Nyomtatás
Ablak bezárása
A klerikális reakció leleplezése?
Vendég | 2012. március 8.
Vajon szabad, és helyes-e az államnak beleavatkozni a társadalmi átalakulás folyamatába?
Nagy port vert fel a Magyar Családtudományi Társaság megalakulásának híre. Ellenzéki politikusok az emberek magánéletébe való kéretlen beavatkozással vádolták a kormányt, a szalagcímek intoleranciáról, kirekesztésről szóltak, még napokkal a kínos magyarázkodás és az elhatárolódó nyilatkozatok után is. Nem ez volt az első kísérlet a a keresztény erkölcsiség állami szintre emelésének »leleplezésére«.

Orbán Viktor nyilatkozataiban évek óta visszatérő motívum az »egyesült Európa vagy keresztény lesz, vagy nem lesz« schumani eszméje. A kormánypártok választási programjaikban a hagyományos családmodell mellett foglaltak állást. Ezek után nem meglepő, hogy a kétharmados parlamenti többség adta lehetőségekkel élve az új alaptörvényben rögzítették a házasság fogalmát és a magzati élet védelmét, az oktatási tárca pedig fakultatív hitoktatás után erkölcstanórák bevezetésére készül. Baloldali megmondóemberek egyenesen miniszterelnöki irányítással zajló klerikális reakcióról cikkeznek. Meggyőződésem, hogy nem erről van szó.

A magyar jobboldal hagyományosan a népesedéspolitikát állítja társadalompolitikája középpontjába. Ennek létjogosultságát legújabban demográfiai és orvostudományi kutatási eredményekkel igazolják, amelyeket egyházi körök is szívesen használnak fel erkölcsi alapállásuk védelmében. Nem vitás, hogy a házasság a társadalom számára leghasznosabb párkapcsolati forma, mert a házaspárok több gyermeket és nagyobb társadalmi felelősséget vállalnak, mint a »papír nélkül« együtt élők. A jól működő családokban élők egészségesebbek és hosszabb életűek, mint az egyedül, a tartós párkapcsolat nélkül, vagy a gyermektelenül élők. Azonban a házasság - bár a magyarok szerint még mindig ez a legideálisabbnak tartott párkapcsolati forma - és a klasszikus családmodell sokat veszített megbecsültségéből az egész nyugati világban, a házasságkötés előtt megkezdett nemi élet és a születésszabályozás pedig régóta általánossá vált.

De vajon szabad, és helyes-e az államnak beleavatkozni a társadalmi átalakulás folyamatába?

Erre a kérdésre egy következetes konzervatív és liberális is nyilvánvalóan nemmel válaszolna. A magyarországi (érték)konzervatívok és kereszténydemokraták zöme azonban az állami szerepvállalás mellett érvel a közjóra hivatkozva, melynek nézeteik szerint egyik tartópillére a nemzet gyarapodása. Ezt nem a közelmúltban találták ki, már réges-régen meggyőződésükké vált.

Magyarországon a XIX. század végén kezdődött meg a népesség termékenységi arányszámának csak rövid időszakokra visszafordítható csökkenése, amelyet a családtámogatási formák körének azóta szinte folyamatos bővülése sem tudott megállítani. A népesedéspolitika Trianon után nemzeti sorskérdéssé vált. Ennek szellemében jelentek meg az első társadalom- és modernségkritikai tanulmányok a 1920-as években, majd a következő évtizedben a népi írók falukutatásai szélesebb körben is ismertté tették a népességfogyás problémáját. A magyarországi népesedéspolitikára annak ellenére sütik rá a nacionalista és rasszista bélyeget, hogy a népi baloldal képviselői is sürgős intézkedéseket javasoltak a népességfogyás orvoslására.

1963-ban az úgynevezett Ratkó-korszakot követő születésszám-csökkenés indokot adott a népi-urbánus vita újrakezdésére. A demográfiai helyzet miatti aggodalom és a bevezetett intézkedések sikertelensége miatt indult polémia újra és újra fellángolt, majd a kezdetben még a szocialista értékrend védelmében újrafogalmazott népi gondolat a nyolcvanas évekre nyílt hatalom- és rendszerkritikává érett. Az urbánus értékrendet védő íróknak, újságíróknak, társadalomkutatóknak azonban sohasem sikerült egységes álláspontot kialakítaniuk a kérdésben. A baloldal népies szárnyának folyamatos háttérbe szorulása miatt a népesedéspolitika az ellenzéki, az évtized végére pedig a formálódó jobboldali konzervatív tábor egyik kiemelt témájává vált. A rendszerváltozás idején meg- és újjáalakuló konzervatív és kereszténydemokrata pártok egyaránt zászlajukra tűzték a népesedési probléma ügyét. A nemzeti tematikától ekkora már jellemzően idegenkedő baloldali és liberális erők viszont továbbra sem fordítottak különösebb figyelmet a kérdésre, jellemzően inkább megmosolyogták, vagy kigúnyolták a magyarság fogyásáért aggódó idős hölgyeket, urakat. Igen, az a Fidesz is, amely néhány évre rá a családokat állította kormányzása középpontjába.

A kereszténydemokraták - mint látjuk - hűek önmagukhoz. Sokan közülük ugyanilyen következetességgel valláserkölcsi alapon ítélnek meg jónéhány kérdést, amit mások liberálisabb szemlélettel magánügynek tartanak. Számukra nem az. Keresztény politikusokon és közéleti szereplőkön tehát nem a világnézeti semlegességet kellene számon kérni, hanem azt, hogy ezekkel a sokak nemtetszését kiváltó intézkedésekkel közelebb kerültek-e a kívánt célhoz? Egyelőre úgy tűnik, hogy nem. A magyarok hiába házasság- és gyermekpártiak, a családbarát intézkedések ebből a szempontból nem bizonyultak eredményesnek.

A parlamenti ciklus félidejéhez érkeztünk. A kormánynak lassan döntenie kell, hogy az eddigi politikát folytatva újra és újra konfliktust vállal ezekben az ügyekben az emberek többségével, vagy a realitásokkal számolva változtat társadalompolitikai eszköztárán?