewffy Aurél - 1849 után igencsak irigyelt - pozíciója ez volt. 2.) Amikor azonban bekövetkezik a baj, és kitör a régi rendet leromboló baloldali forradalom, az említettek közül sokan állnak a fehér zászlók alá. Molnár Tamás Amerikában élő katolikus magyar filozófus szerint pontosan azzal szülik meg magát a konzervativizmust (a megőrzés világnézetét), hogy a forradalom ellen állást foglalva reakciósok lesznek. A francia forradalommal szembe kerülő arisztokraták és Vendée parasztjai választották ezt az utat, miután a jakobinus rezsim felforgatta életük évszázados rendjét (jelül a Bourbonok kék liliommal díszített fehér családi lobogója és a kereszttel koronázott piros szív volt). 3.) A politikai viharokat és összeomlásokat követő romeltakarítás munkája már azoké, akik visszatérnek a "régi jó rendhez", de eközben nem felejtkeznek el levonni a tanulságokat sem abból a felfordulásból, amely után nem lehet minden ugyanolyan, mint régen. Az újjáépítés, a visszaállítás, a restauráció, a renovatió (más néven fel- és megújítás) akkor az igazi és akkor a legokosabb, ha az újralapítás aktusával kezdenek hozzá. Amikor a mindannyiunk által tisztelt alapokra rakódott szennyet letisztítjuk, az eredeti értékeket ismételten felismerjük, és így állítjuk helyre a rendet. Újra alapítva azt, ami arra méltó és érdemes.

A magyar történelem nagy újraalapító nemzedéke volt az, amely az 1918-19-es felfordulás és a trianoni országcsonkítás után talpra állította Magyarországot. 1921 és 1931 közé eső évtizedes miniszterelnöksége alatt Bethlen István kabinetje négy prioritást jelölt meg, amelyet ha lassan is, de sikerült megvalósítani. A program olyan világos és magától értetődő, hogy nincs okunk nem figyelembe venni az elkövetkezendőkben. Tehát. A társadalmi nyugalom helyreállítása, a "turbulens elemek" megfékezése, az "intranzigensek" elszigetelése és a zűrzavar idején vezető szerepet vállalók igazságos felelősségre vonása, továbbá a rend helyreállítása és a vagyonbiztonság állami garantálása. A gazdaság "szanálása", vagyis az ország likviditásának visszaszerzése, az államháztartási hiány mérséklése, a népszövetségi kölcsön törlesztése és a hazai ipar ösztönzése. A kultúrpolitika jelentős, fejlesztő célú anyagi támogatása, az oktatás-nevelés jövőbe való befektetésként kezelése. A külpolitika tengelyébe a kisantant-államok gyűrűjéből való kitörést, a nemzetközi bizalom visszaszerzését, a térségre gyakorolt befolyás növelését és a külhoni magyarok jogvédelmét állítani. Az újraalapítás munkája nyolcvan-kilencven évvel ezelőtt azért lehetett sikeres, mert az ország nemzeti erőforrásai fölötti döntések meghozása mérsékelt, higgadt, a realitásokat és a nemzeti érdeket összeegyeztetni képes erő kezében volt.

A rendszerváltás nagy várakozása, hogy a múltat (most fordítva) végképp el lehessen törölni, nem sikerülhetett, hiszen - G. Fodor Gábor szavaival - az 1990 utáni jelent még mindig nem önmaga vagy a jövő, hanem a hátrahagyott kommunizmus felől lehetett csak megközelíteni. Most valóban itt az idő arra, hogy ez másként legyen. Az első demokratikus kabinet és az ezredforduló idején regnáló első Orbán-kormány nehéz körülmények között véghezvitt úttörő kísérleteihez képest 2010-ben a társadalmi elvárások milyensége, a politikai klíma uralkodó széljárása és a balliberális szövetség kohéziója is jelentősen megváltozott. A polgári erőknek most könnyebb dolga van, még akkor is, ha az ország helyzete nehezebb. Egészen pontosan ugyanis nyugalmat, rendet, biztonságot, gyarapodást akar az ország, a haladás önhittsége pedig összeomlott, alásüllyedt a baloldal s a vele mindenkor szövetséges progresszív értelmiség. Úgy tűnik, most jobb feltételek között lehet folytatni a polgári korszak építését, amelynek során a magyar állam, a magyar nemzeti közösség és a rendszerváltáskor megalkotott parlamentáris demokrácia újraalapítására végezhető el, méghozzá a szuverén döntés, a mérséklet, a realizmus és nem utolsó sorban a közjó jegyében. Ehhez mára minden lehetőség adott: a felhatalmazás mennyisége, a megőrzés és a javítás együttes szükségessége és az ellenható tényezők gyengesége.

2010-től az újraalapítás munkája vár a jobboldalra. S most már elárulhatom, hogy ez a leglátványosabb és a legtöbb sikerrel is kecsegtető állapot a három konzervatív történelmi helyzet közül.

(Illusztrációnk az 1902-ben elkészült Országház kupolacsarnokát díszítő IV. Béla szobor képének felhasználásával készült.)