Nyomtatás
Ablak bezárása
Ne politizálj, kormányozz!
Békés Márton | 2010. október 13.
Az vörösiszap-katasztrófa indusztriálterrorizmusa utáni gyors kormányzati cselekvés megmutatta, hogy az ország jól döntött, amikor 2010-ben fél éven belül ismét nagy arányban a jobbközépre szavazott. Míg a kormány jól kormányoz, a jobboldalnak az is a feladata, hogy a kultúrában is megvesse a lábát.
"Ne politizálj, építkezz!" - adta ki a jelszót Móricz Zsigmond a '40-es évek elején, amikor a népi írók fejedelmeként a Kelet Népe című lapot egészen rövidesen bekövetkező haláláig szerkesztette. Az ünnepelt regényíró azonban nemigen értett a politikához, sem annak aktuális, sem a napi eseményeken túl lévő eszmei-szerkezeti értelmében. Kár volna azonban a - főként jónéhány konzervatív körében továbbra is a balosság gyanúja alatt álló - neves regényírót azzal vádolni, hogy jelszava a politika tagadását jelentené, netán a politika, mint olyan, emberi életből való száműzését óhajtotta volna. Sokkal inkább arról volt szó - méghozzá nagyon is konzervatív módon! -, hogy Móricz számos jobb- és baloldali, terv- és utópia-gyáros kortársával ellentétben a kulturális élet átalakítását nem a politika hatalmi dimenziójának segítségével képzelte el, hanem olyan élő, nemzeti organizmusként kezelte, amelyet szép lassan, a maga szerves menete szerint kell alakítani és gondozni.

A gondolat, amely Móriczot is foglalkoztatta, legalább száz, ha nem annál is több évre megy vissza. Emlékezzünk Széchenyi 1830-as évekbeli törekvésére, arra, hogy "a nemzet csinosodása" egyfelől intézményeink hol radikális, hol szerves átalakításával (előbbire példa az ősiség és más ósdiságok eltörlése, utóbbira a jobbágyfelszabadítás átgondolt megvalósítása), másfelől a "kiművelt emberfők" sokasításával, a gazdasági élet fejlesztésével, és egy sor új létesítmény bevezetésével (lóverseny, hitelbank, Lánchíd, malomipar, folyamszabályzás, fürdőkultúra, selyem-előállítás, stb.) lehetséges. A magyar jobboldali hagyomány igencsak keveset törődött a kulturális élettel azóta, amióta a Kölcsey és társai által megteremtett nemzeti klasszicizmus monolitikus tömbje a XX. század hajnalán elkezdett hasadozni. Ady már "új időknek új dalaival" tört be, s noha versei az elementáris magyar élmény autentikus ikonoklasztái, azért aki elolvassa nagyváradi és budapesti publicisztikáit, könnyen felismeri, hogy prófétánk száz évvel ezelőtti hírlapi cikkeiben bizony Jászi és nem Tisza mellett tette le a voksát. Mindeközben az I. világháború előtti konzervatív irodalmi életet a Petőfi Társaságba tömörült unalmas és fanyalgó írók képviselték. Az ellenforradalmat követő időszak sikeres Klebelsberg-kísérlete ugyan kormányzati pozícióból rendkívül sokat segített a nemzeti kultúrán, de a jobboldal "nagy írói" között csak Herczeg Ferencet és Somogyváry Gyulát találjuk. Hozzájuk képest a kommunista-kubista Kassák Lajos önéletrajza vagy a népi balos Illyés Gyula Puszták népéje ma is olvasható.

A '45 utáni átalakulások, és a generációk sorának életét meghatározó kommunista diktatúra teljes mértékben megsemmisítette a plurális, nemzeti kultúra kialakulásának lehetőségét; de az aczélos idők Lukács-keltetőjéből kinőtt nemzedék - a "mi" hatvannyolcasaink - hatása lényegében napjainkig megmaradt (amit nemrég Roger Scruton is megjegyzett). Politikai szempontból azonban már a Gyurcsány-féle refomdühöngés idején érezni lehetett az Értelmiség kifulladásának jeleit. Úgy is tekinthetjük a 2004-2009 közé eső fél évtizedet, mint az Új Gazdasági Mechanizmus szintén ötéves periódusa (1968-1973) politikai ontológiájának kései leszármazottját, hiszen mindkettőt a felvilágosult értelmiség és a vele együtt cselekvő technokrata elit progresszív refomkurzusa jellemezte. Az SZDSZ megszűnése és a társadalom baloldalból való tömeges kiábrándulása, valamint a jobboldal többszöri, magabiztos választási szereplése mutatja, hogy 2010-re véget ért a magyar politika történetének azon rendkívül hosszú, 65 éves szakasza, amelyet előbb a (szélső)baloldal, majd a balliberális klíma jellemzett. (Ehhez hasonló hosszú és valamilyen szempontból állandó ciklust csak I. Ferenc József 1849/1867 és 1916 közé eső uralkodása tudott produkálni.)

A hat és fél évtizedes baloldali-liberális rezsim politikai és kulturális értelemben egyáltalán nem maradt hatás nélkül. Mára ebből két, noha leomlóban lévő mítosz maradt. A baloldali politikusok és a velük szövetséges liberális értelmiségiek mitológiájának számos eleme ugyanis hitelét veszítette már. Megsemmisült például az a tévhit, hogy a magyar jobboldal homogén és következetesen fasiszta összeesküvők társasága (ez a mítosz egyébként még a nemzeti-demokratikus célokat kitűző Magyar Közösség 1947-es felszámolásának időszakából származik). Összeomlott az a történelmi tévedés is, hogy a baloldali célok jó törekvések, csupán a megvalósítással volt mindig a probléma. Ahogyan azonban a Kommunista Kiáltvány már tartalmazta a polgárháború és a szabad rablás történelmi haladásként való tételezését - amit Lenin és Pol Pot vitt véghez később -, úgy mára megkérdőjelezhetetlen tényként kezeljük, hogy a kommunizmus 1948 és 1989 között feltárta valódi arcát. Köszönjük szépen, nem kérünk belőle még egyszer; éppen ezért nem lehetséges a mai Magyarországon komolyan vehető szélsőbaloldali pártot szervezni. Két koholmány azonban makacsul tartja magát. Az egyik, hogy csak és kizárólag baloldali elkötelezettségű politikusok - pontosabban politikai technikusok, társadalom-mérnökök és hatalom-menedzserek, illetve közéleti kommunikátorok - képesek szakértő módon hozzányúlni a politika világához. A másik, hogy kizárólag a liberális értelmiség - az a bizonyos, 1990-től kezdve úgy tizenöt éven át sűrűn emlegetett "szürkeállomány" - képesített arra, hogy kulturális kérdésekben relevánsan állást foglaljon.

A 2010-es országos- és önkormányzati választás megmutatta azonban, hogy egyedüli kormányképes és ráadásul kormányozni is képes erő a mérsékelt jobboldalon van, s a társadalom széles közepe is felsorakozott a jobbközép erők mögé. A jobboldal számára most eljött a bizonyítás ideje, ahogyan Orbán Viktor nyilatkozott október 3-a éjjelén: "most jön a neheze." A két utolsó mítosz semmisül meg azzal, ha világossá válik: a kormányzás feladatát a jobboldal tudja legjobban ellátni, a kultúra pedig nem a liberálisok hitbizománya többé.

Egyfelől be kell bizonyítani, hogy a társadalom jól döntött, amikor hosszú idő után a jobboldalt olyan felhatalmazással ruházta fel, amellyel eddig senkit sem ajándékozott meg. Nyugodtan korszakalkotónak nevezhető ugyanis a jobboldal sikersorozata. 1867 és 1944 között nem volt a mai mércénknek megfelelő demokratikus választójog, és a mindenkori kormánypártok komoly központi - politikai, anyagi és közigazgatási - támogatás élveztek. Jellemző, hogy a kiegyezés és a nyilaspuccs közé eső hetvenhét évben alkotmányosan csak egyszer sikerült leváltani a kormány hivatalos pártját. 1945-ben és 1947-ben ugyan előbb a kisgazdák, majd összességében a demokratikus pártok győztek, de a fennálló nemzetközi és belpolitikai környezet miatt nem jellemezhetjük az igencsak rövid koalíciós időket a független és a szabad jelzőkkel. Így a magyar történelemben - és persze speciálisan 1990-2010 között - teljes mértékben egyedülállónak nevezhető, hogy egy párt demokratikus körülmények között egyedül (!) kétharmados többséget szerez az Országgyűlésben, majd hat-hét hónap múlva az önkormányzati választásokon is mindent visz. A Horn-kabinetnek ugyan szintén alkotmányozó többsége volt, de ezt az MSZP és az SZDSZ együtt érte el, 2002 után pedig a Medgyessy-koalíció ugyan győzelmet aratott az önkormányzati választásokon, de korántsem akkora arányban, mint a Fidesz idén októberben. A 2002-es után a 2010. évi volt a második olyan kommunális megmérettetés, ahol a kormánypárt győzni tudott. A Gyurcsány-beszéd elementáris blamázsát követő 2006-os önkormányzati választáson a Fidesz földcsuszamlásszerű győzelmet aratott, csupán Heves megye nem került ekkor a jobboldal ellenőrzése alá, az SZDSZ hanyatlása pedig ugyanekkor vált ténnyé. 2006 ősze után a Fidesz minden országos versenyt megnyert: 2008-ban a népszavazást, 2009-ben az EP-választást, 2010-ben pedig az Országgyűlésért és az önkormányzatokért folyó politikai tornát.

A jobboldal tehát az elmúlt négy esztendő során sorozatban már az ötödik megmérettetést nyeri meg. Eközben a baloldal pontosan ugyanekkortól kezdődő folyamatos lejtmenete egyre csak folytatódik. Az MSZP ugyanis fokozatosan elbizonytalanodott a Gyurcsány-éra hanyatlásával párhuzamosan, ráadásul kiesett a versenyből hű szövetségese, az SZDSZ. A szocialistáknak a 2010-es tavaszi vereség után most ősszel sem sikerül lábra állniuk, így nyugodtan kimondható, hogy a baloldal a magyar közélet beteg embere. Eközben a kiút sem látszik. A volt miniszterelnök izgágasága ebben a helyzetben inkább riasztó, mintsem reményt keltő, a további lehetséges vezetők pedig vagy súlytalanok (Mesterházy Attila, Horváth Csaba), vagy alkalmatlanok a feladatra (Szanyi Tibor), vagy okosan taktikáznak (Botka László), esetleg már dezertáltak is (Szili Katalin). Az LMP és a Jobbik önkormányzati szereplése rávilágított, hogy a két új parlamenti párt közül egyik sem tudta tartósan megszerezni áprilisi táborának szimpátiáját. Különös komplementaritás, hogy a posztliberális ökopárt vidéken, a szélsőjobb pedig a fővárosban volt képtelen eredményeket felmutatni.

A Fidesz-szavazókon túli rétegeknek is szimpatikusnak bizonyuló Tarlós István megválasztásával azonban a vidék után végre Demszkygrádot is bevette a jobboldal, ahol nem az volt a kérdés, hogy ki vezeti majd a továbbiakban Budapestet, hanem hogy két évtized után ki teszi végre rendbe. Az új főpolgármester ráadásul a félelmekkel ellentétben konzervatív fővárosi közgyűlési többséggel a háta mögött fogja irányítani a nagyvárost. Szegeden kívül minden megyeszékhelyet, és három budapesti kerület kivételével minden fővárosi helyszínt meghódított a Fidesz, amint a megyei közgyűlések mindegyikét is megszerezte. Utóbbiakhoz tegyük hozzá: a jobbközép tizenkilencből tizenöt megyében kapta meg a mandátumok legalább 60%-át, amelyek közül hétben kétharmados arányt ért el. Október 3-án kinőtt a Fidesz-rendszer második lába is: tavasszal az országos hatalom került nagy arányban a jobbközép kezébe, ősszel pedig a helyi hatalom is. A megyei közigazgatási hivatalok majdani felállításával és a potenciális ellenfelek összeomlásának tartóssá válásával befejeződik a jobboldal diadalmenete. A Fidesz pozícióját tovább erősíti, hogy mindhárom ellenzéki párt rontott tavaszi eredményéhez képest. S mivel a 2010. február-márciusi Jobbik-eufóriának nyoma sincs, így jobbról sem veszélyezteti semmi a kormánypárt helyzetét. Eközben a baloldalon is a csalódás az úr: 2010-ben a négy évvel ezelőttihez viszonyítva harmadannyi szocialista polgármester maradt csupán, az MSZP pedig többé sem váltópártnak, sem országos pártnak nem tekinthető (ahogyan a másik két ellenzéki frakció sem).

Ha minden a szokásos forgatókönyv szerint alakul, akkor 2014 tavaszáig nem lesz Magyarországon országos választás (arra pedig vajmi kevés esély mutatkozik, hogy a baloldalnak sikerülne népszavazást kezdeményeznie, pláne nem nyernie). Innentől kezdve három és fél év voksolási szélcsend következik, amely időszakban a kormánynak kézzelfogható eredményeket kell felmutatnia; elsősorban a gazdasági recesszió legyőzésével, illetve saját szimbolikus és politikai ügyei területén, mint amilyen az alkotmányozás vagy az egykulcsos és családi adózás kombinálásának lehetőleg nem túl távoli bevezetése. További, színtiszta össznemzeti vállalkozás lesz az EU soros elnökségének ellátása is, amely külpolitikai értelemben hozhat sikereket és elismerést az országnak. Orbán Viktor kezdetben a "nemzeti ügyek kormányának" nevezte kabinetjét, az Ajka-környéki felelőtlen ipari apokalipszis után pedig a "közérdek" győzelmét hirdette meg a magánérdek felett. A szavak nagyon hamar tettekké váltak: a borsodi árvízkárok elhárításában és a nehézfémtartalmú zagyömlés sújtotta vörös zóna kezelésével a kormány abszolút hitelesen, példátlanul gyorsan, és a társadalmi elvárásoknak minden szempontból megfelelőn cselekedett. A kormányfő személyével és általában a magyar jobboldallal szemben hosszú idő óta negatíve súlyosan elfogult osztrák és angolszász sajtó nem győzte üdvözölni a gyorsreagálású kabinet munkáját, sőt még a szocialisták elnöke sem talált kivetnivalót benne. Amint a nemzetközi monetáris polipként működő IMF-fel szembeni - egyébként mélyen konzervatív és racionális - gazdasági önérdek-érvényesítéssel komoly hazai szimpátianövekedést ért el Orbán, úgy a bakonyi lúglavina kezelésével is össztársadalmi elismertségre tett szert. Ekkor nem csak a jogos elvárások kormányzati teljesítését díjazták a magyarok, hanem minden bizonnyal Orbán karizmáját is nagyra értékelték.

A mostani önkormányzati választás az amerikai félidei választásokhoz hasonlóan működött. Amíg azonban a tengerentúlon az adminisztráció két évét ítélik meg a választók, és gyakran elveszik a kongresszusi többséget a nemrég még megválasztott éppen regnáló elnöktől - így járt 1994-96 között Clinton, 2006-2008 között ifj. Bush és minden bizonnyal így fog idén novemberben Obama is -, addig most októberben a május óta felmutatott kormányzati teljesítményt értékelte az ország népszavazás-szerűen. Áprilishoz képest egyáltalán nem változott a hangulat, sőt. A kormány nemzeti ügyek melletti elköteleződése és hiteles cselekvése világossá tette, hogy a hatalom jó és biztos kezekben van. Elgondolkodtató viszont, hogy a Fidesz, mint önmaga jogán szereplő párt, vagy inkább a Fidesz, mint a kormány - és főként Orbán Viktor - pártja nyert-e októberben? Az a gyanúm, hogy az utóbbi a helyes válasz. Ha így van, akkor az igencsak megnyugtató, hiszen annak a jele, hogy a húsz éven át pártérdekek mentén politizálgató közélet átalakul, mégpedig egy érdekérvényesítő, szilárd, és a politikát döntések sorozatának felelős meghozatalában látó kormányzás-párti felfogás irányába.

Az önkormányzati választások környékén sokat hallottuk, hogy Budapestnek - amely a választás kitüntetett, közigazgatásilag és szimbolikusan egyaránt nagyon jelentős csatatere volt - 65 éve nem volt jobboldali érzelmű polgármestere. Térjünk vissza a cikk elején érintett kérdéshez: és mikor határozta meg utoljára a konzervatív szellem a kulturális életet? (Ahol nem Szabolcska Mihály vaskalapos konzervativizmusára gondolok.) Másik bebizonyítandó tételünk és összerombolandó tabunk ugyanis úgy hangzott, hogy csak a liberális értelmiség méltó-e a kultúra színvonalának és tartalmának meghatározására? Török Gábor blogpolitológus azon megállapítása, hogy a Fidesz október elején elért a csúcsra, amely után nem sok minden meghódítandó cél marad, a szokásos semmitmondás és elemzői felületesség terméke volt. "Hatalmi értelemben soha nem látott magasságokba emelkedett Orbán Viktor és pártja, ahonnan, lássuk be, felfelé már nem vezetnek utak" - olvassuk. Utak - "hatalmi értelemben" (mintha csak azok léteznének) - egyébként még innen is vezetnek felfelé, amelyek bejárása korántsem a bűn kategóriájába tartozik. Kulturális, vagy ha tetszik, szellemi értelemben viszont most veheti kezdetét a konzervatív újrakezdés. Nem pártérdekeket kiszolgáló írók állami megfinanszírozásáról van szó, és nem is kurzus-filmrendezők folyamatos foglalkoztatásáról. Huszár Károly, az ellenforradalmi kormány miniszterelnöke mondta az 1920-as Nemzetgyűlés összeülésekor - utalva a különítményesek vállalhatatlan eljárására és egyszersmind hangoztatva a vörösterror tetteseinek szükséges, jogállami módszerekkel történő felelősségre vonását -, hogy "nem akarok ellen-Szamuelyket látni". 2010-től kezdve úgy áll a dolog, hogy "nem akarunk ellen-Esterházykat" látni, de nagyon is szükséges, hogy az ország gondolkodásmódja és a közélet szerkezete átalakuljon.

Azt tudjuk, hogy a jobboldal kulturális standardja milyen ne legyen. Szőcs Géza államtitkár eddigi megnyilatkozásai ugyanis több szempontból sem érthetőek. Minden a kazahsztáni kiruccanással kezdődött, amely azzal a veszéllyel "kecsegtetett", hogy a magát helyesen a nyugati kultúrkörhöz tartozónak és demokratikusnak vélő Magyarország a közép-keleti posztkommunista kánok felé fog orientálódni kulturális tekintetben. Ezt követte a Balassi Intézet körüli marakodás, amikor Szőcs levelet írt. Végül a közismerten jobbikos elköteleződésű Nemzeti Konzervatív Történetkutató Alapítvány - amely mögött a korábban az obskurus Optimum Intézetben való részvételéről és a Debreczeni Józseffel együtt való konferenciázásáról ismert Szakács Árpád áll - átkeresztelési javaslatának támogatása említhető meg, amely mondjuk a budapesti kampány kellős közepén nem jött éppen jól. A kulturális élet már-már diktálós, ellen-baloldali, központi átszabása helyett a finomhangolás és az okos kezdeményezés lehet az az út, amelyet viszont biztosan siker követ.

A mérsékelt szabadelvű Széll Kálmán vezette, kiegyezés utáni tizedik kabinet 1899 és 1903 között működött. Kormánya nehéz örökséget vett át a megelőző Bánffy-érától, azonban az ellenzékkel kötött paktum, a Béccsel folytatott sikeres gazdasági tárgyalások és az 1901-es választáson aratott kétharmados győzelem folytán később úgy emlegették e nyugalmas időszakot, mint a "széllcsend" korát. Hacsak nem történik semmi rendkívüli, és Orbán Viktor kormánya folytatja a sikersorozatot, valamint a közös, nemzeti ügyek mentén való kormányzást, akkor valami ehhez hasonló köszönthet ránk. Nem is volna baj. De fontoljuk meg azt, amit a veterán amerikai jobboldali aktivista, Bob Tyrrell ír idén megjelent könyvében. A '67 óta dolgozó konzervatív lapszerkesztő-publicista szerint a Reagan és a két Bush által fémjelzett, összesen húsz éves jobboldali korszak (1980-1992 + 2000-2008) megmutatta, hogy a republikánusok többször és hosszabb időre tudják megszerezni a Fehér Házat és a Kongresszust, mint a '68-as csúcs után csökkenő támogatottságú demokraták. A liberális szellemiséget azonban évtizedek óta nem sikerült megtörni - mondja. "Amit tennünk kell - olvassuk a magyar viszonylatok között is megszívlelendő javaslatát - az nem az, hogy politikai párt legyünk, hanem hogy domináns politikai kultúrává váljunk. Arra vagyunk ugyanis hivatva, hogy azt tegyük jobbról, amit baloldalról egykor a New Deal: alapítsunk új rendet."

A jobboldal előtt álló kettős feladat tehát a politika mint kormányzás megvalósítását és a kultúra mint a Széchenyi-féle "csinosodás" kitüntetett terepének meghódítását takarja. A pártok dialektikája mentén kifejtett "politizálás" helyett úgy hangozhat a móriczi jelszó mai, jobbközép átirata, hogy ne politizálj, kormányozz - és figyelj a kultúrára!

(Képünkön az 1959-es Plymouth-kombi reklámjának részlete látható.)