Akár látták előre megálmodói, akár nem, a Szabadság téri szökőkutat fürdésre használók nem állnak jól a Belváros új főutcájának. Egyáltalán: sehol nem mutat jól az ilyen.
A sajtó alapvetően jól fogadta, személyes tapasztalatok alapján az erre járók is kezdik "tulajdonba venni", valamint - néhány talán kevésbé sikerültnek nevezhető résztől eltekintve - tényleg minőségileg jobb közösségi tereket adott a pesti Belvárosnak az új főutca. Nem lévén városépítészek, a többi megítélését a szakmára és az időre bíznánk. Itt most másról lesz szó, viszont kicsit messziről futunk neki.
A szociológia régóta ismeri a városfejlesztési politikák nem szándékolt következményeinek jelenségét. Ilyen
például a magyar nyelvben "slumosodás" néven elhíresült folyamat, amely Tomay Kyra találó
megfogalmazása szerint
"egy öngerjesztő visszacsatolási folyamat, aminek végeredményeként egy építészetileg, fizikailag erősen leromlott állagú, túlzsúfolt terület jön létre, ahol hátrányos helyzetű, társadalmon kívüli csoportok koncentrálódnak." A jelenség oka általában a városi funkciók átalakulására vagy éppen tudatos átalakítására vezethető vissza. Nyilván nem mindegy, miről van szó, míg ugyanis az előző esetben a városvezetés kénytelen-kelletlen defenzív helyzetben találja magát, utóbbiban lehet, hogy egyszerűen túlbuzgó humánmérnökök és városfejlesztő guruk lobbierejének engedve maga idézte elő a bajt azzal, hogy teret biztosított az eredetileg talán nagyon kreatívnak tűnő átalakítási terveknek. Tágabb értelemben azonban mindig arról van szó, hogy egy változtatási koncepció nem várt, nem szándékolt hatást vált ki.
Tételezzük fel a jó szándékot, mert hát mégiscsak. Jelen esetben arról van szó: a Belváros új főutcát kap, aminek keretében - az eredeti elképzelések szerint az otromba szovjet
falloszt obeliszket ellensúlyozandó - "interaktív" szökőkutat építenek a Szabadság tér egyik felében. A beruházás megvalósul, a víz tényleg
Mózes és a Vörös-tenger találkozását idéző módon reagál a közeledőre. Csakhogy. Egy dolog a kreativitás, az innováció, az új térelemek megálmodása, és megint más az a bizonyos emberi tényező, amivel esetünkben nem számoltak a tervezők. Ha ugyanis végiggondolták volna, hogy a ragyogó térelemet Magyarországon építik be, biztosan lebeszélik eredeti vágyaikról a vizes funkciót álmodókat. Aki nyári napon munkaidő után járt már a szökőkút felé haza, tudja, miről van szó. Az V. kerület kellős közepén, az MNB, a Bankcenter, az amerikai nagykövetség, az egyébként a szélsőjobboldal abúzusának méltatlanul áldozatul eső hazatérés temploma és más, nyilvánvalóan elhanyagolható reprezentációs/nemzetgazdasági súllyal rendelkező épületek között szemtanúi lehetünk a magyar kreativitásnak, amint nem is annyira kiskorú pucérgyerekek tömegei, szüleik legnagyobb megelégedésére, önfeledten szaladgálnak a vízoszlopok között, több-kevesebb sikerrel kikerülve egy-két bankárt, diplomatát, alacsony beosztású köztisztviselőt. A látvány szürreális, és egyben tökéletes korrajz annak alátámasztásául, hogy miként lehet még mindig nagyon mellélőni egy eredetileg jónak tűnő ötlettel. Egy eredeti koncepció teljes félreértéséről a vizuális típusoknak katt
ide.
Elsőre meglepő személyes élmény volt, amikor két éve Rómában kellő erélyességgel közölte a rendőr, hogy a Viktor Emánuel emlékművet nem azért emelték, hogy egyik teraszán az ember a földre üljön. Túlzásnak tűnt, pedig nem az: vagy mindenkire rászólunk, hogy az épített környezet is megkíván bizonyos viselkedési normákat, vagy ne csodálkozzunk, ha a főváros kellős közepén fognak fürdeni a meztelen gyerekek.
(Illusztrációnkon a Szabadság téri fürdőzést megörökítő sajtófotó látható.)