Nyomtatás
Ablak bezárása
A Nemzeti Együttműködés Külpolitikája?
Varga Gergely | 2010. június 1.
Az új Országgyűlés megalakulása óta minden párt némileg elmozdulni látszik korábbi külpolitikai álláspontjától, amely esélyt adhat a közös nemzeti célok eddig hiányzó, konszenzusos képviseletére.
344 igen, 3 nem, 5 tartózkodás. Szűk néhány napos parlamenti vita után. A döntés nemzeti volt és együttműködést sugallt. Szűk néhány nappal a kilencven évvel ezelőtti magyar tragédia évfordulója előtt. Micsoda kontraszt a hat évvel ezelőtti, hónapokig tartó belpolitikai iszapbirkózáshoz képest, amelynek nyertesei nem, csak vesztesei voltak! Vajon a mostani történelmi jelentőségű döntés kivételes alkalom volt csak, vagy valóban fordulat következik a be a hányatott sorsú magyar kül- és nemzetpolitika történetében?

A kétharmados többséget szerzett jobbközép kormány biztos belpolitikai háttérrel veselkedhet neki a külpolitikai kihívásoknak. Ám bármilyen biztos felhatalmazást is tudjon maga mögött a kormány, az ellenzéknek továbbra is fontos szerepe lesz a külpolitika és általában véve az ország nemzetközi kapcsolatainak alakításában. Pláne az Európai Unió tagjaként, ahol a pártok hazai és brüsszeli képviselői szinte napi rendszerességgel érintkeznek uniós kollégákkal, üzletemberekkel, véleményformáló értelmiségiekkel. Közhely, de nem lehet elégszer hangsúlyozni: a sikeres külpolitika egyik alapfeltétele a közös, összehangolt fellépés és érdekképviselet.

A mögöttünk hagyott két évtizedben a magyar politikai élet szereplői érzékelhetően nem jeleskedtek ezen alapigazság megfogadásában. A paradoxon, vagy még inkább szomorú az, hogy miközben a külpolitikai kérdések túlnyomó többségében valójában hasonló álláspontot képviseltek a meghatározó politikai erők, addig a külpolitikai viták alapját képező kérdések határozták meg nemcsak a politikai diskurzust, hanem a cselekvést, pontosabban a közös fellépés hiányát. Habár a környező országokban a belpolitikai csörte olykor hangosabb a hazainál, külpolitikai, nemzetpolitikai kérdésekben általában villámgyorsan össze tudnak zárni. Nemzeti érdekből. Tanulhatnánk tőlük.

Természetesen ahhoz, hogy a külpolitikai, nemzetpolitikai kérdésekben ne beszéljünk százfelé százfélét, nem árt, ha az állandó vitákra alapot adó néhány meghatározó alapvetésben egyetértés, vagy legalábbis hasonlóság van a politikai erők között. Bár közel sem gondolom, hogy a kettős állampolgárság megszavazásával beköszöntött a boldog békeidő korszaka a kül- és nemzetpolitikai kérdéseket illetően, néhány pozitív fejleményre azért fel szeretném hívni a figyelmet. A jelen politikai erők mindegyike ugyanis szépen lassan egyfajta közös nemzeti minimum felé látszik konvergálni külpolitikai kérdésekben. Feledni látszanak azokat az elemeket, amelyekkel a magunk mögött hagyott évtizedben a leginkább ki akartak tűnni a többi politikai erő közül, s talán éppen ezért a realitások talajáról elrugaszkodva túlzásokba estek. Vegyük sorra a pártokat (az e tekintetben még szűz LMP kivételével).

Az MSZP, valamint a volt SZDSZ és holdudvaruk hat évnyi, felemás eredményekkel bíró uniós tagság után ma már talán elismeri, hogy az EU nem a "történelem végét" jelenti, sem pedig cukrászdanyitást Bécsben, hanem alapvetően a nemzeti érdekeknek egy újfajta, kétségkívül minőségileg más keretrendszerben történő érvényesítéséről szól. Persze e tekintetben sokat köszönhetünk északi szomszédunk néhány közszereplője kitartó munkájának... A Jobbik háza táján szintén észrevehetőek a középre húzás jelei. Azt lehet mondani, hogy a Jobbik programjában nem szerepel az euroatlanti szervezetekből való kilépés ösztönzése - amint Vona Gábor elnök néhány hete érvelt a televízió képernyőjén. Ez esetben viszont nem értem, hogy miért kampányolt a radikális párt képviselőinek sorában ülő Novák Előd és a Jobbik annak idején az uniós tagság ellen, méghozzá a kommunizmus, a nácizmus és az Európai Unió között egyenlőségjelet tévő plakátokkal? A március 15-i földvédelemről szóló, hangzatos szónoklat (gárdista bizottságokról és egyebekről) pedig valójában csendes visszavonuló volt a Jobbik korábbi, teljes földvásárlási moratóriumot fenntartó álláspontjától - az EU-ban alkalmazott gyakorlatok felé. A kormánypártokat sem hagyhatjuk ki a sorból. A korábbi évekre jellemző, Moszkva irányába meglehetősen - fogalmazzunk diplomatikusan - kritikus retorikája után komoly változást jelent és talán eredményeket rejthet magában a hazai jobbközép politikai erőknek a keleti gazdasági kapcsolatok fejlesztésének kormányprogramban is deklarált célkitűzése, amelynek komolyságát Orbán Viktor tavaly őszi orosz útja is megerősítette.

Mindez - még egyezer hangsúlyozandó - nem jelenti természetesen a külpolitikai viták lezárását. Afganisztán, Közel-Kelet, IMF, transz-atlanti kapcsolatok - csak néhány olyan terület, amely bőséges belpolitikai vitákra szolgáltathat alapot az elkövetkezendő években. Csupán annyit állítunk, hogy a magyar külkapcsolatok szempontjából néhány kétségtelenül meghatározó területen - pl. az EU-s kérdésekben, az orosz kapcsolatok és a nemzetpolitika területén - talán több lesz itthon a közös nevező. Különösen ez utóbbi vonatkozásban ennyivel nemcsak az itthoniaknak tartozunk, hanem határainkon túl élő nemzettársainknak is. Nemzeti érdekből, együttműködéssel. Trianon után kilencven évvel talán éppen ideje volt.