Nyomtatás
Ablak bezárása
Ökokonzervativizmus
Vendég | 2010. december 30.
A környezetvédelem sohasem volt a konzervatívok szívügye. Pedig valójában sokkal szorosabb a kapcsolat közöttük, mint azt gondolnánk.
A konzervatívok az utóbbi évtizedekben kifejezetten ellenségesen viszonyultak a zöld törekvésekhez. Nem véletlenül persze. Elég, ha csak a zöld pártok újbalos politikájára, a Greenpeace radikális megmozdulásaira, vagy a már-már vallásos mélyökológia-hívőkre gondolunk, akik közül néhányan emberek és állatok teljes egyenjogúságát hirdetik. Velük a konzervatívoknak valóban lehetetlen volna közösséget vállalni. Az is igaz, hogy még a "józan" ökológia (ami talán a valódi környezetvédelmet jelenti) és a konzervativizmus között is vannak vitás - filozófiai, gyakorlati - kérdések.

Ilyen alapvető eltérés lehet közöttük az ember természetben elfoglalt helyének megítélése. Mert bár egyik sem fogadja el a felvilágosodás tételét az ember eredendő jóságáról, a konzervatívok így is sokkal inkább emberközpontúbbak, mint a zöldek: a konzervatívok a környezettel való bánásmódot az emberi érdekek keretében értelmezik, a zöldek ellenben önálló létezőként tekintenek a természetre. Másik probléma lehet, hogy a zöldek ugyan hitet tesznek a "kisléptékűség" mellett, ugyanakkor a globális perspektíva iránt is elkötelezettek ("gondolkozz globálisan, cselekedj lokálisan!" - szól egyik közismert jelszavuk). Ez valóban feszültségben áll a konzervativizmus hagyományos változataival, különösen ami a nemzeti érdek előtérbe helyezését illeti. Ez a fajta globális etika ugyanis a nemzetállamok hatáskörét szűkítő nemzetközi szabályozó szerveknek legitimációt biztosíthat.

Konzervativizmus és ökológia között azonban sokkal több a közös nevező, mint az eltérés. Az ökológia ugyanis - a konzervativizmushoz hasonlóan - sokkal inkább attitűd, mint ideológia. Nem egyenlő azzal, hogy szelektív hulladékgyűjtőbe dobáljuk a szemetet, majd azzal a lendülettel kiugrunk a Tesco-ba vásárolni. Sokkal inkább egy életszemléletet, értékrendet jelent.

Egyetértés van például a két nézet között abban, hogy a fogyasztói társadalom és a materiális érdekek negatív hatással vannak a hagyományos értékekre és szokásokra. A liberalizmus individualizmusával szemben mindkettő az élet közösségi formáit (helyi és egyéb kisközösségeket) részesíti előnyben. Szembehelyezkednek a liberalizmus énközpontúságával időbeli síkon is: mindkettőre jellemző a multigenerációs nézőpont. Ez kötelez minket arra, hogy ne zsákmányoljuk ki a felmenőinktől örökölt földet, a jövő nemzedékek jogaira való hivatkozás pedig ugyanígy hatékony eszköz arra, hogy határokat szabjunk a jelen változásainak. Legjobban talán Edmund Burke fogalmazza meg ezt a közös álláspontot széles körben ismert nézetével: "Bizonyos, hogy a társadalom szerződés. Nem csupán az élők, hanem az élők, a már holtak, és a még meg nem születettek közötti társas viszony ez."

Mindkét irányzat szkeptikus a haladás eszméjével szemben is: nem utasítják el a változást, de a lassú, organikus, fenntartható fejlődés hívei. Egyikük sem hisz a korlátok nélküli kapitalizmusban. A "tudományos racionalizmussal" szemben mindkettő belátja az emberi tudás korlátait, elfogadja az élet bonyolult rendjét, és egyaránt óvatosságra int a beavatkozás léptékét és mértékét illetően. Fontos számukra a dolgok emberi léptékének megőrzése.

Nem túlzás kijelenteni, hogy az elkövetkező évtizedek meghatározó kihívásai a fosszilis erőforrások kimerülése, az energiaárak elszabadulása, az ivóvízbázis feletti rendelkezés és az élelmiszerbiztonság kérdései lesznek. A kormányoknak, pártoknak előbb-utóbb át kell dolgozniuk programjaikat, felkészülve ezekre a kihívásokra. A konzervatív, jobboldali pártok ebből a szempontból előnyből indulhatnának, hiszen nem kényszerülnének radikális irányváltásra, pusztán alapelveiket kellene továbbgondolniuk. Egy ökokonzervatív politika fő feladata a megfelelő egyensúly megtalálása lenne a vitatott kérdésekben. A környezetvédelem természetes helye ugyanis nem a baloldalon van.