Nyomtatás
Ablak bezárása
Jobboldali jövőidő
Békés Márton | 2010. június 7.
A kocka fordult, s így az új kezdetet a konzervatív fogalomtár szerint kell leírnunk, és programot, víziót, jövőképet mostantól fogva a jobboldal ad majd az országnak. Jobboldaliak: ébresztő, a jövő újra elkezdődött!
A baloldal haladó, a jobboldal maradi. A liberálisoké a jövő, a konzervatívoké a múlt. A progresszív gondolkodás fiatalosch, a tradicionalista öregecskedő. Az európai és benne a magyar kultúrtörténet számos olyan sztereotip jelezőt társít az egyes politikai családokhoz, amelyek az Egyesült Államokban legalább a '80-as évek eleje óta tarthatatlanok, kontinensünkön az elmúlt évtizedben váltak meghaladottá, Magyarországon pedig napjainkban látszik megfordulni a helyzet.

A francia felvilágosodás politikailag rendszerellenes - azaz minimum deista, de inkább ateista, monarchia-ellenes és egyenlőségpárti - szalonjai termelték ki azokat a gondolatokat, amelyek 1789 után metszeteken és röpiratok formájában leegyszerűsítve terjesztették el azt a tévhitet, hogy a régi rend egy régi rend. A forradalom előtti status quo elnevezése is a baloldaltól származott, amikor az Ancien Regime jelzőjével illették a fennállót védelmezők által öröktől fogva adottnak és eleve természetesnek gondolt - így részükről külön névvel meg sem jelölt - Bourbon-királyságot. A jakobinusok és más párizsi radikálisok úgy ábrázolták a forradalom éveiben a trón és oltár szövetségét, mint az aggastyán király, a nálánál is vénebb püspökök és az ősz hajú arisztokraták fáradt bandáját, akik öreg lovukon poroszkálnak - egyre csak visszafelé. 1848, a "Népek Tavasza" szintén azt sugallta, hogy a jövő idealista körvonalai bontakoznak ki Európában, miközben Metternich és társai folyton csak hátrafelé mozdítanák az idő kerekét, hogy a megújulásra képtelen politikai Télvíz ideje visszatérhessen. A XIX. század végén, a marxizmus és az ortodox szocializmus fellépésével, majd pedig a bolsevik forradalommal a progresszió - immár szigorúan célratartó történetfilozófiával fellépve - a trón és oltár, meg a tőke politikai szentháromságát kívánta meghaladni. A múlthoz tartozónak vélt konzervatív érdekszövetség (kispolgári család+kapitalizmus+Amerika) látható beazonosítása és a jövő erőinek megtett radikális haladárság összecsapása 1968-ban is a kétszáz évvel korábban kialakult toposzok szerint zajlott.

A konzervativizmus önképe és ellenfelei által megrajzolt (torz)képe gyakran esik kínosan egybe. Kényelmes fotelek mélyén sárguló lapokat olvasgató cvikkeres-monoklis bácsik az egyik, lobogó hajú, hanyagul felhúzott cippzáras pulcsit viselő ifjú cheguevarák a másik oldalon. Maradiság és unalom vs. trendiség és cool-feeling. A helyzet azonban nem egészen ez, feltéve, ha konzervatívként/jobboldaliként nem a minket jó kettőszázötven éve kéretlenül identifikáló liberálisok/baloldaliak elvárásainak akarunk megfelelni. Burke Gondolatok a francia forradalomról (1790) című művében azért érvelt a múlt mellett, mert az idők során szervesen kialakult közösségi szabályokat és a forradalom által az ismeretlen jövő kedvéért felrúgott hagyományos elveket a jelenben is meg kívánta őrizni, hogy azok később is hasznunkra lehessenek. Mannheim Károly híres meghatározását is sokat idézzük, hiszen valóban úgy áll a dolog, hogy az egyszerit és a konkrétat a konzervatív jobban kedveli, s így "a jelent a múlt utolsó állomásának és nem a jövő első lépcsőfokának tekinti". Azt azonban rendre elmulasztjuk hozzátenni, hogy A konzervativizmus (1927) szerzője úgy vélte: az egyszerű hagyományőrzésből kialakuló öntudatos konzervativizmus és a politikai jobboldal időélménye lényegében nem is bontja szét az időt három szakaszra, hanem egyben kívánja tartani azt. Kortársaink közül a brit Roger Scruton 1991-ben a haladás eszméjének abszurditását úgy kritizálta, hogy közben kijelentette: "Igaz, hogy csak a jövőre nézve lehetnek terveink, a múltra aligha. És ésszerűtlen lenne rosszabbat tervezni. [...] Az idő elkerülhetetlen mozgása a múltból a jövőbe" tart, ugyanakkor "az idő nem folyamat, hanem egy dimenzió, melyben folyamatok mehetnek végbe."

A múlt, a jelen és a jövő tehát fiktív szakaszok csupán, állítja Scruton és a többiek, a valóságban az idő szerves egység. Mindezt akkor tudjuk a politika terrénumán is így szemlélni, ha szántszándékkal nem forgatják fel a szervesen fejlődött kultúrát, az organikusan kialakult államot és a hosszú idő alatt megszilárdult társadalmi rendet. Míg azonban Nagy-Britanniában 1688 után nemigen történt forradalmi változás - kivéve talán a II. világháborút követő hosszú-hosszú munkáspárti éra mérsékelt habzású szocializmusát -, addig Magyarországon az 1918. október vége és 1919. augusztus eleje között eltelt csupán kilenc hónapban három markáns rendszerváltás, két forradalom és egy ellenforradalom, egy államosítás és egy reprivatizáció, egy trónfosztás és egy fél-restauráció történt. Az 1944 ősze és 1948 nyara közé eső alig négy évben pedig hazánk egy nácibarát szélsőjobboldali diktatúrából egy ettől nem minden szempontból különböző szovjet-szatellit szélsőbaloldali totalitarizmusba "esett át"; a két zsarnokság közé jutott egy nyilas- és egy kommunista puccs, egy zsidó- és egy közép-/felsőosztály-ellenes terrorizmus, s legalább kettő-három radikális kulturális, társadalmi és gazdasági fordulat. Éppen ezért állapítható meg minden joggal, hogy az egyes országok konzervativizmusai jelentősen eltérnek egymástól, méghozzá annak megfelelően, hogy a fennálló és a jobboldal által védelmezésre méltónak tartott rendet mennyiben érintette meg - esetleg rombolta le átlag félévszázadonként - a baloldali radikalizmus.

Azokban az országokban ugyanis, ahol a nagy politikai kataklizmák, társadalmi talajvesztések és hagyomány-szakadások időnként be-bekövetkeznek, a konzervativizmus s vele a jobboldal másutt ismert angolszász mérsékeltsége és finom, már-már észrevétlen tory klasszicizmusa kevésbé jellemző. Helyette egyfelől a zökkenőkre reagáló, ellenforradalmi attitűddel és reakciós habitussal bíró változat alakul ki, amelynek következtében a konzervativizmus harapósabb lesz, a jobboldal pedig visszatérésekben és restaurációkban gondolkodik. Másfelől létrejöhet egy olyan konzervativizmus-variáció is, amely látva, hogy immár nincs mit megőrizni, inkább a jövőben kezd el gondolkodni, mintsem a halottá nyilvánított múltat próbálná feltámasztgatni. A jobboldal ekkor egy "ellentétes forradalomban" válik érdekeltté, amely visszájára fordítja a baloldal megelőző forradalmait. Mindkét változat - vagyis az ellenforradalmi és a forradalmi konzervativizmus - számos, koncepcionális eltérésük mellett egy azonban abban, hogy az időt, folytonos megbomlásai miatt, nem egységben kezeli, hanem (némileg fittyet hányva Scruton iménti megállapítására) megszakítások és újrakezdések sorozataként kénytelen szemlélni. Előbbi esetében az a veszély fenyeget, hogy a múlthoz való visszatérés mégoly nemes szándéka a haszontalan ósdiságok őrzésének múzeumi érdeklődésévé laposodik, aminek következtében a konzervativizmus az antikvárius jobboldal szellemi tárlatvezetője lesz. Az utóbbi esetben viszont az a paradox helyzet áll elő (amelyet sokan nem tudnak feloldani), hogy a konzervativizmus futurista vállalkozássá válik/mutálódik, és eredeti jellegétől eltávolodva, a régi rend szellemi tartalmát egy új rend keretei közé kívánja illeszteni.

Magyarország hosszú-hosszú, baloldal által meghatározott kulturális és politikai korszaka véget ért. A magyar jobboldal eddigi ellent álló, a baloldalhoz képest ellenzéki, a fennálló rezsimet kritizáló, a liberalizmus által meghatározott keretek között rendszer-ellenes pozíciója nagy átalakuláson megy végbe. S itt most nem csak a 2010 tavaszi kiütéses győzelem természetes helyzet-változtató hatásáról van szó, hanem arról is, hogy egyre inkább felismerjük: az aláhulló "régi rend" most a baloldalé volt. A kocka tehát fordult, s így az új kezdetet a konzervatív fogalomtár szerint kell leírnunk, és programot, víziót, jövőképet mostantól fogva a jobboldal ad majd az országnak. Hasonló szellemi változás ment végbe egykor Amerikában is, ahol azért volt könnyebben felismerhető ez a helyzet, mivel az Egyesült Államok szellemi életét nem akadályozta évtizedeken keresztül egy hegemón gondolkodási séma, és a furcsa forradalomból született ország jobboldala mindig is nyitottabb volt a változásokra, konzervativizmusát az alapító atyák örökségének megőrzése mellett a jövő iránti érdeklődés is jellemezte. Amint itt is olvashatjuk: "Az amerikai nép mindig is egy visszatekintő haladó, illetve jövőt fürkésző konzervatív volt."

A New Deal Era meghatározó másfél évtizede alatt és után Amerika politikailag balra tolódott, amelyre jelentős befolyása volt a társadalomtudományok területén és a kulturális viszonyokat meghatározó értelmiség körében érvényesülő liberális dominanciának. William F. Buckley ebben az időben adta ki a "régi jobboldal" passzív-pesszimista reflexeivel szakító, aktív helymeghatározást és programadást követelő El a liberalizmustól! (1959) című könyvét. A szerző, miközben hevesen kritizálta a baloldal fő tételeit, egyszersmind új konzervatív napirend alkotására tett kísérletet, a köztársaság régi erényeinek segítségével. A neokonzervativizmus alapító atyja, Irving Kristol húsz évvel később már a Republikánus Párt számára tett javaslatokat, amikor A republikánus jövő című írásában a tettektől tartózkodó és a jövő alakításától visszariadó jobboldalnak stratégiai változtatásokat tanácsolt. Mivel a jobboldaliak a gyakorlat és a megőrzés emberei - szemben a vizionárius-utópikus, radikális reformer baloldaliakkal -, így nem szokásuk előre terveket gyártani. Ez nagyon helyes is. Ugyanakkor - folytatja Kristol - a demokrata párti kormányzatok állandó kritikája még nem jelenti a saját jövőkép megalkotásának feladata alóli felmentést, hiszen a szavazók nem csak valami ellen, hanem valamiért is voksolnak. A J. S. Mill ironikus kijelentését kölcsönvevő és egyszeriben el is utasító Hülyék pártja című cikkében pedig úgy írt, hogy a folyton két baloldali kormányzat közé ékelődő rövid jobboldali ciklusokból nem keletkezik korszakformáló erő, amelyen úgy lehet segíteni, ha a republikánusok olyan nemzeti ügyek képviseletét vállalják, amelyek közös eszmék mellett megfogalmazódva a jövőbe mutatnak.

Új helyzet - új pozíció. Régi bölcsesség. "Új bort sem töltenek régi tömlőbe, különben szétszakad, és a bor is kiömlik, a tömlő is elveszik. Hanem az új bort új tömlőbe töltik, és mindkettő megmarad." (Máté, 9, 17) Hogy változó helyzetéhez a jobboldal megfelelően alkalmazkodjon, s a jövő formálója lehessen, két dolog szükséges.

Egyrészt le kell számolni a jobboldali kultúra avíttasságának vádjával és a konzervativizmus poros régimódiságának - sokak számára oly kedves, de éppoly haszontalan - pózával. Ez egyúttal azt jelenti, hogy új identifikációra, friss önkép megalkotására van szükség, de azt is, hogy ezt ne a baloldal ragassza ránk, hanem mi magunk hozzuk létre. A baloldal ugyanis - amint Lucifer az Ember tragédiájában - csak azt adja ma is, mi lényege. A balliberális értelmiség utolsó mohikánjai nem csak párbeszédképtelenek, hanem dühösek is, mert kikerülőben van kezükből az értelmezés hitbizományként kezelt joga. Ungváry Rudolf diagnózisa szerint "elhasználódott a baloldali és a liberális elit", míg (az antiszemita vicc "poénját" kölcsönvéve) ugyan "nincs ennyi jobboldali, de mintha »igény lenne rá«". Így pedig "jobb volna arra felkészülni, hogy a baloldal egy ideig politikailag másodrangú lesz. Elborzasztó [miért is?], de ha netalán még is így lesz [már így van], akkor mi legyen?" - teszi fel a kérdést. Próféciája szerint a jobboldal "csak tragédiából képes tanulni", így "a következő évtized a magyar demokrácia egyik legszégyenteljesebb fejezeteként fog bevonulni történelmünkbe". Debreczeni József ugyan ezt már régen megmondta, ám Ungváry azzal hoz "újat", hogy a magyar jobboldal mellé a következő jelzőket társítja: "nemzetező", populista és retrográd, "rend- és tekintélypárti", "vezéri párt" által irányított. Ungváry úgy véli: a kettős állampolgárság lehetőségének megadásával (amelyet ugyan 32 MSZP-s képviselő, azaz a frakció 54%-a is megszavazott) és a trianoni évfordulóra időzített emléküléssel (ahol egyedüli baloldaliként Szili Katalin is részt vett) a jobboldal "szimbolikus üzenetekkel él, [...] a fogalmak egy részét a II. világháború előtti jobboldaliság szótárából meríti; a legpocsékabb hagyományból". A baloldal politikusai szintén mérgesek, hiszen az ő kezükből a hatalom és az ennek megtartásához eszközként kezelt szavazóbázis jó része került ki. Gyurcsány Ferenc június elejei ATV-s nyilatkozatában megerősítette, hogy a Fidesz a régi idők legrosszabb moziját kívánja levetíteni, hiszen a múltba fordul és a két világháború közötti romantikus revizionizmust hozná vissza (egészen pontosan "avitt jobboldali mázzal leöntött politikát" folytat). Míg ezzel szemben az általa felépítendő új baloldal a progresszió, a jövő, a "modern polgárosodás" metafizikai letéteményese.

Nyilvánvaló, hogy a baloldal számára az a legegyszerűbb, ha a polgári jobboldalt és a konzervativizmust a Jobbik (radikális, "új erőként" új világot ígérő önképe dacára) valóban anakronisztikus ősmagyar-keleties-irredenta visszavágyódásával állítja (hamis) párhuzamba. A magyar jobboldali hagyományban valóban vannak nem csak ma, hanem annak idején is vállalhatatlannak számító elemek, de érdemes feltenni a kérdést, hogy szükséges-e egyáltalán nosztalgiázni letűnt idők emlékezetén? A dualizmus és a Horthy-negyedszázad mint időszak nem használható az új jobboldali öndefiníció megalapozására, az Antall-kormány nehéz helyzete és a népiek három generációjának sokszínű öröksége szintén alkalmatlan egy jövőalkotásra képes jobboldal kulturális meghatározására. Viszont az az okosan egyensúlyozó szellemiség, amely Tiszát jellemezte, vagy a szélsőségeket elutasító mérsékelt kormányzás bethleni öröksége visszaidézendő lehet. A korszerű magyar kereszténydemokrácia és a szociális piacgazdaság antalli kísérlete ugyanígy vállalható. Az viszont nagyon valószínűnek látszik, hogy a XX. század végi, XXI. század elejei változásokon (urbanizáció, az agrárszféra összezsugorodása, a posztindusztriális társadalom kialakulása, az irodalom mint kultúra-meghatározó tényező leértékelődése) áteső magyar nemzet nemigen találhat magának használható hagyatékot abban, ami a népiek után maradt. A rendszerváltás utáni harmadik polgári kormányzat kihívásai leginkább a gazdasági prosperitás beindításában, egy új nemzetkép megalkotásában, az államigazgatás mozgásának megkönnyítésében lelhetőek fel. A régmúltból ma is szimpatikus hozzáállást példaként át lehet venni, de az akkori - és mára áporodott - levegő csatosüvegből való kiszabadítására nincsen szükség. (A Jobbik jóvoltából Gömbös és néha-néha Imrédy szelleme ma is kísértget, ezeket vissza kell nyomni a palackba.) Orbán Viktor kormányalakítás utáni kötsei szavai valami hasonlóról szólnak, hiszen "a régit megőrző, de új, modern jobboldali kultúra" megalkotására hívott fel. A kormánytöbbség Trianon-politikája és a nemzeti összetartozás napjának bevezetése pedig bizonyította, hogy mindez nagyon is lehetséges.

A másik feladat az új napirend megalkotása, amelynek egyik fele már meg is van: az országot a józan jobboldal kormányozza. A másik fele úgy hangzik, hogy jövőképet kell adni ennek az országnak. A mostani kormányfő még volt miniszterelnökként úgy fogalmazott 2009 szeptemberében, hogy ma nem csak a baloldali kabinet szerepelt le, hanem "diszkreditálódott a szociálliberális értékrendű kultúrateremtő közösség". Így az addig meghatározónak számító hatalomtechnika és az ennek alapjául szolgáló szellemiség is megrendült, ez pedig - tette hozzá - "egy új kezdet lehetősége. Egy nagy lehetőség, amely egyben óriási kockázat is." Változik tehát az a helyzet - Orbán kifejezésével élve ugyanis "Magyarországon ma jobboldali konjunktúra van" -, hogy a hosszú ideig érvényesnek tekintett balliberális axióma szerint "minden, ami baloldali, az evidensen modern és a jövőhöz tartozik, [...] ami nem baloldali, az definíciószerűen maradi." Ahhoz, hogy a jövőkép meghatározásában a jobboldal szerepet kaphasson, sem a változások indukálásától, sem az ódivatúság gyakran büszkén vállalt bélyegének letörlésétől nem szabad visszariadni. Lévén a jó élethez és a jó kormányzáshoz kapcsolódó szükséges változásokat ugyebár csak a jövőben lehet véghezvinni. A hiteles és elfogadható jobboldali jövőkép erős és hiteles kormányzati munkával, érthető és szerethető jobboldali kultúrával, valamint a kialakult tábor egyben tartásával támasztható alá. Összetevőit tekintve pedig azokra az értékekre lehet alapozni, amelyek a polgári erény és a közösségi élet mindannyiunk által jól ismert elemei. Úgymint a hagyományaink előre tekintő ápolása, a nemzeti ügyek optimista képviselete, a középosztály kulturális standardjának széleskörű elfogadtatása, a személyes felelősségvállalás és a teljesítményorientáció, a munka- és vállalkozásközpontúság, valamint a családbarát felfogás.

"Magyarország nem volt, hanem lesz" - idézzük gyakorta Széchenyi 1830-as sorait, de még többször tesszük úgy, hogy közben elfelejtkezünk arról, hogy a Hitelt e záró mondata miatt egyes megyékben elégették. A kor rendi és egyúttal függetlenségpárti nemessége (amely sem adózni, sem Ausztriával egybetartozni, sem az alkotmányon változtatni, sem birtokmodernizációba beruházni nem akart) pedig átkot szórt a gróf fejére, mivel Széchenyi azt merészelte állítani, hogy a "fiatal nemzetek" közé tartozó magyar majd csak jelentős változások után lesz igazán nagy, így ne a középkori állapotokat álmodjuk vissza, "miközben manapság minden mozgásban vagyon", hanem fejlesszünk és alapítsunk a korhoz illő vadonatúj intézményeket. Talán Széchenyi volt az első magyar konzervatív futurista? Saját szavai szerint igen: "Nem nézek én, megvallom, annyit hátra, mint sok hazámfia, hanem inkább előre; nincs annyi gondom tudni valaha mik voltunk, de inkább átnézni, idővel mik lehetünk s mik leendünk. A Múlt elesett hatalmunkból, a Jövendőnek urai vagyunk."

Jobboldaliak: ébresztő, a jövő újra elkezdődött!

(Illusztrációnk egy 1956-os amerikai ruha-reklámplakát felhasználásával készült.)