Nyomtatás
Ablak bezárása
"A nyugati kultúra részei vagyunk"
Jobbklikk Egyesület | 2012. szeptember 17.
Csák János londoni nagykövet a Nyugat kulturális előnyéről, a válságkezelés alternatíváiról és a korszerű konzervativizmusról. Békés Márton és Böszörményi-Nagy Gergely interjúja.
Mit gondol: valóban hanyatlik a Nyugat?

Nem és igen. Kezdjük a nemleges válasszal. A Nyugat teljesítménye három nagy pilléren nyugszik, amelyek a mai napig megalapozzák a versenyképességet. Az első a Nyugat különleges világ- és önértelmezési képessége. Ezt azt jelenti, hogy az elmúlt minimum kétezer-hatszáz évben kialakult a módszeres, absztrakt gondolkodás képessége, amelynek alapja, hogy elfogadjuk: a világ megismerhető, erre az emberi elme alkalmas, és ezt használnunk kell. Az értelmezési képesség persze nem egyedülálló nyugati jelenség. Létezik máshol is mitológiák, hiedelmek, vallások, tudományos felismerések vagy művészeti alkotások formájában. A második pillér, hogy amit e megismerés során sikerül feltárnunk, azt képesek vagyunk szervezőmunkával nemzedékeken átívelő, tartós intézményekké építeni. A harmadik pillér pedig nem más, mint hogy az intézmények csak úgy tudnak működni, ha megbíznak bennük. A bizalom maga is intézmény, amelynek fenntartása a megfelelő viselkedésen és a jó modoron nyugszik. Ez a három tényező tette lehetővé Nyugaton az egyéni és közösségi szellemi, gazdasági és személyi tőke felhalmozását. Ez a Nyugat versenyképességének a kulcsa. Ezek a képességeink ma is megvannak, ebben az értelemben tehát nem állíthatjuk, hogy a Nyugat, mint civilizáció, hanyatlik.

A Nyugat világértelmezési képessége négy szférában alakult ki. Az első a vallás, a második a filozófia, illetve a politikai filozófia - mely utóbbi azt jelenti: gondolkodni azon, hogy milyen a jó társas lét -, a harmadik a művészet, a negyedik pedig a tudomány. Az idők folyamán e négy szféra egymást váltva képes volt mindenkor újabb lökést adni a nyugati civilizáció fejlődésének. Ma úgy tűnik, hogy a filozófiától megszabadult politika sikeres a vallás aláásásában, a művészet keresi a helyét, és a Nyugat társadalomszervezési, erkölcsi, anyagi és szellemi képét leginkább a tudomány fantasztikus eredményei határozzák meg.

Nézzük a másik választ! Egyetértek azokkal, akik azt állítják, hogy a Nyugat kulturális értelemben hanyatlik. A kultúra nem csak a művészet, festmények és a zene, hanem az az emberkép, amelyet egy civilizáció az emberről, az emberi élet értelméről alkot. A nyugati emberkép a görög-zsidó-keresztény emberkép: az embert a saját képére teremtette a mindenható, mindentudó, végtelenül jó Isten. Ez a soha el nem érhető állapot az Ember törekvése és félelme. Létezik valami nálunk nagyobb dolog, lény vagy természetjogi megfogalmazásban: rend. A nyugati értékek a keresztény emberképben gyökereznek: azért van emberi szabadság, mert Isten szabad, azért üdvös a gyarapodás, mert Isten maga bízta ránk a világot, és példaként önnön mindentudását állította elénk. Isten jó és igazságos, ezért az embereknek is be kell tartaniuk a jó törvények uralmát.

Ha kivesszük ezt az emberképet a nyugati gondolkodásból, akkor hiába van absztrakciós és szervezési képességünk, kiüresedett és céltalan az életünk. A hagyományos emberkép nélkül önmagunk válunk a mércévé, ami magányhoz, céltalan fogyasztáshoz és értelmetlen erőszakhoz vezet. Nos, a Nyugat ebben a kulturális értelemben valóban hanyatlik. Úgy látom, hogy a Nyugat haladási irányát jelenleg a tudomány határozza meg. Az a bökkenő, hogy képtelenek vagyunk a megnövekedett lehetőségek kulturális következményeit feldolgozni, a hagyományos nyugati emberképpel összhangban értelmezni. Ez aggasztó, de bízom abban, hogy a szellemi elit képes lesz ezen is úrrá lenni, éppúgy, mint az elmúlt évezredekben lassacskán sikerült az erőszakot, a szolgaságot, az ízléstelenséget, a betegségeket és a nélkülözést korlátok közé szorítani.

Lehet, hogy pillanatnyilag úgy tűnik, hogy Kína tőkeerősebb és gyorsabban fejlődik, de a szellemi tőke a nyugati országokban koncentrálódik. A gazdaság prózai fokmérői, vagy a kulturális innováció-e a prosperitás igazi motorja?

Minden emberi civilizáció csodálatos a maga nemében. A nyugati civilizációban az a nagyszerű, hogy a görög-zsidó-keresztény emberkép kibontakoztatása révén eljutott az egyéni szabadság tiszteletben tartásáig, elfogadottá vált, hogy mindenkinek joga van a gyarapodáshoz, és képes biztosítani ezekhez a törvényes rendet. Más civilizációkban kevésbé érvényesül e három érték, például a törvények uralma helyett sokszor az emberek uralmát látjuk, amit hétköznapi nyelven önkénynek nevezünk. Ezzel persze nem állítom azt, hogy a Nyugat maga a paradicsom, de azt igen, hogy a zsarnokságot ebben a civilizációban mindig kizökkenésnek értelmezték. Így gondoljuk ma is. A nyugati kultúra megegyezéses, míg mások inkább hierarchikusnak nevezhetők. Nyugaton a közösség mellett becsüljük az individuumot is, más kultúrák sokkal inkább a közösséget helyezik előtérbe. A mi kultúránk vonzerejét jelzi, hogy jóval nagyobb a bevándorlás más civilizációkból a nyugati világba, mint fordítva. Van tehát valami varázs! A világot történelmi távlatban nézve nem elsősorban az anyagi és technikai eszközök vitték előre, hanem a kultúra. Mi, nyugatiak, ebben vagyunk erősek.

Érvényes még az a vita, amely hosszú-hosszú ideje arról folyik, hogy a gazdasági környezetnek valóban meghatározó eleme-e az adók szintje és az állami szabályozás mennyisége? Vagyis a több adó kevesebb szabadsághoz vezet?

A nyugati kultúrának a szabadság és a törvények uralma mellett egyik legfontosabb alapja a szubszidiaritás. Az adók és a szabályozás "jósága" azon múlik, hogy mennyire méltányosan határozzák meg azt, hogy mekkora erőforrás (adó) és milyen felhasználási szabályok szükségesek a közösség fenntartásához. Ezeket a döntéseket a leginkább érintetteknek kell meghozniuk. Ahol helyi szinten nem tudnak megfelelő döntést hozni, ott egy felsőbb szint, rendszerint az állam végzi ezt el helyettük. Az XX. századi, tömegtársadalmi fejlemény, hogy az állam egyre több jövedelmet központosít, és az élet egyre több területét szabályozni akarja. Johnson elnök a ’60-as évek Amerikájában még azt mondta, az államnak csak ott szabad beavatkoznia a helyi közösségek életébe, ahol az emberek szabad társulása nem képes megoldani egy problémát. Mára látjuk, milyen igaz sok magyar vicc poénja: "láttunk mi már túlkapásokat". Az önigazgató közösségeket támogató törvényi környezet ritka, Svájc üdítő kivétel, ahol egy falu minden további nélkül lecsatlakozhat az országos energiahálózatról, miután a település ellátására képes áramfejlesztőt raknak a patakra.

A gazdaságszabályozásban nyilvánvalónak tűnik, hogy a munka, a működőtőke és az ingatlan, vagyis járadék adózását és ennek következtében megtérülését csak nagyon nyomós okból szabad eltéríteni. Hiszen például a munka közterheinek növelése inkább eszközbefektetésre ösztönzi a vállalkozókat, ami a munkanélküliség növekedésével járhat. Az erőforrások kiegyensúlyozott adóztatása tiszta helyzetet teremt, ráadásul növeli a versenyképességet. Ma mindennek örülnünk kell, ami e három erőforrás terhelési szintjét közelebb hozza egymáshoz. Jó példa erre, hogy amikor Ronald Reagan elnök lett, 70% volt a személyi jövedelemadó felső kulcsa, ami akadályozta az amerikai gazdaság növekedését. Óriási politikai harc árán 30%-ra csökkentette, ami tartós fellendülést eredményezett. A magyar cél is a méltányos adóterhelés lehet, és olyan szabályozás, hogy se külföldi, se hazai vállalkozó ne tudja járadékosként tejeltetni a gazdaság többi szereplőjét.

Ennek tükrében Magyarország, mint befektetési környezet, mennyire kívánatos ma?

Háromféle befektetési típust kell szemügyre vennünk. Az első a termelő befektetés. Ebben Magyarország kívánatos befektetési terep.A kormány világosan kijelentette, hogy a munkahelyteremtés prioritás, és mindent megtesz a működési környezet javítása érdekében. A második a közszolgáltatási szektorba történő befektetés. Itt többnyire területi monopóliumokkal és garantált hozamokkal van dolgunk. Az első fontos szempont, hogy az infrastrukturális befektetésekre garantált hozamok szintje az utóbbi időszakban sokat változott a világban, ezt itthon is újra át kell tekinteni, ami vitákkal jár. Az sem ritka, hogy a koncessziók lejárnak vagy gazdát cserélnek. Talán sokan nem is tudják, de a távközlésben és az energiaiparban az elmúlt 15 évben rengetegszer változott a tulajdonos, magán vagy más államok tulajdonában lévő cégek birtokolták a magyar közszolgáltatásokat. A második tényező az, hogy nincs semmi kivetnivaló abban, hogy a magyar állam preferálja a magyar vállalkozókat, magyar befektetőket. Több-kevesebb agresszivitással minden állam ezt teszi. Az a kérdés, hogy a magyar tulajdon garantálja-e a jó minőségű szolgáltatást.

Ma már nem áll fenn a ’90-es évek eleji helyzet, amikor egyszerre volt tőke- és szakemberhiány. Ma a jó ötletekhez meg lehet találni a tőkét, ha valamilyen szaktudás hiányzik, fel lehet venni a legjobb szakértőt a világból. Ide kapcsolódik a harmadik terület, a tudásra épülő befektetés. Ebben Magyarország rendkívül sikeres, elég csak a nagy világcégek budapesti szolgáltatási központjaira, vagy a növekvő számú itt tanuló külföldi diákra gondolni. Ennek az árnyoldala az, hogy a kiváló magyar szellemeket külföldre csábíthatják. Itt arra kell vigyáznunk, hogy az itthon felhalmozódott tudás Magyarország és a nyugati kultúra számára hasznosuljon. Mi ugyanis - nem kérdés - a nyugati kultúra részei vagyunk. Minél vonzóbb, nyugatiasabb, szabadabb, gyarapodóbb és kiszámíthatóbb Magyarország, annál többen maradnak itthon, és annál többen akarnak majd nálunk dolgozni, tanulni.

Egy sajtóban megjelent összefoglaló szerint sem Kína, sem Szaúd-Arábia nem járult hozzá az elmúlt két évben a magyar gazdaság fejlődési pályára állításához és az államadósság csökkentéséhez. Lehet, hogy a keleti szél valójában csupán szellő?

Egy ilyen léptékű stratégiai nyitás eredményeit nem lehet két év után számon kérni. De nem is keleti szélnek mondanám, hanem globális szélnek, ugyanis Latin-Amerikáról is érdemes beszélni. Minden szellemi muníciónk megvan ahhoz, hogy a keleti - és dél-nyugati - szellőből a magunk hasznára váló szelet kavarjunk. Először is rendbe kell tenni a házunktáját, azaz megfelelő gazdasági környezetet kell teremteni a befektetések fogadása és a magyar vállalkozások megerősödése érdekében. Másodszor fel kell mérni és meg kell érteni a lehetséges befektetési, kereskedelmi partnerek észjárását. Harmadszor, reális terveket kell kidolgozni, mert a szűk erőforrások mellett nincs sok pazarolni való pénzünk és időnk. Mindhárom szempontból sok még a munka, de semmiképpen nem látom indokoltnak, hogy elkedvetlenedjünk és félbehagyjuk ezt a fontos és kecsegtető vállalkozást.

Az Európai Unióban jó ideje beszélnek arról, hogy az elhúzódó gazdasági válság, az Euró krízise és a rémes foglalkoztatottsági adatok közepette lehetséges-e a munkanélküliség csökkentésével egy időben az államadósság csökkenése. Ön szerint lehetséges?

Ez így kivihetetlen. A válasz megértéséhez röviden beszélnünk kell a közelmúlt gazdasági fejleményeiről! A nyugati gazdaságok motorja mindig is a kereslet volt, márpedig a mostani válság éppen a korábban mesterségesen felpumpált kereslet összeomlásában ragadható meg. Az elmúlt húsz évben két, a társadalomgazdaság működését súlyosan torzító folyamat zajlott elsősorban Nyugat-Európában és Amerikában.

Egyfelől a páratlanul alacsony kamatlábak eltorzították a befektetési döntéseket, kereslettel alá nem támasztott beruházások történtek. Az alacsony kamatlábak révén egy ideig még mesterségesen fenn lehetett tartani a keresletet, de ez súlyos következményekkel járt, lásd például a jelzáloghitel válságot. Mára mind a pénzintézetek, mind a lakosság kockázatkerülővé vált, s így még a meglévő kapacitásokat is nehéz kihasználni, nemhogy új, valós keresletre épülő fejlesztést eszközölni. Ebből a zsákutcából jelenleg, amint arról az imént beszéltünk, a fejlődő világba irányuló export tűnik a menekülési útnak. A kamatlábak mesterséges leszorítása még egy, ma még lappangó problémát is okoz: a modern társadalom az öngondoskodásra épül, azaz az életpálya során felhalmozott megtakarításokon múlik az időskor méltósága. Az alacsony kamatlábak mellett befektetett a nyugdíj-megtakarítások hozama azonban nem tud lépést tartani az inflációval, így folyamatos reálérték csökkenéssel szembesülnek a megtakarítók, aminek későbbi társadalmi következményeit ma még fel sem tudjuk mérni.

Ehhez társul a másik torzító tényező, az állam szerepének túlburjánzása. A II. világháború utáni konszenzus a béke bármi áron való fenntartására épült. A társadalmi, gazdasági változások hátrányos mellékhatásait semlegesítendő, és az erőforrások korlátlanságába vetett hit nyomán kialakult a "jóléti állam". Az államok, mintegy a társadalom mérnökeként, egyre újabb ösztönzőket, társadalombiztosítási és egyéb jövedelemtranszfereket vezettek be. E gyorsuló folyamat eredménye, hogy míg az ezredfordulón 62% volt a GDP-arányos átlagos EU-s államadósság, addig ma 84%. Ha ehhez még hozzátesszük, hogy a lakosság GDP-arányos eladósodottsága például Nagy-Britanniában 100, de Németországban is 60%, akkor beláthatjuk, hogy ennek a helyzetnek a fenntarthatósága szociológiailag és gazdaságilag kétséges.

Azt gondolom, hogy vissza kell térnünk oda, hogy addig nyújtózkodjunk, ameddig a takarónk ér. Vagyis, szerintem az a helyes megoldás, amit a német és a magyar kormány mond. Persze vannak politikusok Európában, akik úgy gondolják, hogy növelni lehet az államadósságot, s ennek a költségét az infláció révén szét lehet teríteni részben a teljes társadalomra, részben a jövő nemzedékekre. Ez azonban nagyon veszélyes játék, hiszen könnyebb inflációt csinálni, mint visszafogni. Súlyos társadalmi problémákat okozhat, ha az infláció aláássa az amúgy is csökkenő szintű jóléti transzferek reálértékét, miközben, amint azt az előbb elmondtam, az öngondoskodásban bízók megtakarításainak reálértéke is csökken.

Önnek mi ma a konzervativizmus? A politika világával itt-ott érintkező meggyőződés, mint az itthon is ismert Roger Scruton írja, esetleg olyan gazdasági program, amely egy szélesebb vízió része, mint Reagan példája mutatja?

A nyugati kultúra nagyszerűsége abból fakad, hogy az emberi élet és a fizikai, szellemi és lelki továbbörökítésére kialakult intézmény, vagyis a család tiszteletére épül. A méltó emberi élet az, amelyben kibontakozhat a tehetségünk, s annak gyümölcséből gondoskodhatunk a következő nemzedékekről. Fontos a program sikere szempontjából, hogy a görög-zsidó-keresztény kultúra a legsikeresebb két szörnyű emberi tulajdonság, a másik ember lenézése és az irigység visszaszorításában. Mert ez a két dolog az, ami szét tudja verni az emberi közösséget. Ne feledjük: a nácik az elsőt, a kommunisták a másodikat tették az ideológia és a társadalmi gyakorlat középpontjába. Viszont, ha tiszteljük a másik emberi méltóságát, és megvan az ember szabadsága, gyarapodásra való lehetősége, akkor nincs ok az irigykedésre. Ez az univerzális program, amin belül a "konzervatívságot" talán valami életszemlélet-félének nevezhetnénk. Ebben benne van az, amit Margaret Thatcher egyszer így fogalmazott: nem ismerek "társadalmat", csak olyan férfiakat és nőket, akiknek családjaik vannak, amelyek adott közösségekhez tartoznak. És benne van az örömteli élet, a derűs létezés, az, ahogyan élünk. De ennek nem sok köze van a politikai véleményhez és ízléshez, nevezhetnénk életmódi konzervativizmusnak is.